origo

Több évtizede hivatásosként szolgál a határon. Volt határőr, lett rendőr, most pedig határvadász. De a lényeg számára nem változott: meg kell védeni Magyarországot. Meg a családját, házát, települését is, hiszen itt él majd negyven esztendeje.

Az ereje teljében lévő férfi a szemtanú hitelességével mesélt a szolgálat kihívásairól. Amikor harminc-negyven erőszakos migránst kell megállítani a járőröknek. Az átázott, átfagyott éjszakai szolgálatokról, a bögre forró kávé csodájáról. A szerb oldalon felvonuló embercsempészek üveggolyós-csúzlis támadásairól, a hátizsákban cipelt kövekkel való dobálásokról, a betonvassal átdöfött autószélvédőjéről. Lakonikus nyugalommal jegyezte meg, hogy hányszor voltak már életveszélyben a kollégáival. Ezzel jár ez a munka – mondta.

Csak azt fájlalta, hogy az ország szívében sokan még ma sem hiszik, ma sem értik, hogy mi történik a Bácskában. Véleménye szerint a szerb oldalon már tragikus a helyzet. Azt mesélte, hogy az embercsempészek közötti leszámolások mindennaposak, az ott élő magyarok és szerbek ide járnak megnyugodni, kicsit pihenni. Közben pedig az első kérdésre ömlik belőlük a panasz a mindennapi életük széthullása miatt. Irigykedve és egyben reménykedve is tekintenek Magyarországra. Hátha a mi példánkon felbátorodva egyszer Szerbia is véget vet ennek az áldatlan helyzetnek.

Kitartást, jó egészséget kívánva köszöntem el tőle.

Megnyugtató érzés volt látni, hogy ez a férfi minden nehézség, számtalan átszervezés, átöltözés ellenére is rendíthetetlenül végzi a munkáját. Amire joggal büszke, amiről láthatóan szívesen mesélt nekem. Nem munkahelynek, hanem hivatásnak tekinti a határ őrzését, védelmét.

Nem egy idealizált, netán kitalált történet ez. Az utolsó szóig így történt. 

Azért írtam ilyen részletesen erről a váratlan találkozásról a mórahalmi gyógyvizes medencében, mert mindeközben a migrációs-inváziós őrület újabb ütközete zajlott Brüsszelben.

Ennél élesebb kontraszt már nem is lehet a mi déli határainknál zajló folyamatos küzdelem és a brüsszeli, öngyilkos hajlamú álomvilág között. Ennek a balliberális, sosemvolt csodaországban élő, multikulti hazugságokon felnőtt generációnak a képviselői most indítanak újabb rohamot a még létező európai nemzetállamok ellen.

Mórahalmon négy-ötezren élnek. Képzeljük azt el, hogy mi történne, ha itt vagy egy ehhez hasonló bármely dél-magyarországi kisváros mellett lenne kötelező létrehoznunk egy közel kétszer akkora befogadóközpontot, magyarul egy migránstábort. Ahol ha tizenkét hét alatt nem tudják befejezni a kérelmük elbírálását, akkor az ott tartózkodót haladéktalanul el kellene engedni. Csendben jegyzem meg, hogy nincs a világnak az a szuperhatékony migrációs szervezete, titkosszolgálata, amelyik szűk három hónap alatt mélységében fel tudja tárni egy olyan ember valós előéletét, kapcsolati hálóját, szándékait, akinek semmilyen papírja sincs, és csak szóbeli információkra, nyilvánvaló hazugságokra lehetne támaszkodnia. Ráadásul folyamatosan frusztrálva az áradat nagyságától.

Amelyet csak fokoznak a jogvédőnek álcázott, valójában az inváziót támogató szervezetek nyomásgyakorlási módszerei.

Mindeközben mintegy előrevetítve a Nyugat-Európára váró sötét jövőt, Franciaország már a polgárháborús szakadék szélén tántorog. Itt is egy balul elsült rendőri intézkedés teremtett indokot a totális támadás megindítására, mint az Egyesült Államokban. Ott a BLM-mozgalom által a rendőrség ellen indított fizikai és politikai támadások tragikus eredményeként hosszú hónapokra destabilizálták számos nagyváros belső kerületeit a felhergelt tiltakozók. A forgatókönyv hasonló jeleket mutat Franciaországban is. Az elnök már negyvenezer rendfenntartót vezényelt a francia városok utcáira.

Cekély eredménnyel.

A tiltakozónak nevezett harcosok csapatai jellemző módon bevásárlóközpontokat, üzleteket támadnak meg.

Rabolnak ki, gyújtanak fel.

Éjszakánként autók százai válnak a lángok martalékává. Az erőszakos csoportokban rendszeresen felhangzik az Allah akbar! felkiáltás is. Ezzel pedig már vallási-politikai színezetet is kap a káosz, ideológiai támaszt kapnak a jórészt migrációs hátterű fiatalok támadó egységei. A franciák mindeközben rémülten ülnek otthonaikban, várják, hogy csoda történjen, és visszakapják régi, biztonságos életüket.

Ám sajnos tudjuk, hogy csodák csak ritkán történnek. ­Pláne akkor, amikor a francia társadalom jelentős része egyfajta apátiában szenved. Képtelen megszervezni önmagát, kifejezni határozott szándékát.

Mindeközben Európa nyugati felének országai csendben, de tapintható félelemmel figyelik az eseményeket.

Vajon mit gondolnak most a német kormánypárti politikusok, akik alaptörvényükbe foglalták, hogy Németország bevándorlóállam? De ennél még fontosabb kérdés, hogy mit gondolnak a német választók, amikor látják, hogy mi történik Párizsban és még számos francia nagyvárosban? No és persze mit gondolhatnak a svédek, olaszok, spanyolok, hollandok, belgák? Vajon hiszik-e még a balliberális mantrát a színes társadalmak szép és békés együttéléséről?

Végül, de nem utolsósorban, olyan jó lenne hallani a magyar ellenzék véleményét arról, hogy milyen példák alapján látnák biztosítottnak Magyarország jövőjét a következő évtizedekben.

Én csak azt láttam a hétvégén Mórahalmon, hogy milyen jó dolog békében és biztonságban élni. Tudom, hogy még messze nem tökéletes az a világ, amiben élünk. De amikor az ukrajnai háború mellett a migrá­ciós támadások is fenyegetnek bennünket, akkor azt gondolom, hogy nagyon meg kell becsülnünk és foggal-körömmel védenünk a jelenlegi helyzetünket. Biztosan jó lenne, ha olcsóbban vehetnénk a strandon a lángost vagy a fagylaltot, de a félelem nélküli élet értékét becsüljük meg.

Horváth József, az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője