Németh László, orvos, író, esszé- és drámaíró, műfordító, száz évvel ezelőtt a Horváthné meghal című novellájával nyerte meg a Nyugat novellapályázatát. „Írói pályámon (...) egy novella volt a sorsjegy, amelyen nevemet az íróvá avató húzáson kihúzták.” A díj átvétele után, nászútjáról, Bécsből írta Osvátnak „...a magyar szellemi erők organizátora” szeretne lenni. Ötven éve annak, hogy 1975. március 3-án, Arany születésnapján elhunyt. Temetésén, a Farkasréti sírkertben, a hatalmas gyászoló gyülekezetnek tilos volt Himnuszt énekelni.

A sokrétű témáról mindenféle teljességre törekvés nélkül, csupán vázlatosan szólhatok. Némethet szellemi-organizátori, kritikusi, szépírói szerepe emelte fénybe. Sok műfajú, sokrétű életműve ezer ívre, 16 ezer oldalra tehető. Esszéi, regényei, drámái szerves egységet alkotnak, teljességet képeznek: egy egyetemes kifejezőkészség megnyilvánulásai. A „teremtő leltározást” végző magyar népi írói mozgalom mintaadó személyisége volt, de nem ideológusa. A népi írók a parasztságra építettek, Németh pedig az értelmiségre. Eszme- és eszményteremtő, kultúraközvetítő tevékenysége kivételesen gazdag.
Legfőbb példaképei: Gandhi, Schweitzer, Tolsztoj, s főleg Széchenyi: az „Itt alkotni, teremteni kell” eszmény megtestesítője. Ady nemzetféltése és sorslátása élt benne. Szabó Dezsőről írta: évente berúgott és kijózanodott tőle. Manapság Németh utóélete, kritikája egyre inkább kezd hasonlítani Szabó Dezsőére, Wass Albertéra, Illyésére, abban az értelemben, hogy több embernek van róla véleménye, mint ahányan olvasták őket.
Esszék.

Németh esszéírása klasszikus értelemben kísérlet, vallomás és vita: az emberi lélek önkeresése. Alapelvei: „Az írás: erkölcs” – „Az író vállalkozás.” „A szeretetben megélt igazságot keressük. Ha nem, önmagunk és a Lélek ellen vétünk.”
Az Új reformkor felé (1928) című tanulmányában javasolja: a magyar író ne zárkózzon el, saját életét vesse a „kibillent élet serpenyőjébe”. A magyar és világirodalomi esszé-hagyományok egyesítésében kifejtett munkássága rendkívül jelentős. Lelkesen munkálkodott a Napkelet, a Nyugat, majd a Válasz, a Kelet Népe, a Sziget és a Magyarságtudomány folyóiratok körében is. Ekkor formálta ki világképét és ars poeticáját. Pályakezdésének történetét Ember és szerep (1934) című önéletírása tartalmazza. Az Új Szellemi Front (1935) reformkísérletéből kiábrándult.
Németh a családját is életelvei kísérleti terepének tekintette: Lányaim (1943). Iskolaorvosként a népi írók szociográfiai munkásságát városi diákok szociológiai rajzával gazdagította. Élet- és alkattani megfigyeléseket, értelmiségi vizsgálatokat végzett: Medve utcai polgári (1943). Méltó értékelést adott Móricz Zsigmondról. (1943) Julien Benda és Babits nyomán az etikum, a humánum és a minőség jegyében értelmezte a hivatás szerepét, felelősségét, küldetését. (Az értelmiség hivatása).

„A készülődés” időszakának végén (1925-1932) szakított Babitscsal, a Nyugat táborával. Saját utat választott. Jellemző volt rá az Eötvös Kollégium jelmondata, „Szabadon szolgál az ember”. (Keresztury Dezső) 1932-1937 között maga írta és adta ki egyszemélyes folyóiratát, a Tanu 17 füzetét. (Tanú görögül mártírt jelent.) Esszéfolyóirata fényes gondolkodói teljesítmény. Ma is kiemelkedő értéke, szellemi kisugárzása van.

Méltán híres a beköszöntője: „Folyóiratom ihletője e kor múzsája: a szorongó tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part s a csillagok vezetnek. Nem akarok tanítani. Az essait a nyilvános tanulás műfajának tekintem; egy lélek égtájakat keres s közben égtájakat segít megtalálni; munkásságom meghívó egy tanácskozáshoz, melyet önmagammal folytatok.”

A magyarság nemzettudatát szerette volna újraszőni. A népi elkötelezettségű értelmiségiekből szellemi-lelki „új nemességet” akart szervezni. A legmagasabb szinten közvetítette az európai irodalom és gondolkodás eredményeit: Szophoklész, Arisztophanész, Goethe, Keats, Dilthey, Gide, Proust stb. Akkor publikálta Proust-tanulmányait, Proust módszere; Proust világa, Proust jövője, amikor Franciaországban még arról vitatkoztak, hogy Proust zseniális író, avagy sarlatán.

Az 1935-ös év kiemelkedő esszéi: San-Remó-i napló, Magyarok Romániában.

Cs. Szabó László szerint: Németh „fejezi ki legjobban az ellentmondásokban vergődő kort; ezért is tartom regényei s igen jó drámái ellenére valamennyiünk közül a legkorszerűbb esszéírónak.” Az 1935-ös év kiemelkedő esszéi: San-Remo-i napló, Magyarok Romániában.
„Tejtestvérek”

A szomszéd népekkel, a „tejtestvérekkel való sorsközösség” metaforikus szókép. Jelentéstartalma a történelmi változások, események során módosult, de a lényege változatlan. Németh erkölcsi példaadást vállalt, amikor a harmincas évek elején a kulturális közeledés szükségességét nevezetes esszékben meghirdette. Tejtestvérek (1932), Összehasonlító népköltészettan (1933), Egy folyóirat terve (1933). A „tejtestvérek” eszme legteljesebb, gyakorlati értelmezését a Krleža Adyról (1940), Híd a Dráván, Most punte, silta (1940) esszék tartalmazzák. Ezek a Kisebbségben négy könyvre tagolt, kétkötetes kiadásának a IV. könyvében jelentek meg.

Kiindulópontja fontos alapvetés: „Mi, Duna-népek, ott tartunk, ahol a háború előtt: itt élünk egy sorsközösségben, egymásról mit sem tudva. Igazán itt az ideje, hogy megismerjük tejtestvéreinket, akikkel egy sors száraz emlőjét szoptuk… A megismerés: megértés, a megértés: szeretet.” Abban a „néma tejtestvériségben” hitt, amelyet „nem a politika csinált s a politika sem szaggathat el.” Tudta és hitte, hogy a közép-kelet-európaiság léthelyzete „végzet, de esély is”. A „tejtestvérek”-eszme adottság és utópia: a történelem erkölcsi ellenereje: „A mi hivatásunk épp az, hogy Németország és Oroszország közt egy nemzetek fölötti belátást képviseljünk.” A támadásokra válaszolva adatközlőit, köztük a román Dimitrie Gusti néprajztudóst és Márton Áront is néven nevezi, akivel 1935 augusztusában Kolozsvárról, Keresztury Dezső társaságában kirándult Kalotaszegre.

A tejtestvérek eszme abból a forrásból ered, ahonnét Ady „Köztes-Európa”-i tanúságtétele és kérdése: „Dunának, Oltnak egy a hangja... (...) Mikor fogunk már összefogni (...) Magyarok és nem-magyarok?” József Attila „rendezni végre közös dolgainkat” üzenete ma is időszerű. Fohásza örök érvényű: „adj emberséget az embernek. / Adj magyarságot a magyarnak”.

Németh hitte, hogy Magyarország, „a kis ország körül ott az Újszövetségre kiszemelt világ: Közép-Európa! Hány misszionáriusra való küldetés!” „Mint a föld mélyében letiport őserdőben a kőszén: úgy őrződött meg e szomorú és gyönyörű paraszt-Atlantiszokban a prehisztória melege, kultúrában ez: óriási tartalék és jövő. Keleten van miből, csak föl kell fakasztani és kiaknázni, amit zenében, népköltészetben, gondolkozásban ezek a lelki önkormányzatok megőriztek.” A „tejtestvérek-eszme”: adottság és vízió, utópia: a történelem erkölcsi ellenereje. Németh abban a „néma tejtestvériségben” hitt, melyet „nem a politika csinált s a politika sem szaggathat el.”

Jánosi Zoltán szerint a közép-európai népek irodalma „ugyanazt az egymás mélységeibe fogódzó kulturális és történeti összeforrottságot s az e közös alapból kinövő civilizációs fellépési igényt fejezi ki, mint Latin-Amerika folklóron felvirágzó regényirodalma s egyes alkotóinak teoretikusan meghatározó elvei is.”
Kisebbségben (1939. március-április)

Komor és baljóslatú, tragikus szemléletű vitairat, sorsvallatás, amelyet a veszély-tudat határozott meg. Legtöbbet szerepelt a Némethet bírálók célkeresztjében. A II. világháború előérzetében, vívódások közepette született vészkiáltványt a nemzeti önvédelem szándéka, egy új „Bach-korszak” veszélylátó képzelete hozta létre. Németh azt kutatja benne: hol és mikor tévesztett utat a magyarság.

Látásmódjának kulcskérdése, koncepciójának, ellentmondásainak magja az irodalom és a faji jellemzők sajátos értelmezésében rejlik.

Monostori Imre mutat rá: az esszé elején még a „felszínes” minősítő jelző szerepelt. Aztán a félreérthető „hígmagyar” és „mélymagyar” ellentétpár került előtérbe. A „hígmagyarok” az asszimilált idegenek, akik a XIX. század elejétől egyre fontosabb szerephez jutottak a magyar politikában és kultúrában, miközben a nemzetalkotó magyarság kisebbségbe szorult. Az ítélő erőt bénító helyzetben keletkezett vitairat élesen megosztotta a „népi” és az „urbánus” tábort. „A szellem »zajtalan katasztrófáját« ugyanis abban látta, hogy az idegen szellemiségű kapitalizálódás hatására Magyarországon éppen a kultúraalkotó nemzeti értékek szorultak kisebbségbe” (Kulcsár Szabó Ernő). Németh kultúrkritikai tipológiáját a történelem tragikus fénytörésbe állította. A „kisebbségben” metaforát a történelmi konstelláció napjainkban is új és újabb drámai és tragikus tanulságokkal telíti.

Szárszói beszéd

Németh 1943-as Szárszói beszédét sokan csúcsteljesítménynek tartják, mások pedig élesen bírálják. Nyitánya a lényegre világít: „Aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogy süllyedt »bennszülött«-té ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában.” A konferencia előadói, hozzászólói főleg a „harmadik oldal” elméletet vitatták. Ennek a lényegét Németh így értelmezte: „Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik párt szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most feláll valaki, és azt kérdezi: Nem lehetne Új-Guinea a pápuáké? Ez a harmadik oldal.”

Hitet tett az értelmiség hivatása mellett: „Ne ismerjék el azt sem, hogy az értelmiség másodrendű munkásosztály, amelyet az elsőrendű termelő osztályok alkalmazottul tartanak. (…) sosem volt ilyen szép értelmiségi embernek lenni, mint ma. Csak az értelmiségi hivatást ne felejtsék el. (…) ma az értelmiség a Noé bárkája. Benne ring mindaz a hagyomány, küzdés, emlék, amit az izgalomba jött emberiség tán hajlandó volna föláldozni. S benne menti magát a Jövő nagy utópiája is: az osztályok valódi összeölelkezése – egy megtisztult értelmiségi kultúrában.”

A történelemben később bekövetkezett veszélyekre figyelmeztetett. A győztesektől és hazai híveiktől azt kérte: „a szabadság, amelyet hoznak, valóban a magyarság felszabadulása legyen.” „A legnagyobb gondjuk azonban arra legyen, hogy a nemzet keze fölöslegesen be ne véreződjék. Elég baj, hogy a közelmúltban erre nem mindig vigyáztak!” Amitől óvni szerette volna a jövő korifeusait, bekövetkezett 1944-ben a német megszállás, a nyilas puccs, 1948-ban a (fel)fordulat, majd 1956-ban a forradalom és szabadságharc leverése és kegyetlen megtorlása következett.

Püski Sándor a Szárszó 1943 c. kötethez fűzött pótlásában tanúsítja: „Sem az írók, sem a szervezők, sem az olvasók nagy többsége nem fajtabéli, származási, hanem nemzeti értelmezéssel hangsúlyoztuk a magyarságot. Legfőbb ismertető jeleinek a megvallást, az odatartozást, a nyelvet és a kultúrájában való élést tartottuk…” Szárszón Németh már tudta – „Dixi et salvavi aninam meam” –, milyen „Ádáz Erynnis”-t uszít magára. „A Kisebbségben mellett a Szárszói beszéd lett a corpus delicti, amiért ellenségei az elhallgattatás, a vezeklés vagy egyenesen a bebörtönzés sorsára szánták.” (Földesi Ferenc)

„Emelkedő nemzet.” 1956

1956-ban legfőbb álma: az etikum és minőség jegyében az „Emelkedő nemzet” volt. újabb Németh László-i helyzetmetafora: „a felelősség szorításában” (egy) írja cikkeit egymás után, egy későbbi emlékezése szerint összesen hét cikke jelent meg. Ezekből három jelent meg három különböző újságban (1989-ben kötetbe is bekerültek). Legemlékezetesebb, a legfontosabb az Emelkedő nemzet az Irodalmi Újság nevezetes, november 2-i számában. (…) azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyar nép erkölcsileg mekkorát emelkedett.”
A Magyar műhelyben (1957) Németh a szuverén nemzeti lét fontosságát emelte ki. Körvonalazta a művelődés Bartókra hivatkozó modelljét (Magyar építészet). A Bartók-modell koncepció lényege az egyetemes és a nemzeti sajátosságok, a modern világ és az archaikus rétegek tudatos, művészi szintézisbe komponálása.

Az ’56-os forradalom leverésének következményei összegezte: „A magyarság szétesése az utóbbi években meggyorsult. Gyengül a vonzáscentrum, amely a határokon túlrekedt, a világban szétszóródott magyarokat idekösse; – fogyó ellenállással zuhannak más, erősebb központok felé. De gyengül a magyarság kohéziója idebenn is; a legesztelenebb, magunktól elidegenítő divatnak is gyorsan tábora nő, ami magyarságunkra emlékeztet – ha múlt az, ha szokás, ha irodalom: ellenszenvessé lesz. A legnagyobb baj, hogy e folyamat ellen védekezni sem szabad. Fennmaradásunk gondjaitól szenvedni, azokra célozni is: nacionalizmus. A nacionalizmus szóval olyan visszaélés folyik, amely fölér egy nemzeti idegbénulással…” (Levél a nacionalizmusról, 1967)
Pedagógus ethosz

Németh egész életét átfogta a pedagógiai ethosz (erkölcsi világkép, hitelesség) , az önnevelés, önképzés, a másokat tanítás belső igénye. A XX. századi magyar pedagógia történetébe is beírta nevét. Az iskolát az egész élet tervszerűen sűrített másának tekintette. Az egész társadalmat is a magasabb igények iskolájává szerette volna tenni. Azt hirdette: „Az igazi siker: a szépen fejlett, arányos, másokat melegítő élet.”

Legkiérleltebb, legtöbbet vitatott, sokáig agyonhallgatott tervezete: A tanügy rendezése. (1945) Egyik alaptétele: „Emberekre, kiknek nincs közös műveltségi alapjuk, hiába jelentjük ki, hogy egy osztály gyermekei: ez az egyenlőség nem lehet más, mint színlelés vagy erőszak, a műveltebb megalázása vagy a műveletlenebb elámítása.”

Az 1960-as években jelent meg a Sajkódi esték, 1961; Lányaim, 1962; A kísérletező ember, 1963; Kiadatlan tanulmányok I–II., 1968.) Pedagógiai tárgyú írásai:, Tapasztalat- és álomátadás, Ha most lennék fiatal, Óraadók királysága, Csilla és a matematika, A Négy könyvről, Hogyan tanítottam Vásárhelyen történelmet? A pedagógus hivatás alaptétele: „A pedagógusi hit, mely inkább a természet, mint nézet dolga, kettőt tételez fel: hogy az emberek (az eddiginél különbbé) nevelhetők, s hogy (az eddiginél többre) taníthatók. A nagy nevelők általában az elsőt tartják fontosabbnak.” Vekerdi László szerint: „a vásárhelyi pedagógiát nem lehet »megírni«. (...) Németh László is tanítványai emlékezetébe, s nem papírra írta műveit. A vásárhelyi pedagógia, mint minden igazi nagy pedagógia, előadó-művészet: elválaszthatatlanul hozzátartozik a teljesítmény, a helyzet, a siker, a csillogó diákszemek, a tűnő pillanat.” Németh 1962-ben a művelődésügyi miniszterhelyettes, oktatáspolitikus felkérésére írta a Ha én miniszter lennék című tanügyi tanulmányát. (Csak 1986-ban, 25 évvel később, az író halála után látott napvilágot nyomtatásban.)

Németh László életművének még a pedagógiai tanulságai sem épültek be a magyar oktatásügybe. Egy fogyatkozó szűk kört leszámítva ma már szinte teljességgel hiányzik művének óriási hozadéka a magyar értelmiség tudatából.

Tolsztojhoz hasonlón Németh is tucatnyi nyelven tájékozódott, gyűjtötte művei forrásanyagát. A tanulást tekintette az élet legnagyobb ajándékának: „Ha távozóban egy más bolygón megkérdenék, mi volt a földi élet legnagyobb öröme: a tanulást mondanám.” Kivételes teljesítményeit a holtig tanulás és a tehetség kegyelme, az ihletettség is segítette. Pilinszky szerint „A zsenialitás több mint értelem. A zsenialitás legvégül jóság és szeretet.”
Regények

Németh az orvosi tudomány, a természet- és humántudományok ajándékait főképpen esszéiben, de regényeinek, drámáinak ember- és valóságképében is kamatoztatta. Az Akasztófavirág 1926-os keltezésű, sokáig kiadatlan, először csak csonkán publikált kisregény 1919 vidéki, vörös és fehér terrorjáról szól. A címadó egy háborúból hazatért, forradalmárrá, „terrorfiúvá” vált módos parasztlegény, akit felakasztottak. „A regény mélyén ott bujkált az elkallódó magyar paraszt adys, móriczos, Szabó Dezső-s motívuma. Turi Dani és Hortobágy poétája volt a hős egy személyben.” (Ember és szerep)

A nemzetet leginkább reprezentáló műfajnak a regényt tartotta. A magyar prózafejlődésben lélektani irányultságú „tudatteremtéssel”, „lélekállapot-rajzzal” hoz eredendően újat. Megújítja a móriczi életes anyag, a valóságreferencia hagyományát. Intellektualizálta, bölcseleti kérdésekkel, lételméleti problémákkal telítette műveit. Megújítja a művészi világkép alapelemeit: az emberre, a világra és a teremtésre, vagyis a genezisre vonatkozó tudásunkat.

Hőstipológiája a szent, a hős és a szörnyeteg hármassága. A „mítoszi csóvával” kiemeli „a férfiak fölé nőtt női nagyságot”. A hősnők az etikumra emelt minőség eszményét képviselik. A Gyász, Iszony, Égető Eszter, Irgalom sajátos megkülönböztető jegye, a női lélekbe történő, beleélés, szépírói alkati empátia mélysége. Művekkel bizonyította: „A művészet akkor is varázslat, ha az ember realista”. Mély és tiszta jellemeket, sorsokat tudott felmutatni. Műveiben a transzcendencia létezését is tagadó pártállami korszellem ellenére is átragyog a szakralitás. Az Emberi színjáték (1929) társadalmi körképnek indul, egy-alakra redukálódva előlegezi a nagy „tudat-regényeket”. Emberfogalma önjellemző: „A szeretet egy bizonyos fokán az ember elmeorvos.”

A Gyászban találta meg elbeszélői hangját, mondandóját, ábrázolási módszereit (1935) „Görög korszakában” az érdeklődését erős tájékozódó tudásszomj, szellemi kaland, gondolkodói, baráti Kerényi-inspirációk jellemezték. Hősnője Kurátor Zsófi. Alakja „archaikus istennőtorzó”. Sorsa, habitusa balladák komor atmoszféráját árasztja. Németh írta róla: „regényemben Élektra lázadoz.” Érezhető benne az egységbe illeszkedő tolsztoji példa, a dosztojevszkiji lételmélet, a Gide-i lélekfeltárás, a prousti, az ortegai inspiráció.

A Bűn (1936) abortív, vagyis elvetélt dráma. Az értelmiség felelősségét példázza. Az Utolsó kísérlet befejezetlen, „körkép-regénynek” tételezett regényciklus (1937-1941) nagyszabású, társadalmi panoráma. A főhős önépítésének útját ábrázolja a Kocsik szeptemberben, Alsóvárosi búcsú, Szerdai fogadónap, A másik mester.

A magyar prózafejlődésbe főleg a lélektani irányultságú tudatteremtéssel és lélekállapot-rajzzal hozott újat. Létmodellt kereső, korszakkifejező tudatregénye az Iszony. (1947) Tudat- és lélektörténet, társadalomrajz, az ember- és világismeret, a világidegenség remekműve. Nelli és Sanyi pokollá váló házasság-történetét retrospektív módon beszéli el. Nellitől távol áll az önámítás, „szörnyeteglétnek” érzi házasságát. Lelki intelligenciája magasan felülmúlja Sanyiét. Emberi méltóságát, integritását védi „az érzékenység és a kiválóság szenvedése a közönségesség ujjai alatt.” Nelli sorsképlete, alkata a kozmikus lét artemiszi aspektusát, értéktípusát példázza. Archetípusában a világ és a lét ősi, női lényege ölt testet. Iszonyát nemcsak alkata, hanem környezete is fokozza.
„A mítosz a teljesség iskolája”: az eszme áttetsző változata; az „üstökös csóvája” az eszmék holdudvarán. Eszmei boltozatát igaz és szép gondolatok erősítik: „Az emberek viszonyát nem az szabja meg, hogy mit érnek, hanem hogy mit akarnak egymás életében.” „A férfiak fogalmakkal néznek a világba. (...) a fogalmaik megnyugtatják őket; folyton fogalmaznak, és nem fognak semmit sem meg.” „A lelkem nem tudott elegyedni a világgal.” Fináléja a megbékélés, a lelki békesség megtalálása: „Mert mi is ő, ez a kezem közt ficánkoló Sanyi? Egy darab rám bízott szegény emberiség.”

Az Iszony hazai, kritikai fogadtatásakor Sőtér István hangsúlyozta: a regényben a lélektani, társadalmi és mitológiai réteg egymást erősíti. Béládi Miklós a Móricz utáni magyar próza legnagyobb teljesítményének értékelte. Grezsa Ferenc magyar Anna Kareninának tartotta. Kulcsár Szabó Ernő lélektani és poétikai modernségét hangsúlyozta. Görömbei Andás: „két alkat, két mentalitás csap össze. (...) Mindkettő önmaga kiteljesítésére, megvalósítására törekszik. A (...) két jelleg annyira ellentéte egymásnak, hogy nem társulhatnak, nem tudják egymást kiegészíteni, csak megsemmisíteni.”

Gabriel Marcel az Iszony francia kiadáshoz ajánlást írt. Arról értekezik, hogy az Iszony legfőbb hatáseleme a lokálisból kibontott egyetemes jelentősége: „valóságos reveláció” (...) remekmű, korunk nagy regényírói közé emeli Önt. Mindenekelőtt az kapott meg, hogy ebben a könyvben, bizonyos értelemben minden helyi, minden szituálva van, mégis egyetemes munka: ez klasszikus értékkel ruházza fel.”

Az Égető Eszter 1949-ben keletkezett, de csak 1956-ban jelent meg. Csomorkány, a magyar vidéki elmaradottság modellje, de a fölötte felhangzó „mozarti dallam” a történelmi bizalom feleselő szólama. Esztert „akarat és belátás” harcában a belátás vezérli: „a maga körüli életfolton valami édenkertfélét próbál teremteni”. Édenalapító kísérleteit szétdúlja a történelem vihara és a „férfiőrület”, de mindig újrakezdi a körötte lévő, szigetnyi világ humanizálását. (A „csomorkányi típus”, csak megy, megy, ha kell, neki az előtte álló falnak. Rendszerint a feje törik be, de néha, csodák csodájára: a fal.)

Az Irgalom Németh eszmekatedrálisának testamentum érvényű regénye. A „fényre jutás káprázó keresgélésétől a fénytől megválás búcsúszaváig” fogja át pályáját. Hősnője Kertész Ágnes: „Medici-kápolnájának” legszebb „kariatidája”: az idea-ember megvalósulása. Kárász Nelli és Égető Eszter, a két „tükörjellem” tulajdonságai „algebrai szinten” egyesülnek benne. Reményik Sándor verssora őrá is érvénes: „A beteg fölé szívével hajolt…” Sugárzik belőle – a szörnyeteg és exodus-hősökkel ellentétben – a másokat segítő cselekvés derűje. Az elfekvő kórházban a szembesülés erkölcse tanítja meg, hogy „az eszményítő csodálatnál mennyivel nagyobb, emberibb érzés az irgalom.”

Domokos Mátyástól tudjuk: a „csokornyakkendős” cenzor miatt az Irgalom befejezésének három változata van. Az őseredeti változatban a „sánta eszmék” szerepelt, kifejezve Németh rezignációját is az osztályharcos szocializmus-utópia iránt. A cenzor a második variánst sem fogadta el: „Ágnes… úgy érezte, mintha nem is csak Halmi Ferit, de az egész elfekvőt, a nagy emberiséget húzta volna a mellére – az egész sánta emberiséget.” Németh harmadszorra az inkriminált „sánta emberiség” metaforát bővítve folytatta: „amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék.”

Drámák

Németh műveire valóság- és önismeret, mélység és magasság jellemző. A drámai szüzsét erős gondolatisággal, mély lélektani elemzéssel és mitikus távlatokkal emelte egyetemes érvényűvé. Társadalmi és történelmi drámáinak is igazi színpada a lélek. Az epikus szövegalakítású magyar drámát görög és francia inspirációkkal, az ibseni és csehovi dramaturgia számos vívmányával gazdagította, gondolatisággal telítette. A Bodnárné (1931) és az Erzsébet-nap (1940-1946) szorosan kapcsolódik a Gyász világához. A Villámfénynél (1936) a Bűn drámai ikerpárja.

Az igazságszeretet által felidézett tragikum drámaváltozata a VII. Gergely (1938). A bibliai gondolatot képviselő pápa szavait Németh saját sírfeliratának szánta: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben.” A Bethlen Kata (1939) „erdélyi Antigoné”. Sorsa példázat: „...ha kövenként szedik szét a régi Erdélyt, én az utolsó szegletkövön akarok gubbasztani és fohászkodni.” A „sziget-család-nagycsalád” eszmény foglalata a Mathiász-panzió (1940-1945). Gróti Ágnes etikumra emelt minőségeszményt képvisel, szigete „olyan Noé-bárka, amelynek nem lesz Ararátja”.
Érdeklődése 1945 után a „kor mitológiája”, a történelem felé fordult. A magyar küldetéstudat tragikumát jeleníti meg a Széchenyi (1946). Emberképe lélektiszta, tematikusan is szakrális: „Minden fej Isten kápolnája. De a Széchenyié székesegyház.” Döbling sorsmetafora: „menny és pokol”, „csodálatos nemzeti szentély”. (Grezsa Ferenc)

Széchenyi végső tette nemzetébresztés. Tiltakozás a zsarnoki üdvözítéssel szemben. Arany Széchenyi-ódájának példáját követi. Németh is nemzete öntudatát, erkölcsét, szellemét erősítette, hogy legyen benne „hit, jog, és erő!” Összecseng mindez Arany vallomásával¸ „legszebb virág a haza szent szerelme és a Rendületlenül imperatívuszával: „Oh, értsd meg a szót: árban és apályon / – Szirt a habok közt – hűséged megálljon!”

Némethre is érvényes Szerb Antal megállapítása: „az irodalom a lélek válasza a sorsra” Ady nyomán hitte és vallotta: „A magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára”. Ady szerint a hazaszeretet „legoktalanabb szerelem”: „Mit tagadjam? – siratom és szeretem / Mit tagadjam? – talán ez az igazi / S ez is oktalan, de legszebb szerelem.” Ennek a patriotizmusnak önmagában van a jutalma: „ És külömben mindennek vége, Megállni: sorsom tisztessége.” (Ady Endre: Ugrani már soha.)

Széchenyi és Lonovics érsek drámai dialógusa a döblingi elmegyógyintézetben „lírai torokszorulás”. Lonovics nem Világos, hanem az árulók miatt esik kétségbe. A Himnuszra – „Hányszor támadt tennfiad Szép hazám kebledre...” – visszhangzik. Széchenyi sorslátó válasza: „Amelyik népnek ilyen a történelme, ott a Babarczyaknak el kell szaporodniuk. A tanulság minálunk mindig ez volt. Rákócziaknak, Hajnócziaknak, Széchenyieknek: Rodostó, vérpad, bolondház. A Babarczyaknak létra a magasba.”

Németh a Galilei (1953) című drámában mestersége legmagasabb pontjára, európai horizontra emelkedik. Hőse egyetemes célt szolgál, kikényszerített esküjét megtagadja: „nem az életéért áldozza fel becsületét, hanem a tudományért, az emberekért.” A Két Bolyai (1961) a magyar tudomány erdélyi héroszainak, tragikus küzdelmének állít emléket. A „történelem eszközeit”, az erőszakmentességet és fanatizmust kutatja a Gandhi halála. Németh önértelmezése: a „dráma férfi-felem, közösségi indulataim műfaja volt; a regény inkább női felemé” (...) az apró részleteké s az azokon átsegítő kozmikus távlatoké.” Tragikus, de lelki egyensúlyt kereső szemlélete nem pesszimizmus: „Mert a tragikum nem azt mondja: »úgyis elbukom«, hanem azt mondja: »ha el is kell buknom«.”

Herder-díj

A magyar kultúra fényes pillanata volt 1965. április 30-a, amikor Németh László és Kodály Zoltán együtt vehetett át Herder-díjat a bécsi egyetem dísztermében. A díj odaítélésének indoklása: „…az orvos és a tanár mély emberi meglátásai és egy magyar ember történelmi tapasztalatai művészien sokrétegű, de nyelvileg áttekinthető elbeszélőstílusán keresztül sokatmondó kifejezésre talált és tartós hatást ért el. A rövid esszétől az epikus-monumentális regényig költői műveinek problematikája mindig az emberi természet örökérvényű alapkérdéseivel birkózik, de bár a problematika generációkat és nemzeti múltat ível át, mégis történeti hűséggel rögzíti a történelmi változásokat és a históriai értékeket. Ezáltal Németh oly példaszerűen részt vett népe művelésének pedagógiai feladatában, hogy ezzel az egész világ népei és irodalma számára példát adott.” (Vizkelety András fordítása.)

„Gályapadból laboratóriumot”

Az Iszony és a Széchenyi-dráma írója az alkotópálya delelőjén, hét éven át családfenntartó műfordítóként „gályapadból laboratóriumot” épített. Műfordításaiból csupán egy kis mustra: Shakespeare: VI. Henrik. Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja. Ibsen: Nóra, Rosmersholm. Lorca: Yerma; Jirásek: A kutyafejűek; Kleist: Az eltört korsó. Puskin: Borisz Godunov. Tolsztojt legkedvesebb írójának nevezte. (Sajkódi esték, 417.) Csehovot és tanulhatatlan, utánozhatatlan művészetét érezte magához legközelebb az orosz irodalom klasszikusai közül. Tolsztoj: Anna Karenina; Gyermekkor, serdülőkor, ifjúság; Élő holttest; Gazda és cseléd; Hadzsi Murat; Ivan Iljics halála; Műveltség gyümölcsei. Goncsarov: Oblomov. A. Tolsztoj: Első Péter. Solohov: Emberi sors stb.
Kiss Ferenc szerint a fiatalkori, létkérdéseket felvető Tolsztoj- és Dosztojevszkij- élmény és az időskori Csehov-élmény nem fogja át Németh orosz irodalmi horizontját, de mélységét és magasságát kijelöli. A tanulmányíró számvetései: Orosz fordításaimról, Tolsztoj emlékbeszéd, Miért szeretjük Tolsztojt? Csehov levelei, Az én cseh utam, García Lorca színpada stb. Főképpen a német, orosz, francia, horvát, lengyel, cseh nyelvre fordított művei kaptak megérdemelt külhoni visszhangot.

A kornevek (krononímák) történelmi képeink, képzeteink legfeltűnőbb jelei. Németh eredetiben kutatta az „ikonarcú”, a szakralitást-átragyogást sajátosan sugárzó orosz irodalom „aranykorát” (золотой век/zolotoj vek). Az orosz literatúra az orosz nemzeti önismeret felelősségét is erősítette. Az orosz nemzeti kultúrának is a nyelv a közösséget meghatározó, legfontosabb tényezője. Őrzi a nemzeti közösség tapasztalatait, biztosítja folytonosságát. Világirodalom-történeti jelentőségű az orosz irodalom aranykora, amelyben az orosz literatúra mintakövetéséből mintaadóvá vált.

Németh Puskin, Gogol, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov műveinek egyik legjelentősebb értelmezője. Tolsztoj inasaként esszéje remeklés. Thomas Mann Goethe és Tolsztoj értekezése mellett a helye. Puskinról kismonográfiát írt, a sorskörökbe tipró költőről és saját önemésztő eszméiből pedig Csapda címen drámát. A sorsvállalás tragédiáját dramatizálta. Főhőse mondja ki: „A cenzúrában az a legkomiszabb, hogy válogat az arcvonásainkban. (...) S a végén nincs mit csodálni, ha egy torzkép néz vissza ránk az olvasók szeméből.” (Puskinról Bulgakov és Iwaszkiewicz is drámát írt.)

Az olyan állítás, amely szerint Németh műveit külföldön nem ismerik, tájékozatlanságból ered. A Hartyányi István és Kovács Zoltán által készített Németh László bibliográfia vonatkozó fejezeteiből tudni lehet, hány művét fordították németre, angolra, franciára, spanyolra, oroszra, románra, lengyelre stb. (Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp., 1992.) (Egyébként a bibliográfia magyar vonatkozású folytatását Kőszegfalvi Ferenc állította össze: Tíz év a halhatatlanságból. Írások Németh Lászlóról 1987-1996. Hódmezővásárhely, Németh László Könyvtár.

Pörök – kiengesztelődések

Nem kerülte a konfrontációkat. Számos szakítást kiváltó nézeteltérése volt. Cs. Szabó László szerint a magyar hitvitázók „Adyban, Szabó Dezsőben és Németh Lászlóban ébredtek föl.” Németh a Tanut európai tájékozódásnak szánta. A népit, nemzetit és az európai magyarságot reprezentálta, hirdette. Sokszor sújtotta politikai, ideológiai és egyéb kritika, „tévedés” vádja. Némelyik mai kifogásban nyoma sincsen a „Keresd a békét és járj utána” intelemnek. Olyan kifogás azonban olyan, mint Pekár Gyuláé volt, amelyről Szabó Dezső azt írta: „Kérem szépen, ez olyan, mint amikor a torjai kénes gyufa kifogást emel a nap ellen.” Persze, a tökéletesség nem evilági fogalom. Eleink éppen ezért salvo sine errore et omissione (’tévedések és kihagyások fenntartásával’) szóltak és írtak.

Németh életét, tetteit, gondolatait, főképpen pedig a műveit – az arany középutat követve –, sine ira et studio, valóban harag és részrehajlás nélkül mérlegeljük. Tévút, ha tévedéseit, hibáit felrójuk, de közben elfelejtjük a világháborúkat, a fasizmust, bolsevizmust, mindazt, amit át és túl kellett élni. A túlérzékenység, a sértődöttség, a paranoia, az üldözési mánia vádja máig megmaradt. Illyés erre az elmarasztalásra válaszolta: ha valakit egy életen át üldöznek, akkor üldözéses mániás lesz. Simonyi Imre ironikus megállapítása: „a torkodnak szánt harapások / azért mégiscsak megsebeztek // valahol a bokád táján.”

József Attila és Németh

Sokat küzdött lelke valós és képzelt erinnüszeivel. De nemcsak ádáz vitái voltak, hanem lélektisztító kiengesztelődései, kibékülései is. Nincsen apám, se anyám című kötetéről a Nyugatban megjelent kritikája miatt József Attila megsértődött, megharagudott Némethre, sőt Babitsra is. De Hódmezővásárhelyen Németh jelmondata már a költő aforizmája lett: „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” Az engesztelés jele: ugyanannyi órában tanította József Attilát, mint Adyt.

Hatvany és Németh

A Hatvany-Németh per egy kapcsolat útja a haragtól a megértésig. A palackból kitörő, ártó szellem kölcsönös vádakat vont maga után. Amikor Hatvany, a „citoyen báró” kiszorult a hatalomból, akkor is megőrizte kvalitásérzékét. (Adyt, József Attilát és Juhász Ferencet heuréka örömmel üdvözölte: „Numen adest” – „A zseni megjelent”.) 1947-ben az Iszonyról és a Tücsökzenéről így nyilatkozott: „Ilyen az én szerencsém. Ha valami jót akarok olvasni, Szabó Lőrincet vagy Némethet kell kezembe venni.”

Hatvany Lajos és Németh László a közeledés jeleire figyelve – a feleségektől támogatva –, úgy szervezték kapcsolatuk folytatását, hogy először Földessy Gyulánál, majd Ferenczy Béniéknél társaságban találkoztak egymással. Aztán pedig Hatvany Duna-parti lakótermében már a házigazda invitációja nyomán került egymáshoz egyre közelebb az egykori két vitapartner. Egymás közelebbi megismerése megértést hozott, a megértés kölcsönös tisztelet, sőt szeretetet.
A kapcsolattartás eredménye, hogy Hatvany Petőfiről összegyűjtött monumentuma nélkül Németh László Petőfi Mezőberényben című drámája talán meg se született volna. A nagybeteg Hatvany Sajkodon is meglátogatta Németh Lászlót, amikor gyógyulást remélve Szigligetre utazott. A rossz dűlőúton is bevitette magát a sajkodi házhoz, pedig ekkor már csoda volt, hogy élt, csak a gondos gyógyítás tűszúrásai tartották életben. Látni akarta a „sajkodi certosát” és a gazdáját, az írói emlékezés és elmélkedés Németh László-i műhelyét. Hatvany tudta, egy kivételes helyen is csak egy kivételes szellem teremthet világra nyitott szellemi kilátót, alkotó műhelyt.

Az első támadásokat követően, három évtized múlva, Németh Hatvany Lajostól nekrológban búcsúzott: „A halál most mégis úgy választ el minket, mint egymást besülő s tán mondhatom helyette is, szerető embereket.” Szörnyű viták sűrűjéből találtak utat a megbékéléshez, kiengesztelődéshez, végül a megértésen át a barátsághoz. Ebből a különös barátságtörténetből az a tanulság a legfontosabb, amelyből a „tiszta szenvedélyt” kifejtve magára ismerhet(ne!) végre „a megszelídült ivadék”, ha képes lenne megszelídülni.

Rónay és Németh

Németh László és Rónay György között feszültség, sértettség keletkezett, mert Rónay megrótta az írót, hogy panaszkodik sok baja, betegsége miatt, holott másoknak is bőven volt bajuk és részük a mellőzésben, megaláztatásban. Rónay bírálata sebet ejtett Németh Lászlón. (Rónay László szerint „Egyiküknek sem volt igaza. Apámnak nem kellett volna olyat írnia, hogy Németh László »panaszkodik«, Németh Lászlónak meg nem kellett volna ezen a kritikán annyira megsértődnie.”) A sértettség és a haragtartás mindegyiküket mélyen érintette. Rónay mélységesen hitte: nem vagyunk „idegenek és jövevények”, „Isten házának népéhez” tartozunk, jogunk van az égi templomhoz, és egyszer eljuthatunk ahhoz a „Szépséghez, mely bezárja az ajkakat”. Szerencsére véget ért köztük ez a bántó és nem kívánt állapot, amikor a Nyugat második generációjához tartozó Bohuniczky Szefi temetésén, szép gesztussal kibékültek, a síron át békejobbot nyújtottak egymásnak.

Németh a sok-sok vádra végül a békesség-óhajtás szellemében válaszolt: „Arra, hogy kivel mint bántak, mennyire ismerték félre, van objektív mérték: az, amit egy életen át összeírtak róla. Én sosem kívántam más emlékművet, mint ezt: a rólam írtak összegyűjtését, kiadását. Nem azért, hogy támadóimat pellengérre állítsam; mentségül inkább, hogy művemet milyen közegellenállással szemben kellett a világba nyomnom.”

Pilinszky és Németh

Pilinszky Németh Lászlóhoz fűződő barátságának gyémántpecsétje az „Ama kései”. Pilinszky a Nagyvárosi ikonokban (1970) nyomtatásban is Némethnek dedikálta. Benne hitelesen, magas művészi fokon őrződött meg valami fontos és maradandó a félelmetes XX. századból: „Ama kései, tékozló remény / az utolsó, már nem a földet lakja / mint viharokra emelt nyárderű / felköltözik a halálos magasba.” Vekerdi László ismerte fel: a miniatűr remekmű sugárzó központja Erdély-metafora. Pilinszky Némethtől kölcsönözte a fenséges képet: „viharokra emelt nyárderű”. Németh Erdély törékeny aranykorát Bethlen Miklós c. esszéjében nevezte Bethlen Gábor korát „viharokra emelt nyárderű”-nek.

Patográfiák

Öndefiníciója könyvcímben: „A kísérletező ember”. Eszmék, eszmények, gondolatok kísérletezőjeként a helyes, helytálló, élni segítő gondolatokat, igazságokat kereste. Ismerte a „cogito ergo sum” és a „doleo ergo sum” létállapotait, a „mysterium passionis” mélységeit. Öngyógyító orvos, patográfus. Patográfiája tanulságos kórrajz a korrajzban. Pilinszky szerint a XX. század szenvedéstörténete iszonyúan átvérezte történelem szövetét. A XXI. század tovább vérzi. De megtanított bennünket arra, hogy az ember koordinátarendszerében a cogito mellett jobban figyeljünk a doleo jelentőségére is.
Már többet tudunk Arany epeköveiről, Tompa szívbetegségéről, Ady vérvirágos betegségéről, Móra „fejedelmi sárgaságáról”, Babits gégerák miatti elnémulásairól, Kosztolányi ínyrák okozta szájüregi rákbetegségéről, Tóth Árpád végzetes tüdővészéről, Csáth tragikus szenvedélybetegségéről… Karinthy szörnyű fejfájást okozó agydaganatáról és operációjáról, kórtörténetéről szépírói remekmű született: Utazás a koponyám körül.

Templom- és eklézsia-építő

Ha nem építjük föl azt a „Templomot”, „fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.” (Ady: A szétszóródás előtt.) A templom „Isten háza, a mennynek kapuja”. Bertha Zoltán definíciója: „A ’Templom’ a magyar önazonosság, összetartozás, az erkölcsi, lelki, nyelvi-kulturális nemzetegység szentsége”. Minden idők létfontosságú célja: otthont teremteni az embernek, hajlékot Istennek. A legtisztábban közösségi rendeltetésű kápolna, templom, katedrális, liturgikus célra szánt épület mindig az életigenlés, a jövő iránti bizalom, a remény bizonyossága a szellem és lélek régióiban – az emberi üdvösségtörténet rendjében.

Ady jajszavas templom-metaforája szerint a magyarság „elmulasztotta” felépíteni azt a Templomot, amelyre hivatott lett volna, amely nemzettudatának, összetartozásának virtuális jelképe lehetne. Kányádi Sándor szerint a magyar költészetben felépült ez a Templom. Költészetünk latin kápolnáját Janus Pannonius alkotta. Balassi végvárak köveivel világra szóló szépségekkel erősítette. Zrínyi barokk erődtemplommá változtatta. Berzsenyi mélyzengésű orgonát teremtett. Kölcsey és Vörösmarty szószéket emelt. Arany mennyezetet, Petőfi tornyot épített, ajtaját szélesre tárta... Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Radnóti, Szabó Lőrinc, Pilinszky, Weöres Sándor, Nagy László és költőtársaik tágassá, többhajóssá, sokkupolássá építették ezt a csodálatos, virtuális költői katedrálist.

„Miért nem »szól« Németh László?”

Németh életművének legjobb alkotásaiból ma is fény, szellemi-lelki energia árad. Mégis egyre nagyobb csend, méltánytalanság övezi. Korzenszky Richárd már korábban, tanulmánya címben rákérdezett: „Miért nem »szól« Németh László?” – A költői kérdésre a válasz: mert mi hallgatunk: „Pedig nekünk lenne őrá szükségünk, nem pedig neki ránk.” Értékvakság, ahogyan életművét, eszményeit árnyékba, a felejtés szélére szorították.
Németh 1932-ből való felismerése: „Tulajdonképpen rettegnünk kell az időt, melyben egymás hegyén-hátán alszanak az ellentmondó ítéletek és gyűlölnünk az utókort, mely csodálatunk tárgyát többé nem a mi csodálatunkkal nézi. Nincs örökké élő mű; a művek meghalnak és feltámadnak. Hogy fel tudnak támadni, ez a halhatatlanságuk.”

„Marathonnál a reménytelenség győzött.”

Veszélylátó képzelet, félelem gyötörte. Az utókor rendre megvalósította a „legtalányosabb magyar” terveit, de kiirtotta magából Széchenyi szellemiségét. Véleményeiben, megállapításaiban sokszor tévedett. De kétségtelen, hogy ő volt az egyik legműveltebb magyar író századunk irodalmában. A Debreceni káté legfőbb üzenete: „A nagyság, mint maga az élet is, reménytelen, s a reménytelenségben, falhoz állított népek harcában van valami kétszerkettő fölötti remény.

A történelem a tragikus életérzés csodája. Marathónnál a reménytelenség győzött.”

Számos, Némethre aggatott, az írót dehonesztáló, általánosító, negatív jelzőt meg- és lekoptatott az idő. A megbélyegzés végletei enyhültek, de nem szűntek meg. Műveinek degradálása azonban megszaporodott. Szerencsére megfogyatkoztak a túlértékelés epithetonjai is. A tévedéseit felrovó, minősítő jelzőkben nem válogató vádakat szelídítette, de még nem oldotta békévé az emlékezés. Az idők jelei (signa temporum) utóéletében is sok mindenben öt igazolták. Benjámin László szavai a Németh László-vitákra is érvényesek. „Elcsitulnak a szertelen indulatok, / düheinket felfalja a föld; / s az utódok lemérik: / hány grammot nyomnak mázsás pöreink.”

A klasszikusainkat folyton leváltani, kicserélni akaró, kánonokban és NAT-okban gondolkodók, bírálók is kénytelenek elismerni: Németh műveiben halhatatlan. Iránymutató példázat, eszményi célkitűzés a Négy próféta ötödik szereplője, Deuterojazia, akit „a zsidó közösségen túllátó tapasztalat tanított meg népe javára világméretekben gondolkozni, s missziót találni.”

Németh az „emelkedő nemzet” esélyét, reményét a példanemzet megteremtésében látta. Minden műfajban a minőség eszményét állította célul a magyarság elé. Esszéiben felmutatja a minőség igényét, eszme- és gondolat-kísérleteit, tévedéseit, küzdelmeit. Lélektisztító regényeiben és drámáiban megvizsgálja, milyen esélye van valóra váltani eszményeit – a társadalom ellenállásával szemben. Ez a sziszifuszi küzdelem adja életében és művében az ellenpontozást, az egység és teljesség gyémánttengelyében. Élete, sorsa megpróbáltatásokban bővelkedett, magánélete pedig kudarcokban, nehézségekben. Hivatás- és küldetéstudata, újrakezdő vállalkozó kedve, küzdelme a bátorság példázata a magyar kultúráért, tudományért, oktatásügyért, nemzetnevelésért.

Minőségeszmény. Nemzet, Kultúra

Széchenyi „a kiművelt emberfők sokaságában”, Németh pedig A minőség forradalmában látta (Magyar Élet, (1940-43)-43. I-IV.) a magyarság megmaradásának esélyét. Felismerése: „Két egysorsú, egyfájdalmú és egykincsű testvér ők: a magyar tehetség és a magyar nép. Egyikük sem számított itt soha.”

„Német tanulmánygyűjteményem A minőség forradalma címmel jelent meg. »Mit értettem én akkor – kérdi az előszó – Minőségen? Úgy gondolom, azt a fényt, a megértés mélységével párosult könnyűséget és ruganyosságot, mely a görögöket a régi keleti civilizációk népei fölé emelte, s amely a nyugati civilizáció ormain is ott ragyog, akár a Roland ének az, akár Galilei párbeszédei, akár Stendhal regényei. Ennek a Minőségnek az igényét akartam én akkoriban az igazságos elosztás égető követelésével összekapcsolni, s egy alapjában véve pedagógiai műben, új értelmiségünkön át népünk közkincsévé tenni.« (…) »Minőségen akkor azt a ragyogó, nyugtalan éterlángszerű szellemi elemet értettem, mely a görög s a nyugati civilizációt a többitől elválasztja.«”
Esszéírói csúcsteljesítményében összegezi és bírálja a korszak eszmevilágát, irányzatait, tudatosítja hagyományaink jelentőségét. Elvetette a fasizmust, a fajelméletet, a kapitalizmust és a kommunizmust is. A humánumot féltette: a fasizmustól, a kommunizmustól a szabadságot, a kapitalizmustól a szociális igazságosságot. A „Harmadik út” lehetőségét kereste. Meghatározása sok ellenérzést váltott ki: a fasizmus: „a század vad alanya”; „a marxizmus a szocializmusnak kinőtt ruhája.”

Németh időálló metaforái gondolkodásunk, szellemi eszköztárunk kifejezéseivé váltak. Közülük emelkedik ki az etikumra emelt „minőségeszmény”, amely ma is hiteles igazodási pont. „A Minőség nemcsak eszme, utópia: anthropologikum.” Sokáig gyanús fogalom volt, mert lényegileg különbözik a mennyiség minőségbe csap át marxi-engelsi alaptételtől. (Ma a minőség fogalom merkantil divatszó.)

Kocsis Rózsa Minőségeszmény Németh László szépírói műveiben (1982) c. könyvében a minőség létjogosultságáról tesz bizonyságot. Bakonyi István a Jelenkorban publikált recenziójában joggal idézi a szép és igaz záró gondolatot: „Az önmagát formálni akaró emberiségnek adott erkölcsi programot, »hitet«”, hogy a közös emberit és a lét jó erőit szolgálva, »futni« , de szárnyalni is tudjon a mindenkori jövendő felé.”

A „minőség”, a görögségben felismert „éterszerű láng” analógiájához körülírást alkalmaz: „…a magasabb rendű, művészibb, arisztokratikusabb munkáért való küzdelem – a „minőség forradalma” – és a tömegek gazdasági boldogulásáért és kulturális emelkedéséért folyó küzdelem”. „…a műveltség nem ünneplő ruha, amelyet hordani kell. A műveltség a helytállás segédeszköze, a kifejezés szerszáma, a vállalkozás fegyverzete. Az a műveltség, amely csak műveltség, meddő és fonnyatag.” (Sznobok és parasztok)

A kultúra az emberi lét és érték csúcsfogalma. Az első kultúra a földművelés: cultura agri, agricultura. Minden más kultúra a földművelésből fejlődött. A lélek művelése (tanulás, nevelés, alkotás): cultura animi. Az ember és közössége: cultura humani. A kultúra univerzális eszme, melyben megtalálható fizikai, szellemi és morális létünk teljessége. Az ember közösségi, autonóm létező, aki létrehozta az emberi életminőséghez nélkülözhetetlen kultúrát, gazdaságot, politikát, civilizációt, társadalmi létformákat.

A túldimenzionált „Gott ist tot!” Mi mindent építettek erre a kijelentésre! Eléggé ismeretlen az idézet folytatása: „Gott bleibt tot! Und wir haben ihn getötet!” – „Isten meghalt! Isten halva marad! És mi öltük meg őt!” A kőtáblák összetörtek, a rájuk vésett parancsok értelmüket veszítették. Erre az állításra Várkonyi Nándor ezt felelte: „Nem Isten halt meg, hanem az ember, éppen ezért, mert kilökte magából az istenit”. Az emberi szellem minden művészi alkotás és találmány forrása, amely emberhez méltóvá teszi az életet. A kultúra értékei: az igaz, a szép, a jó, a szent. Javai: a tudomány, művészet, erkölcs, vallás.

Tevékenységei: kutatás, alkotás, viselkedés, hitélet. A természeti törvényekre épülő kultúrateremtés – őrzés, megújítás, továbbadás.

Kós Károly: „a kultúra egy nép lelke, szellemi gerince! A magyar kultúra a magyar nép lelke, szellemi gerince!” Németh szerint a kultúra nemcsak tudás,művészi teljesítmény, hanem „életvezérlő elv”. Márai Sándor kritikai észrevétele: „a kultúra mindig sértő azok számára, akik bármi okból nem tudták megszerezni.” A kultúra minden nép életerejének, életképességének forrása, a nemzetek értékének fokmérője.

Renan „A nemzet: lélek, szellemi princípium.” Babits: a nemzet lelki közösség: „Egy nyelv, mely gondolkodásunkat hasonlóvá tette; ugyanazon mesék, (…) ugyanazon történet, melyet tanultunk (...) Az egész múlt, jelenig gazdagodva, úgy, amint lelkünkbe fölgyülemlett.” Következtetése: „Nemzet: a kultúra”. József Attila: „A nemzet: közös ihlet. A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs.” Az ihletet kiterjeszti, a költészetet és nemzetet egy koncepcióba kapcsolja. Németh szerint a nemzet legfőbb feladata: a megmaradás. A nemzet közös vállalkozás az „emelkedő nemzetért”. A magyarságon át látta és értelmezte a görögséget és európaiságot is: „Az európai művelődés: az első igazi polifon kultúra. Ez a szépsége, ereje, nagysága.” Ebben a polifóniában a sorstól a magyarságnak szánt „hangjegyfüzet” tudatosította. „Sose hívtam, s ő rámtalált.”

Az ember földi küldetésre és égi üdvösségre hivatott. Emberképe istenarcúság. Szabad akarata, öntudata, lelkiismerete szerinti döntésképesség. Németh néhány vallomása hit és vallás kérdésében: „A vallás nekem nem istenlátás, hanem üdvösségügy. Nincs köze az elhívéshez és a hitvalláshoz; a világképtől megtisztított religio minél erősebb, annál némább.” „Üdvösséged van, akkor is, ha azt, amit hitnek hívnak elvesztetted.” „Az üdvösségharc nem kerülhető meg: egy az életeddel.” „Az üdvösségharcban egymást segítők: a gyülekezet. Minden jó emberi közösségnek gyülekezetté kell válnia”. (...) egész művem ennek a filozófiának a születéstörténete, kifejtése, illusztrációja.” „Én az Istent sosem kerestem / (…) S egyszer csak bennem lakott az Úr: / (…) Azt sem mondtam: jó volna hinni, (…) Sose hívtam, s ő rámtalált.”

A Németh László munkái könyvsorozat első kötetében, a Negyven év (Magvető és Szépirodalmi Kiadó, 1965) c. pályatörténet konklúziója: „Albert Schweitzer okolja meg Bach-könyvében a környező közöny, meg nem értés s a bámulatos, boldog termékenység szomszédságát azzal, hogy Bach nem embereknek, Istennek komponált. Annak, aki már nem hisz, mint ő, a lipcsei kanagy, a személyes Istenben, ez nehezebben megy majd, később is fogott hozzá. De ha Istennek a világ mögött álló, abban csak részben megvalósult s bennünk is a megvalósulásért küzdő lehetőséget tekintjük, akkor a világtól elhagyatva, de lelkünkben meg nem törve, amíg bírjuk: ennek a lehetőségnek tömjénezni, mégiscsak olyasvalami lesz, mint a karthauzi imája Istenéhez.”

Cs. Varga István - archív

Hegedűs Lóránt református püspök Némethet az „üdvösségügy lángelméjének” nevezte. Monostori Imre Egyszer csak bennem lakott az Úr címen idézi: „Az ember célja mégiscsak az üdvözülés”. Németh Csilla meggyőződéssel vallotta: apja kereste, és megtalálta, akit keresett. Számos kutató, köztük Dékány Endre szerint: Németh „élő hitre jutott”. Életművére a „sajkodi certosában” az Irgalommal tette fel a betlehemi csillagot. A magyarság jövőreményét, mint Kölcsey a Himnuszban – az irgalom Atyjára bízta.

„...jobb és értőbb utókort remélt.

Németh tudott európai módon gondolkodni és hűséges maradni a magyarság sorsához. Egyéni életét tekintve sokszor megkísértette a pesszimizmus, de a magyarság sorsában rendre bizakodó maradt. Azt hirdette: „A kevesebb joga az élethez az, hogy különb”.

Fodor András kérdése: Homloka égöve alatt (...) „elfértünk volna mennyien! / S kérdem veletek együtt: / amíg élt, / megérdemeltük-e?” Nagy Gáspár Balassi-kardos költő  Éjszakáimban lámpafény. Németh László halhatatlan szellemének c. emlékversében válaszol: „A szív meg leszámolt eleitől fogva, / idővel, bajjal, üldözőkkel: / a férfi a halál suhogó árnyékában élt, / bár igazán sose halt meg, / de azért jobb és értőbb utókort remélt!” Illyés Gyula Üdvösség vagy halál c., Németh születésének 8o. évfordulójára írt emlékversének korparancsa: „Vagy fölépítjük mi is azt a Templomot, / vagy népét Hadúr is szétszórja / s a kárhozókra, kőre kő / a büntető / idő botja kopog.”

Valerij Lepahin: Az ikon a 19-20. századi orosz irodalomban - Ikona v russzkoj szlovesznoszti XIX-XX vekov. JATEPress, 2015.
Предисловие Проблемы классификации взаимосвязей между иконой и словом, словесностью и иконописью Старинные лики святых Икона в повес...
JATEPress, 2015
Előszó. Ikon és szó, irodalom és ikonfestészet összefüggéseinek osztályozási problémái Szentek ősi arcai. Ikon a történetben..

Az ikon a szépirodalomban - Ikon, ikonfestészet, ikonfestők, ikontisztelet és az ikon, mint kegytárgy a XIX. század végi és XX. század eleji orosz irodalomban

Valerij Lepahin Sz ikon a szépirodalomban - Ikon, ikonfestészet, ikonfestők, ikontisztélet és az ikon, mint kegytárgy a XIX. század végi és XX. század eleji orosz irodalomban

Cs. Varga István