Egyénre és közösségre is taszítólag hat minden, amit negatívum. És nagyon sok mindenre szégyenkezve kell gondolni. Nem lehet azonban az 1939-1989 közötti időt folyamatos, állandó szégyenként megélni. Ez egyfelől súlyos társadalomlélektani állapot, ami eleve a feledésre ösztönöz, másfelől a gyenge embernek felmentést ad a múlt ápolásának kényszere alól.

A magyar hadtörténet legnagyobb veresége?

Így tartják arról a 65 évvel ezelőtt, 1943. január 12-14. között történésekről, amikor az oroszok/szovjetek áttörték a doni magyar arcvonalat. Ekkor odaveszett a 2. magyar hadsereg jelentős része: a 200 ezres seregből 120 ezren soha nem tértek haza. Ennyi a summázata a máig fel nem dolgozott magyar, közösségi kataklizmák egyikének. A doni hadsereg pusztulása nem egyszerűen egy tragikus katonai esemény volt, hanem a haldokló magyar birodalom, 1914-1944 közötti elenyészésének beteljesítő állomása lett. Ekkor szűnt meg véglegesen az önálló állami akarat és cselekvés.

A mai magyar társadalmi tudatban nyoma sincs valóságos ismeretnek, tiszteletnek, a hiteles beszámolókra alapozható megemlékezésnek. A korabeli tanúk, a magyar családok katonaviselt tagjainak beszámolói és a „hivatalos” magyar történettudomány által előadott múltkép között akkora a távolság, hogy tisztességes hagyományozásról nem is lehet szó.

A pokol képei

Mártsa Sándor ezredes memoárjában így próbálta meg visszaadni ezeknek a napoknak a hangulatát: "Nagy vesztesége hadtörténelmünknek, hogy [...] filmoperatőrök nem kísérték a széthullott III. hadtest maradványait Kocsatovkától Obojánig vezető kálváriás útján. Ezt a 'dokumentációs' filmet elszoruló szívvel, zokogva nézné a közönség. Láthatná a fergeteges, végtelen hómezőket, a hótorlaszos utakat, az utak mellett heverő halottakat és lótetemeket, a halottakon közönyösen, részvét nélkül keresztülgázoló szánkókat, lövegeket, gépkocsikat. Láthatná a kimerültségtől összeeső embereket, a tántorgó sebesülteket, és hallhatná azok segítségért könyörgő nyöszörgését. A lelke mélyéig megrendítené e film nézőit az a megrázó jelenet, amelyik a havon ülő vagy puskájára támaszkodó katonát vetíti, aki üvegesedő szemekkel bámul a semmibe, várja a fagyhalált, akinek már minden minegy. [...]

Pereg a film. A még menni tudók törtetnek a lázálmukban maguk elé képzelt 'határ' felé, könyörtelenül haladnak el a haldoklók mellett, senki, de senki sem hajol le összeesett ismerőséhez, hogy azt felemelje, vagy azért, hogy a halottaktól elvegye igazolványaikat! Sok ezren láttuk azokat a magyar, német és orosz halottakat, akiknek tetemeit a szánkók talpai, a járművek kerekei szétnyírták, s a keletkezett 'résen' zökkenőmentesen csúsztak át azok, de nem volt annyi fizikai és erkölcsi erőnk, hogy könyörületből, szánalomból elgördítettük volna az útról a halottakat. [...]

De nincs az a film, amelyik érzékeltetni tudná a tartós koplalás marcangoló kínjait, vagy hogy mit jelent 40 fokos hidegben a szabad ég alatt éjjelezni, melynek hatása alatt a gyengébbeken kitör az őrület! Feljegyeztem annak idején, hogy voltak útszakaszok, ahol átlag minden száz lépésre egy-egy elhullott ló hevert, s combjaikból az emberek szuronyokkal, késekkel szaggatták ki az éhséget csillapító adagokat. És ami megrendítőbb volt, egy 4-5 km-es útrészen, egymástól 80-150 méterre halott honvédek tetemei jelezték a nyugat felé vezető utat..." /1-2/

Az utolsó emberig és az utolsó töltényig!

A hiteles, a korban és a körülményekben valóságos helyzetkép szerint a magyar hadvezetés hosszan elhúzódó háborúval, s annak végén magyar-román fegyveres konfliktus kirobbanásával számolt. Így arra törekedett, hogy a közép-európai hadszíntér sajátosságaihoz igazított, s a szomszédaink elleni lokális konfliktusokban sikeres védekezésre tervezett hadseregét a két katonai szuperhatalom szélsőséges éghajlati- és terepviszonyok között folyó összecsapásától távol tartsa, és a rendelkezésére álló fegyveres erőket megkímélje. A kérés elől azonban nem térhetett ki, legfeljebb annak mértékét tudta „lejjebb alkudni”. Így került sor a 3 hadtestbe szervezett 9 dandárból (a dandár elnevezést 1942. február 12-től könnyűhadosztály váltotta föl) és 1 páncélos dandárból álló magyar 2. hadsereg felállítására, miután a német ígéretet tett a magyar fél által igényelt korszerű felszerelés és fegyverzet, többek között páncéltörő ágyúk, aknavetők, páncélosok, géppisztolyok, teherautók, motorkerékpárok és sok egyéb nélkülözhetetlen cikk átadására.

A harcok után Kovács Gyula a hadsereg vezérkari főnöke május 21-én a magyar 2. hadsereg veszteségeit a következőkben jelölte meg: 28 044 sebesült, kb. 26 000 hadifogoly (a moszkvai rádió jelentései szerint), 41 972 fő véres veszteség. Összességében elmondhatjuk, hogy a hadseregnek a keleti fronton töltött ideje alatt kb. 120 000 fő esett ki a csapatok kötelékéből. Az anyagi veszteség kb. 70%, a nehézfegyverzet és a páncélosok csaknem teljes egészében elvesztek. Ha a hadsereg rendelkezésre álló lehetőségeket vizsgáljuk, azt kell mondanunk, hogy a hihetetlenül szélsőséges időjárási és ellátási viszonyok közepette elért eredmények messze meghaladták azokat. A magyar 2. hadsereg mindenki számára váratlanul sokáig tudta védeni Ilovszkojét, Osztrogozsszkot és a III. hadtest körvédelmi állásait. Ezzel jelentős időveszteséget okozott a szovjet csapatoknak, amelyeknek nem sikerült a sztálingrádi katlanhoz hasonló gyűrűbe fogniuk és felmorzsolniuk sem a magyar 2. hadsereget, sem a német 2. hadsereget. Némi szerencsével a magyar alakulatok ki tudtak törni a bekerítésből, s ezzel elkerülték a teljes pusztulást, amelynek fenyegetése mindvégig fölöttük lebegett. Honvédeink helytállása méltó az őket követő nemzedékek minden elismerésére. /3/ A magyar katonák által átélt szörnyűségek talán az orvosok harctéri naplóiban jelennek meg a legplasztikusabban. /4/

Hosszú visszavonulás nyugatra

A feledésre ítélt hadsereg hősei és hőstette is eltűntek a múltunkkal együtt. Csak olyan művek képesek tanúsítani számunkra a tisztes múltat, emlékeznek és emlékeztetnek méltó módon, mint a Sebő Ödön emlékiratai. /5/ Az említett személyt 1942-ben avatták hadnaggyá, 24 évesen parancsnokolt a régi országhatáron, ahol a korábbi szövetségből kiugrott, és a magyar területek megszerzésére mozgósított román hadsereggel szemben védte az országot. Majd egységét összetartva vonult vissza Erdélyből, Szlovákián át nyugatra, ahol végül amerikai csapatok előtt tette le a fegyvert.

1. A magyar hadtörténet legnagyobb veresége. 2008. január 11. mult-kor.hu
2. A doni áttörés 65. évfordulójára emlékeznek. 2008-01-11 11:44. (FH) hirtv.hu
3. Az utolsó emberig és az utolsó töltényig! - gondola összefoglaló, engrin. Gondola, 2008. január 12. 12:44
4. v.Sebő Ödön: A halálraítélt zászlóalj. Igaz történet.2003, p.344
5. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart. Harctéri napló. Rubicon, 2002, p.256