Kimentek a tankok, bejöttek a bankok... A szovjet Déli Hadseregcsoport tankjai 1989-es kivonulásukkor – MTI

"Érdemes csak végiggondolni, hányfajta hódoltságban és hányfajta megszállás alatt éltünk, s hányfajta hosszú, évtizedes-évszázados hódoltságból vagy megszállásból jöttünk ki úgy, hogy erősebbek voltunk a végén, mint voltunk az elején" – hangzott el Győrben a napokban. Bánó Attila publicistának tett föl kérdéseket a Gondola.

– Szerkesztő úr, ha végiggondoljuk hódoltságainkat, az oszmán megszállás utáni szabadulásunkkal kell kezdeni. A török kitakarodása után a régi magyar birtokok nagy részét osztrák újgazdák kapták. Hogy ezeknek az osztrákoknak egy részéből később kiváló magyar lett, az más kérdés. Még a hatalmas Rákóczi-birtokok is idegen kézre kerültek a szabadságharc után. Miért felmérhetetlen az a gyengítés, amelyre az oszmán másfél évszázad lökött bennünket?

– Valóban tovább gyengítette az országot a császári udvar által 1688-ban létrehozott Újszerzeményi Bizottság (Neoacquistica Commissio). Ez ugyanis a török megszállás miatt elfoglalt, illetve gazdátlanná vált birtokokat csak akkor adta vissza jogos tulajdonosaiknak, ha igazolni tudták korábbi jogosultságukat, és fegyverváltság címén kifizették a birtok értékének tíz százalékát. Amennyiben az érintettek nem kerültek elő, vagy nem tudták teljesíteni a feltételeket, a bécsi udvar az adott birtokokat hozzá hűséges, őt szolgáló idegeneknek utalta ki. Ez akkoriban azért gyengítette a török uralom alól felszabaduló országot, mert nagyon sok magyar lába alól húzta ki az anyaföld saját tulajdonú részét, s olyanoknak engedte át, akik nem rendelkeztek magyar identitással. A bujdosók mozgalmának jelentős részét olyan magyarok – nemesek és közrendűek – alkották, akik ezen intézkedés következtében, illetve a Lipót féle protestánsüldözés miatt kerültek lehetetlen helyzetbe, s végül nem láttak más kiutat, mint Thököly, később pedig Rákóczi zászlaja alá állni.

– A Habsburg megszállás belerángatott minket egy háborúba, amelyben azokkal az olaszokkal kellett harcolnunk, akikkel előtte csaknem egy évezreden át jóban voltunk. És ez a háború okozta Trianont, előtte a vörös terrort. Miért nem lettünk erősebbek a Habsburg megszállás után?

– Újkori tragédiáink eredőjét a szerencsétlen kimenetelű első világháborúban látom. Ennek a szerbek által kiprovokált háborúnak az elindítása, nevezetesen a Szerbia elleni hadüzenet óriási hiba volt. Gróf Tisza István miniszterelnök nem véletlenül ellenezte. Előtte már az anarchista-szocialista parlamenti ellenzékünk kézzel-lábbal tiltakozott a kormány hadsereget erősítő véderő javaslatának elfogadása ellen, a háború elvesztése után pedig a hatalomra került hazaáruló vörös kormány leszerelte a hazatérő katonáinkat. Mindezt a legnagyobb válság idején, amikor a csehek, a románok, a szerbek megszállták történelmi hazánk jelentős részét. A háború sajnos szembeállított bennünket az olaszokkal is, akikkel férfiasan küzdöttünk, szemtől szembe, míg a franciák igencsak becstelen módon viselkedtek. A ránk kényszerített trianoni diktátummal kapcsolatban, egyik publicisztikámban éppen mostanában írtam a Magyar Nemzetben (Ennek a Nyugatnak ne akarjunk megfelelni) egy idevágó részletet a franciákkal kapcsolatban. Talán nem nagy illetlenség ebben az interjúban, ha kivételesen idézem ezt a részt, mert rávilágít néhány háttéreseményre:
„A francia politika az első világháború időszakában is kimutatta a foga fehérjét, amikor 1916-ban titokban odaígérte Erdélyt Romániának, ha feladva semlegességét hátba támadja az Osztrák-Magyar Monarchiát. A románok kaptak az ajánlaton, megtámadtak bennünket, és a háború után a győztesektől megkapták azt az Erdélyt (a Részekkel együtt), amely történelmük során soha nem tartozott hozzájuk. Az aljas alkut persze később sem lehetett beismerni, ezért aztán jöttek a hazug indoklások.
1919-ben, a „békekötés” előtt a győztesek legfőbb vezetőiből álló Négyek Tanácsának tárgyalási jegyzőkönyveiből kiolvasható, hogy magyarellenesnek nevezhető álláspontot elsősorban a franciák foglaltak el, közülük is leginkább Stephen Pichon külügyminiszter.
Pichon, aki magyarellenes érvelésében olykor Clemenceau-n is túltett, a március 31-i ülésen többek között ezeket mondta: »Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a magyarok a legádázabb ellenségeink közé tartoznak. A magyar kormányt arányos felelősség terheli a háború kirobbantásáért. Elég, ha Tisza István szerepére utalunk. A Monarchia politikáját a magyar politika irányította, és a magyarok harcoltak ennek fenntartásáért.«
A francia külügyminiszter itt nem állított kevesebbet, mint hogy a magyar kormány arányos felelőssége alatt a legfőbb felelősséget kell érteni, hiszen (szerinte) magyarok irányították a Monarchia politikáját. Pichon úgy tett, mintha semmit sem tudott volna a háborút ellenző Tiszának a szarajevói merényletet követő, mérsékelt hangú parlamenti beszédeiről, amelyeket annak idején Párizsban és Londonban is kedvezően fogadtak. Szemrebbenés nélkül kijelentette ezt is:
»Mi el vagyunk kötelezve Romániának, hiszen megígértük neki az erdélyiek felszabadítását. Meghúztunk egy vonalat, amelyet igazságosnak tartunk.«
Ma már jól tudjuk: az erdélyiek felszabadítása a Pichon-féle virágnyelven azt jelentette, hogy a győztesek – a titkos alkunak megfelelően − Romániához csatolják Erdélyt. A franciák és szövetségeseik végül nagyobb területet adtak oda a történelmi Magyarországból, mint amit a trianoni kényszerbéke megkötésekor meghagytak a magyaroknak.”
Nos, mindent egybe véve, a háború előtt hiába lettünk volna katonailag erősebbek, az Osztrák-Magyar Monarchia részeként, a Habsburg birodalom hadügyi szempontból alárendelt tagjaként nem kerülhettük el a sorsunkat, amit végképp megpecsételt a magyarországi kommunisták randalírozása.

– A szovjet megszállás beindított nálunk egy demográfiai fogyást és torzulást, fékezte fejlődésünket, majd megszűnésekor ránk zúdított egy olyan privatizációs rombolást, amelyben nemzeti vagyonunk nagy része idegen kézre került, illetve megsemmisült. Miért nem jöttünk ki megerősödve a szovjet megszállásból sem?

– Ez volt a következő nagy sorscsapás, már a második világháború után, és erről sem lehet eleget beszélni, mert rengeteg, máig tartó bajunk forrásáról van szó. Ezek a megpróbáltatások sok szempontból romboltak és gyengítettek bennünket, de mégis van itt valami, ami bizakodásra adhat okot számunkra. Mégpedig az, hogy mindezek ellenére lélekben erősek vagyunk.
Október 6-án éppen az aradi vértanúinkra emlékezünk. Velük kapcsolatban is fel lehetne tenni a kérdést, nem volt-e hiábavaló az áldozatvállalásuk, hiszen életüket adták, és a szabadságharc is elbukott. Igaz, az oroszok segítségére szoruló birodalmi önkény katonailag erősebbnek bizonyult a magyar honvédseregeknél, a zsarnokság eltiporta a magyar szabadságot, de az elnyomók győzelme, majd a szabadságharc utáni megtorló intézkedések mégsem tudták megtörni a magyarság függetlenség iránti vágyát és elszántságát. A birodalom győzelme csak látszólagos volt, mert a magyarok és az itt élő nemzetiségek velünk együtt érző csoportjai lélekben nem törtek meg. És ez a lényeg! Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ez a nép lélekben nem tört meg.
Bizonyította ezt az önkényuralmi rendszerrel szembeni passzív ellenállással, a negyvennyolcas követelések teljesítéséhez való ragaszkodással is, ami végül a higgadt és bölcs Deák Ferenc vezetésével az 1867-es Kiegyezés során eredményre vezetett.
Az aradi vértanúk halála tehát nem volt hiábavaló áldozat. Nem volt az az önrendelkezés számos elemének visszaszerzése miatt, de nem volt az a magyar szabadságeszmény fenntartása, a későbbi korokra való átörökítése miatt sem. Rákóczi, Thököly szabadságharca elbukott, a török elnyomás ellen is sokáig küzdöttünk a végső győzelem reménye nélkül, és mégis! A közbülső idők viszontagságai, az ismétlődő vereségek különös módon nem gyengítették a magyart, hanem lélekben megerősítették.
És beleillik a sorba a csaknem hetven éve lezajlott, nagyszerű 1956-os forradalmunk is. Igen, van a magyarokban egy csodálatos lelki erő, és ez tesz bennünket képessé az újrakezdésre, arra, hogy ne adjuk fel a küzdelmet a birodalmi törekvésekkel szemben. Szabadságharcainknak, vértanúink áldozatának üzenetértéke van a mai magyarok számára is. Ma is hatalmas erők dolgoznak azon, hogy nemzeti függetlenségünket csorbítsák, az állami hatásköröket szűkítsék, végső soron egy olyan globális társadalmi masszába olvasszanak be bennünket, amelyben már csak mások engedelmes szolgái lehetünk.
A magyarok egykor, ha kellett, életüket adták a szabadságuk megőrzéséért, és nem tűrték, hogy saját hazájukban idegenek, vagy azok kiszolgálói uralkodjanak rajtuk. Az ő példájuk lebegjen a szemünk előtt, mert mi sem lehetünk alábbvalóak nagyszerű elődeinknél.

Molnár Pál