Képvágás eredetijének forrása: mandiner.hu

A vállalhatatlan múltú Horn Gyula rengeteg kárt okozott az országnak, elsősorban a kótyavetyélő privatizációval. Ugyanakkor nem volt ripacspolitikus. Mészáros László írót kérdezte a Présház.

– Mester, Horn Gyula nem volt ripacspolitikus, ellentétben koalíciós társával. Ez a fajta „ötvözet” miért hatásos a modern korban?

– A néhai „Na és? Akkor mi van?” elvtárs sok mindennel vádolható kacskaringós életútja kapcsán, azzal azonban bizonyosan nem, hogy demokrata lett volna. Legyünk őszinték, azzal sem illethető, hogy ripacspolitikus volt. Sem demokrata, sem ripacs nem volt. Előbbire most nem akarok kitérni, mindenki ismeri a szerepét, tevékenységét. Viszont arról feltétlenül szólnunk kell, hogy a mai napig mindezzel együtt úgy emlékeznek rá – és joggal –, hogy még a hagyományos értelemben vett politikus volt. Nem egy cirkuszművész, nem egy ripacs, hanem igaz, a szó rossz értelmében, de egy hagyományos politikusi képet formázott magáról. Ő maga is tudta, hogy mit képviselt, és milyen módra vezette az országot, gazdálkodott (garázdálkodott) annak javaival, de mindezt leplezni akarta. Nem állítom, hogy ezeket internacionalistaként szégyellte, de nem akarta, hogy az emberek megtudják. „Jó politikus” módjára próbálta ezeket leplezni. Tudta, hogy az emberek megvetik a Júdásokat. Egy kiárusító program végrehajtásának az első embere volt, viszont a „szakértő rendes ember” imázsának a látszatához mindvégig ragaszkodott. Ezzel bizony nagyon sok embert megtévesztett. Sajnos olyan sokat, hogy az éppen elég volt akkor egy kétharmados többség megszerzéséhez a ripacspolitizálást választó, rókalelkű koalíciós partnere által megszólított örök hőbörgők, mindig mindent jobbantudó elégedetlenkedők szavazataival együtt. Így fordulhatott elő, hogy a történelme okán, a „demokráciától megkímélt”, valódi tapasztalatokkal nem bíró pillanatnyi társadalmi többséget megtévesszék, megkaparintva ezzel a hatalmat, így a magukat antikommunistának hazudók összefogva a kommunistákkal hatékonyan kiszipolyozhatták az embereket, az országot, és galád tudatossággal játszhatták át hazánk javait az új gyarmatosítók kezére. Így működött hát az a bizonyos „ötvözet”. Összenőt, ami mindig is összetartozott!

– Medgyessy Péter, noha az MSZP ripacsként indította, nem viselkedett ripacspolitikusként. Az őt megpuccsoló szélsőséges azonban azóta is hatásosan ripacskodik. Ebből a szempontból miért nem „fertőtleníthető” a demokrácia?

– Azt mindenki tudja, hogy Medgyessy nem a legélesebb kés volt a fiókban. Nem túl tehetséges, kényelmes, hajlékony ember, sima modorú volt mindig is. Viszont, a legrosszabb indulattal sem nevezhető ripacspolitikusnak, szemben az őt megpuccsoló volt párttársával, a demokrácia szégyeneként minősíthető önimádóval. Ez utóbbi a tehetséges, tudatos ármánykodó Cipolla maga. Neki nem kell „eljátszani” Thomas Mann örökérvényű figuráját, ő maga a született ripacs, akinek minden szava, minden tette álságos. Aki maga a szapora szavú, gunyoros és erőszakos, mutatványos, a pancser társadalmi hipnotizőr – Cipolla, a magyar valóságból! Aki „iskolát teremtett”, aki minden tabut ledöntött, mindent meggyalázott ami szent, és sérthetetlen. Általa lett mára olyan sáros a hazai közélet, amilyen csak lehet. Hiába is tapasztaltabb mára társadalmunk, és hiába csak egy törpe kisebbséget képes megszólítani ravasz progpagandájával, harsány frazeológiájával, azért követője mindig mindennek akad – lám, ennek a mélységnek is. Mivel a rosz példa is példa, tehát az is ragadós: így lett napjainkra sok kis újgyurcsányi alak, sok kis újdékával. Amíg a pufajkás még takargatni próbálta a hitszegéseit, addig ezek a mai szégyentelenek még büszkék is arra, amik. Nyíltan hirdetik társadalomromboló akcióikat – büszkék rá! Társadalmi tudatunk és önvédelmi reflexeink közel sem annyira sérülékenyek már, mint évtizedekkel ezelőtt voltak, mivel tapasztalataink következtében immunisabbá váltunk a gyurcsáni jelenségre, aki az orcátlanságnak oly magasságaira jutott immár, hogy van arcbőre magát hazafinak, a haza megmentőjének titulálni. Olyan világot élünk, amikor még a legszentebb fogalmainkat is el akarják orozni tőlünk ezek a köztünk élő szemérmetlen Cipollák. Hogy hogyan lehet „fertőtleníteni” a demokráciát az ilyen alakoktól? Nem úgy, ahogyan azt Mario tette a Mann regényben, hogy egy lövéssel elintézte az őt megalázó varázslót. Nem! Nem fizikailag kell megsemmisíteni az ilyen haramiákat, hanem „ki kell radírozni őket a közéletből”, hatástalanítani kell az ilyeneket a demokrácia eszközével. Magyarul, minden választáson törpe kisebbségbe kell szorítani őket böszméstül, öregecskedőktül.

– Egy korábbi jobboldali politikus is ráérzett a ripacskodás hasznára, és cukiskodott, igaz, meg is bukott. Elérhető-e és hogyan, hogy mivel a ripacskodás már benne marad a demokráciában, legalább mindig ellenzékbe szoruljon?

– A ripacskodás mára társadalmi kórrá lépett elő. Feltartóztathatatlan, mert ha szűk körben is, de igény mutatkozik rá, illetve mindig akadnak olyanok is, akik a könnyű pénzkereset reményében a saját szüleiket is áruba bocsátanák – így elszegődnek ripacsnak, megélhetési politikusnak. Ismert, a közelmúltban akadt olyan, magát jobboldalinak, nemzetinek hirdető pártalakulat is, amelyik, élén a volt vezetőjével (parizeres proli) együtt annyira tehetségtelenek voltak (azok ma is), hogy nem is tudatosult bennük, hogy ők nem mások, mint a dollárbaloldal által kitalált, a nemzeti oldal megosztására szolgáló trójai falovak. (Csurka István már 2008-ban lerántotta róluk a leplet). Ha pedig tudtak, tudnak róla, hogy ők ennek a „kitervelt megosztási akciónak” a bábfigurái, akkor az még nagyobb galádság a részükről. Az biztos, hogy nem csupán a tartalom alapján, hanem stílusban sem különböznek a gyurcsányi alakoktól. Egy követ fújnak velük. Úgyhogy a dollárbaloldal nem csak a baloldalinak lódított pártokból áll hanem van köztük egy magát jobboldalinak füllentő, de szintén baloldali ripacspárt is – a Ballik. És hogy miként érhető el, hogy ezek a kinövéshez hasonlítható politikai pártok, pártocskák ellenzékben maradjanak? Tájékoztatás, tájékoztatás, és harmadszor is tájékoztatás! Felvilágosítás, az emberek szemének a felnyitása, az összefüggések megvilágítása, azok megértetése polgártársainkkal. Hiszen az ember értelmes lény, ha van információja, a saját fejében összerakja a mozaikokat képpé… Csak ilyen módon tehetjük „felnőtté” nemzetünket, immunissá a túlburjánzó társadalmi kinövések – az országra, a társadalomra, az emberekre halálos veszélyt jelentő kór ellen. Hogy a ripacsoknak ne társadalmi támogatottság, hanem mély megvetés legyen a jussa!

Molnár Pál