A Tanárképző Főiskola (ma egyetem) épülete - torzsalsztal.com

„Minden találkozás változás, mert amikor találkozunk, adunk és kapunk valamit és ettől egy kicsit megváltozunk, mert az életünk egy darabja másoknál van elrejtve. Ez a darab, ez a valami pedig nem más, mint a szeretet, amellyel megöleljük egymást, megosztjuk egymással az örömünket és a bánatunkat, és meggyőződünk róla, hogy mégiscsak jó élni, jó hogy vagyunk, jó, hogy vagyunk egymásnak, és jó, hogy újra meg újra találkozhatunk.” (Martin Buber)

 Abkarovits Endre (Borsodszemere 1910, szeptember 12. – Eger, 1989. augusztus 25.) Magyar és német szakos tanítóképző-intézeti, gimnáziumi, majd főiskolai irodalomtanár Egerben. A Tanárképző Főiskolán főleg magyar irodalomtörténeti jellegű tárgyakat tanított. Egerben, az iskolavárosban, az oktatói munka mellett mindhárom intézményben a kulturális élet egyik fő irányítója volt. A harmincas évek végétől – az 1948 és 1958 közötti időszak kivételével – haláláig publicisztikai tevékenységet is folytatott. Irodalomtörténeti publikációkat jelentetett meg -- Gárdonyiról többet is. Kölcseyről, Jókairól, Petőfiről is...

Saját korában időszerű és fontos oktatási és nevelés témákról, és egyéb művelődéstörténeti kérdésekről is írásokat adott közre.

Fia, ifjú dr. Abkarovits Endre, nyelvész, angol és német szakos gimnáziumi, majd főiskolai tanár, népzenekutató írja apjáról: „Az egri tanítóképző intézet 1959-ben szűnt meg. Megszüntetését hosszú ideig nagy hallgatás követte. Emléke még helyben is kezdett kikopni a köztudatból. Én sem foglalkoztam vele, csak amikor 2009-ben a tanítóképzős öregdiákok azzal kerestek meg, hogy szeretnének egy emlékkönyvet megjelentetni apám születésének közelgő 100. évfordulója alkalmából, és ehhez kérnék segítségemet. Ekkor jöttem rá, hogy milyen keveset is tudok erről az intézményről és apám ottani tevékenységéről.

Pedig én magam is a tanítóképző gyakorló iskolájába jártam annak megszűntéig, de már apai nagyapám is ott szerzett kántortanítói diplomát 1901-ben. (Ő, Abkarovits Jenő, később Mezőkövesd igazgató-tanítója lett, akiről halála után majd negyven évvel pedagógus kitüntetést és teret neveztek el.) Apám a harmincas évek közepén fejezte be egyetemi tanulmányait, a gazdasági világválság közepette, amikor sok értelmiségi volt állástalan, így ő is kollégiumi tanárként, óraadóként kezdte, míg a tanítóképző rendes tanára lett 1937-ben, s maradt annak megszűntéig.

1973 szeptemberétől az egri Tanárképző Főiskola Irodalomtörténeti Tanszékén idős Abkarovits Endre irodalomtanár úrnak is kollégája voltam. Senkihez sem hasonlítható, sajátságos, színes egyéniség volt. Alakja, habitusa, derűs, komikus, kissé ironikus szemlélete, jellegzetes egyénisége olyan elevenen él bennem, hogy már a neve hallatára is mosolyra fakadok. Párbeszédképes ember volt. Annak a három egri embernek egyike, akiket a humor, a jókedv révén külön is értékeltem, akik élményszerű derűvel, kedélyesen tudtak társalogni: idős Abkarovits Endre, Lőkös István főiskolai tanárkollégáim, és Apor Elemér, különös sorsú költő, újságíró, szerkesztő, amatőr énekes és színjátszó. Őrájuk valóban illettek Berzsenyi Vitkovics Mihályhoz címzett verses episztolájának sorai: „Rendeltetésünk nem magányos élet / S örök komolyság és elmélkedés, / Hanem barátság és társalkodás. / S nem a világi jókat megtagadni, / De józan ésszel vélek élni tudni / A bölcsességnek titka és jele.”

Abkarovits tanár úr XIX. századi magyar irodalomtörténetet és esztétikát is tanított. Egyszer a rá jellemző, fürkésző tekintettel fordult hozzám. Elmondta: nyugállományba készül, nekem szeretné átadni az esztétika stúdiumot. (Akkor még volt esztétikatanítás az egyetemi bölcsészkarokon és a tanárképző főiskolákon is.) Azonban egy nagy fogyatékosságot látott bennem. Ki is fejtette: szerinte nem értékeltem eléggé a szebbik nemet képviselő hallgatóság szépségét, és ez nem szép tőlem. Persze, volt rá válaszom: „Mindent csak a szemnek! De házi nyúlra szemmel sem lövünk.” Feleletem tetszett neki, de nem értett velem egyet.

Egy kis idő múlva azonban váratlanul, kétszer is dicséretet kaptam. Először akkor, amikor kiderült, hogy nemcsak Lukács György esztétikáját ismerem tűrhetően, hanem Sík Sándorét is elég alaposan. Sőt az abban szereplő görög, latin, német és francia terminus technicusokat és jelentéseiket is értem, némelyik fontos definíciót pedig fejből idézem. Mégsem ez lett a döntő tényező, hogy felkérést kaptam az esztétika-előadásokra.

Tehetséges, érdeklődő hallgatókból Németh László diákkört szerveztem. Az egri főiskolások között tollforgatóként akkor próbálgatta szárnyait, bontogatta költői-írói tehetségét Cseh Károly, Kaló Béla, Helm (Nagy) István, Dobog Béla, Bányász (Halmai) István... Sándor B. György Németh László Tanújáról és a minőségeszményről készítetett pályamunkájával az OTDK-n első helyezést szerzett. Kaló Béla volt a titkárunk, de őt sokféle érdeklődés vonzotta. (Meglehet, diákjaim közül az egri kiskocsmákat ő ismerte a legjobban.) Helyette Albert Anikót választottuk titkárnak, aki olyan szép volt, hogy elnyerte az Egerben előadást tartó Czine Mihály Tanár Úr elismerését is, és még Lőkös István Tanár Úr is érdeklődött: „Hogyan lehetne belépni a diákkörbe?”

Bandi bácsi nagyon elégedett volt titkárválasztásunkkal. Szerinte is: „Szép lányt választottunk titkárnak.” Kicsit ellenkeztem vele: – „A legszebbet! – Té kalliszté!” Erre válaszolta: „Csak azt ne, mert Erisz almája viszályt szított, veszekedés és háború lett belőle.” Egyébként is: „De gustibus non est disputandum” – ’Az ízlésről nem kell (nem lehet) vitatkozni.’ Igaz is, Babits írja az Örökkék ég a felhők mögött (Vallomás helyett hitvallás) című prózaversében: χᾰλεπὰ τὰ κᾰλά (khalepà tà kalá) – Ami szép, az nehéz”. (’A szép/jó dolgokat nehéz elérni.’) Kant szerint: „Minden ítélet ízlésítélet” – Geschmacksurteil...

Az esztétikai előadások ügyében a végső döntéshez a döntő motiváció sem késett, bár különös módon érkezett. Történt, hogy a Széchenyi utcán igyekeztem a Líceum felé. Egyszer csak megláttam, amint Bandi bácsi, kedves kollégám, mintegy 40 lépéssel előttem halad. Megszaporáztam lépteimet. De amikor észrevettem, hogy különös mozgással, hol jobbra, hol balra veti tekintetét, a fejét pedig szinte magasra tartva nézegeti az előtte haladó leányt, diákköröm frissen megválasztott titkárát. Lassítottam, kicsit lemaradtam. A Líceumba betérő kollégát már tapintatból sem akartam utolérni.

Pár perc múlva azonban a második emeleten, tanszéki közös szobánkban találkoztunk. Kollégámnak perceken belül tanórája kezdődött. Nagyra nyílt szemmel, halkan kérdezte: „Te jöttél utánam?” – „Igen” – válaszoltam. (Régtől tudtam, vallottam: „Ha kérdeznek, felelni kell!”) Bandi bácsi rögtön reflektált:

„No, akkor láthattad, így kell nézni a nőket.” Erre ezt válaszoltam: „A talpától a feje tetejéig, ahogyan eleink szokták szemügyre venni a lovakat.” Improvizációm tetszett neki. Ekkor mondta ki először: „Te fogod tanítani az esztétikát.”

Tanszéki szenior kollégám szeretett szellemesen társalogni, érdeklődni, emlékezni, élcelődni is. Átélt örömmel szokott beszélni „a régi szép” időkről. Párszor elmesélte, hogy fiatal tanár korában az egri egyházi iskolákban szokás volt az első pénteki gyónás. Huncut, kópés mosollyal szólt arról, hogy a gyóntatószéknél udvariasan ki szokta várni a maga sorát. Rendre előre engedte az Angolkisasszonyok Intézetének leánytanulóit, akik osztályonként érkeztek a gyóntatásra. Ennek következtében az ifjú tanár úr gyakran utolsóként került sorra. Előfordult, hogy, a hosszú gyóntatás alatt elfáradt, jóságos főtisztelendő úr őt is így bocsátotta el: „Édes lányom, őrizd meg lelked szüzességét!” Idős Abkarovits Endre jelenlétét szinte mindig jó hangulat övezte, különösen, ha vele és Lőkös Istvánnal együtt hármasban társalkodtunk. A korral és kórral járó panaszai azonban szaporodtak. Példa- és mintaadó volt abban is, hogy búcsúzáskor rendre frappáns, kedves, optimista kicsengésű elköszönésre törekedett. Illő é méltó, hogy az irodalomtörténész Abkarovits Tanár Úr emberségét őrző tanítványai emlékkönyvet jelentettek meg róla.

Emlékkönyv Abkarovits Endre tanár születésének 100. évfordulójára. (Szerk. Chászár Alice) Eger, Líceum Kiadó, 2010. Az Egri Tanító és Tanárképzős Öregdiákok Baráti Köre kezdeményezte. Egri kollégái, tanítványai, családtagjai emlékeztek rá. A 76 oldalas kiadvány Pataki József, Sánta Boldizsárné és ifj. Abkarovits Endre szerzők munkája. Ifj. Abkarovits Endre: Az első magyar tanításnyelvű tanítóképző (Eger, 1828-1959) (In Egri séták nem csak egrieknek, IV. kötet, Eger, 2013., 21-32.; In Új Pedagógiai Szemle. 2016/1-2., 82-91. o. http://folyoiratok.ofi.hu/uj-pedagogiai-szemle/az-elso-magyar-tanitasi-nyelvu-tanitokepzo) Szecskó Károly: Id. Abkarovits Endre. (1910-1989) Egri Magazin, 2015. augusztus.

Cs Varga István