A felgyorsult közlekedés és a hihetetlen sebességgel fejlődő kommunikációs technológia világában is ritkán adatik meg, hogy egy éppen aktuális témához megfelelő szakértő előadót találjon egy nyugaton élő magyar gyülekezeti közösség vagy kulturális egyesület.

A Hannoveri Magyar Református Gyülekezet, valamint a Hannoveri Magyar Egyesület nagyon kivételezett helyzetbe került azáltal, hogy Gecse Géza történész, sokunk számára nagyon is meglepő témakörben tartott előadást és vett részt két héten keresztül a Hannoveri Leibniz Egyetem Nyári Akadémiáján és az alkalmat kihasználva hogy városunkban tartózkodik,  meghívtuk őt egy kerekasztal beszélgetésre, egyfajta vitaestre.

Kisebbségpolitikák és kisebbségi konfliktusok, amelynek jegyében a hannoveri egyetem történészei a rendezvényt szervezték  ugyanis olyan témakör, amely a nyugatra kikerült  magyar emberek életét alapvetően befolyásolta. Az általam közelebbről ismert Észak-Németországi magyar közösségekben sokan élnek még azok közül akiknek személyes  tapasztalatuk van  e történelmi eseményekkel kapcsolatban. Ők  távolról sem voltak alakítói ezeknek a folyamatoknak, sokkal inkább elszenvedői,  hihetetlenül mély nyomot hagyva  az itt élő magyar emberek életében.  Megkönnyebbülés és felszabadulás érzése vett erőt az előadáson résztvevőkön,  amikor beszélhettek  a kényszerrel elhagyott otthonról és hazáról, amikor beszélhettek az őt ért sérelmekről, jogfosztottságról, fájdalmaikról. Azt hiszem gyakrabban kellene ezekről a témákról előadást tartanunk, mert a tudatlanság homályának oszlatása közben némileg fény derül az igazságra is és ennek  felismerése, hogy közös tapasztalatunk, élményünk és  gondolataink vannak bizonyos dolgokról közösséget formál, erősíti az összetartozás érzését.

,,És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket”, szabadokká, nemcsak múltba tekintő, hanem bizakodóan a jövőbe néző emberekké is.

2009. szeptember 11-e van – kezdte előadását Gecse Géza, aki elmondta, hogy azt, hogy ennek  a napnak mekkora e jelentősége a németeknél, Magyarországon nem is igen tudják feldolgozni. 20 éve ugyanis ezen a napon engedték ki a kelet-németeket Ausztriába a magyar hatóságok.

Vendégünk azzal folytatta, hogy a előadása témájának további aktualitást ad, hogy tegnap Szécsényben találkozott Bajnai Gordon magyar, és Robert Fico miniszterelnök. Úgy látja - mondta -, hogy az a politika, amely a szlovák nyelvtörvény elfogadásában öltött testet – a pozsonyi vezetés részéről nem pusztán politikai számításból ered. Van ennek a politikának olyan magyarázata, amelyet csak részben tud érthetővé tenni a magyarság szlováksággal közös történelme.

Gecse Ján Francisci, szlovák politikus sorait idézte, aki azt írta 1847-ben, hogy létezik egy Blahoszávia, vagyis Boldogszlávország nevű ország, amelynek lakói a volnorád, azaz a szabadságszerető nemzethez tartoznak, amin Francisci a szlovákokat értette. Mivel Isten a szlovákokat szerette, nehéz helyzetbe hozta őket, hogy próbára tegye. Boldogszlávország határán egy kis és fekete nemzet élt, akit a volnorádok kutyafejűeknek neveztek. Francisci ez alkalommal a magyarokra gondolt, „akiknek urai elfelejtették a nép nyelvét” és az egész területet el akarják „kutyafejűsíteni”.

Vannak ugyan nálunk is nem éppen hízelgő sorok a szomszéd népekről - folytatta Gecse -, de míg az náluk a kötelező tananyag része, addig Magyarországon az iskolában ilyen, a szomszéd nemzeteket pocskondiázó sorokkal a tanulók azért nem találkoznak, mert azok módszeresen ki vannak gyomlálva a magyarországi tananyagból. Ennek van olyan következménye, hogy a szlovákság ma északon, vagyis ott, ahol magyarral legfeljebb csak véletlenül találkozik, a szociológiai felmérések szerint - legalábbis ez derül ki a dunaszerdahelyi Fórum Intézet, Huncik Péterék kutatásaiból - ott utálja legjobban a magyarokat.

Hiába létezik a ma már meghatározónak számító, mondhatni kanonizált történelemszemlélet mellett egy másik, a hagyományos hungarus szemléletből táplálkozó hagyomány - és azért ez is a korábbinál jelentősebb hangsúlyt kapott az utolsó 20 év szlovákiai történetírásában -, mégis, a hungarus, vagyis a történelmi magyarországiság-tudat mellett a Slovensko-tudat továbbra is uralkodó maradt és nemcsak a pozsonyi vezetés, hanem a szlovák közember világképében is.

A propaganda annyira sikeres tudott lenni, és ennek egyik gyakorlati következményeként az, hogy a Csehszlovákia déli részén élő magyarok úgymond „elmagyarosított szlávok”, hogy a csehszlovák vezetés talán maga is elhitte és még az oroszoknak is oly sikerrel sulykolta, hogy miután a Szovjetunió Kárpátalját magához csatolta, Moszkvából 1945-ben antropológusokat küldtek a helyszínre, ahol a kárpátaljai magyarok koponyaméretéről mintát vettek, majd elemezték a felmérés eredményeit. Igaz, mondta Gecse, erről egyelőre csupán elbeszélések, visszaemlékezések tudósítanak, a szovjet levéltárakból ezt az anyagot még nem sikerült előbányászni. 

Ez a hozzáállás a magyarázata annak, hogy 1945 után Csehszlovákiában „reszlovakizálást”, vagyis a „szlovák ősökhöz való visszatérést” kínáltak fel a magyaroknak, egyébként megtagadták tőlük a csehszlovák állampolgárságot és mindazt, ami az állampolgári státusszal járt.

Sok minden mást, ennél talán kevésbé kényes dolgot sem tudunk még – folytatta Gecse, aki elmondta, hogy éppen egy éve, három hetet töltött Moszkvában, ahol levéltárakba is sikerült bejutnia. Bethlen István miniszterelnök, a két világháború közötti korszak meghatározó politikusa volt, aki a Szovjetunióban halt meg, de a moszkvai Bethlen - dokumentumokról még nem tudjuk, hogy kutathatóak-e egyáltalán. Nem teljesen világos ugyanis, hogy Oroszországban éppen mi az, amihez hozzá lehet, hozzá szabad jutni a szakembereknek. Egyik évben ugyanis szabadon tanulmányozható az, ami a következőben tiltó listára kerül. Valamilyen logika biztos van benne, csak erre a kutatók nem mindig találnak magyarázatot – mondta Gecse. Hála az orosz kutatóknak, ennek ellenére mégis sok minden nyilvánosságra került nemcsak az utóbbi húsz esztendőben, hanem már előtte is.

Itt van például Rajevszkij, aki a bécsi orosz követség lelki gondozója, a Szláv Jótékonysági Bizottság tagja volt, aki több mint negyven évet élt Bécsben és ott is halt meg 1884-ben. Az orosz kormánykörök rajta keresztül támogatták anyagilag nemcsak a boszniai felkelőket, hanem Stúrék mellett az összes szláv tudóst a Monarchia területén. Egy egész archívuma volt Rajevszkijnek, amelyet 1975-ben még a Szovjet és a Jugoszláv Tudományos Akadémia közösen adott ki. Elég részletesen fellelhető benne, hogy Pétervár kinek, mikor és mennyi pénzt adott, mennyi rubel gurult nemcsak a Balkán, hanem a Monarchia különböző szláv politikusai számára.

Az ugyanilyen fajta „kifecsegési gyakorlatra” további, egészen friss példákat is sorolt Gecse Géza.

A magyar kutató úgy látja, más a magyarok helyzete, mint a régióban élő többi nemzeté. Nemcsak Oroszországban tárgyalják szláv térségként a német nyelvterületen gyakran „Zwischen-Europa”-ként, vagyis „Köztes-Európaként” jellemzett területet, hanem sok helyütt másutt is nyugaton, így például az Amerikai Egyesült Államokban is.

Mivel a magyarság nem szláv nép, nem illik ebbe a képbe. Igaz, történelmi okok miatt valójában az elvileg teljes mértékben ide sorolható legnagyobb európai szláv nemzet, a lengyelek, talán még nálunk is kevésbé.

1869-ben jelent meg Oroszországban Nyikolaj Danyilevszkij könyve, amelyet aztán Németországban 1919-ben németül is kiadtak – állította vendégünk. Ennek a különlegessége az, hogy az első világháború utáni „kelet-európai” nemzetállami struktúrát „jósolta meg”, leszámítva a balti államok függetlenségét. Ez azért is érdekes, mivel az önálló Csehszlovákia, Jugoszlávia, a megnagyobbodott Románia, Bulgária határainak kialakítására sem a orosz fehérgárdista, sem pedig a „vörös”, vagyis a szovjet vezetésnek az első világháború után nem volt befolyása. Valamennyire tehát a 19. századi pánszláv koncepció valósulhatott meg – Pétervár vagy Moszkva tevékeny közreműködése nélkül.

Ráadásul a szovjet vezetés kezdetben következetesen nacionalizmusellenes volt, és ebbe beletartozott az orosz nacionalizmus is, amelyet Leninék „nagyorosz sovinizmusnak” neveztek. Ez sajátos ellentmondás, hiszen a Szovjetunió legnagyobb államalkotó nemzete mégiscsak az orosz volt. Ne feledjük el – hangsúlyozta Gecse -, hogy a a titkos diplomáciát a bolsevik vezetés elítélte  és a titkos cári diplomáciai szerződéseket hozzáférhetővé tette.

Nem véletlen, hogy ez a fajta hozzáállás különösen, ha a klasszikus orosz elképzelésekkel hasonlítjuk össze, a magyar nemzeti gondolat számára, kifejezetten rokonszenves volt. Tessék csak elképzelni, amikor a fehérgárdista orosz tisztek élethalál harcukat vívták a bolsevikokkal még 1918 őszén is, azon törték a fejüket, hogy Kárpátalját hogyan lehet Oroszországhoz csatolni. A dolog pikantériája, bár némi logika volt abban a törekvésükben, hogy a Versailles-i béketárgyaláson részt vegyenek, hiszen Oroszország annak a koalíciónak a tagjaként lépett az első világháborúba, amely végül mégiscsak megnyerte a világháborút.

Nagyon kedvezőtlen volt a magyarságról kialakított orosz kép, amit jelentős mértékben a velünk együtt élő szláv nemzeteknek, jelentős mértékben a szerbeknek és a szlovákoknak „köszönhettünk”, akik kígyót-békát kiabáltak ránk. „Fiziológiailag kihalófélben lévő” nép a magyar, a „szlávság testébe vágott ék”, „bikanagyságúra felfuvalkodott varangy”, amely az „orosz sas kardjának csapásai alatt fog elpusztulni” és „ugyanaz a sors vár rá, mint az Orosz Birodalom területén élő többi „finn” rokonnemzetével történt”, vagyis „be fog olvadni a szláv tengerbe”. Csupa ilyen jelzős szerkezettel illettek bennünket.

Ezt a fajta magyarságról alkotott, meglehetősen sötét magyarságképet már a dualizmus-kori magyar politikai vezetőréteg elég jól ismerte. Nem volt tehát meglepő, hogy Andrássy Gyula a Monarchia külügyminisztereként például 1878-ban, az orosz-török háború során, amikor Pétervár nem tartotta be a Monarchiával kötött egyezményeket, állandóan arra próbálta rávenni a Monarchia vezetését, hogy üzenjen hadat Oroszországnak. Ez azért is érdekes, mert Andrássy próbálta lebeszélni a Monarchia vezetését a balkáni terjeszkedésről. Kezdetben Bosznia-Hercegovinát például a legszívesebben odaadta volna a szerbeknek. Ilyen szempontból viszont a magyar külügyminiszter törekvései egybeestek az orosz elképzelésekkel, amelyeket aztán pont a Monarchia szláv nemzetei és a katonai vezetés nyomására kényszerült Andrássy felülvizsgálni.

A helyszíni felvételen Gecse Géza Andrássy Gyula 1878-as álláspontját ismerteti. Kattintással: http://www.youtube.com/watch?v=_HhjpWelXrM

A sors sajátos fintora – folytatta vendégünk -,hogy Andrássy Gyula azért kapott aztán szobrot Budapesten, amit 1945 után persze leromboltak, amit ő eredetileg nem akart. A birodalmi politika sikeres megvalósítójaként ünnepelték, holott ő a birodalmi terjeszkedést – pont amiatt, mert azt végzetesnek tartotta a magyarság számára – hevesen ellenezte.

Sok ilyen ellentmondással találkozunk az Osztrák-Magyar Monarchia fennállása során – mondta Gecse Géza -, majd hangsúlyozta, hogy a második világháború utáni időszak abban különbözött alapvetően az első világháború utánitól, hogy a második világháború után a Szovjetunió jelentős szerepet kapott a régió életének formálásában és egy felújított szláv politikai koncepció képviselőjeként döntő szava volt abban, hogy milyenek lesznek a különböző nemzetek, így a magyarság életlehetőségei.

A nagyhatalmak közül például egyedül a moszkvai vezetés támogatta a csehszlovákiai magyarok kitelepítését és e politika megállításában – az angolszász hatalmakon kívül - részben a jugoszláv vezetéssel való konfliktusa, részben pedig (ázsiai) világhatalmi tényezővé emelkedése játszott szerepet.

A magyar 1956 után aztán mind a csehszlovák 1968, majd pedig a nyolcvanas évek lengyel Szolidaritása a szovjet dominancia elleni akció volt, így az egységes (pán)szláv politika valós esélyei radikálisan csökkentek, bár hogy az ellenszenvnek és a rokonszenvnek lehet szerepe a nemzetközi politikában, azt jól mutatja a délszláv háború példája, a Koszovóval kapcsolatos mai orosz politika, de a térségben a Gazprom terjeszkedése és privatizációs politikája is. Vagyis a szláv rokonszenvnek továbbra is van szerepe az államok közötti kapcsolatokban. Minden esetre olyan tényező, amivel, illetve hiányával mindenképpen számolni kell. Ha ezzel nem számolunk, ahhoz a strucchoz válunk hasonlatossá, amelyik a homokba dugja a fejét.

A közönség kérdéseire válaszolva Gecse Géza azt is elmondta, hogy minden magyarnak sok tennivalója van, hiszen a hannoveri egyetemen tartott nyári akadémia kutatóinak jelentős része számára szinte sokkoló volt, hogy milyen óriási a Magyarországgal szomszédos országokban élő magyarok száma. „Mindannyiunk feladata, hogy ott, ahol vagyunk, a tudatlanság homályát oszlassuk” – fejezte be előadását Gecse Géza.

* * *

A harmadik Róma

Egy politikai paradigma manifesztációja

Bizánc eleste (1453) után az egyesült-egyesített orosz fejedelemségek romjain birodalommá fejlődött Oroszország lett a pravoszlávia utolsó bástyája. Mível maga az egyház elnevezése is (Igaz Hit) minden más ideológiai gondolatot kizárt és hivatottnak érezte magát a vallás terjesztésére s ¾ mivel az egyház feje maga a cár volt ¾ a politikai, hatalmi terjeszkedésre.

A köznyelvben a pravoszláv vallást ortodoxiának nevezik. Az is, kétségtelen, hiszen elődjeként Rómát nevezi meg, az erősen ókori birodalmat. A második Róma ennek a logikának a mentén Bizánc, harmadik pedig maga Moszkva. Rettegett Iván mondásaként idézik általában az akkor már vezető egyházi körökben megfogalmazódott gondolatot: "Két Róma elesett. A harmadik áll és élnie, uralkodnia kell az idők végezetéig".

Ez a mindenkori világgal szemben megfogalmazódott gőgös szembenállás csak a felvilágosodás korára nyert terminológiailag is politikusabb formát. Ez a pánszlávizmus, a moszkvai birodalmi gondolat álruhába öltözött élcsapata.

A mindenkori Európának két, felfejthetetlen rejtvénnyel kellett szembenéznie. Az egyik a Balkán, "Európa lágy alsó teste". Ebbe a megfogalmazásba a 20. századi nagy háborúk idején még Olaszország is beletartozott. A másik természetesen a pánszlávizmus, a gazdasági, kulturális és ideológia fogalmak szerint megfoghatatlan, agresszív, idegen világ.

A 18. századtól a Balkánt Európa szerencsésebb felének kutatói, felkészült tudósok és lánglelkű forradalmárok járták be, egyikük sem volt képes az esetleges megosztó szimpátiánál többet felmutatni. A történészek halk, de határozott véleménye szerint egyetlen ember volt, aki értette és kezelni tudta a Balkán pokolbugyrait: Kállay Béni. Ez a legősibb magyar családok egyikéből származó politikus már ifjúkorában elsajátította a török s a legfontosabb balkáni népek nyelvét, megismerte történelmüket, vallásukat és néprajzukat. Ott volt a kiegyezés idején Belgrádban, jó évtized múltán Kelet-Ruméliában s a mi a legnagyobb tette: ő szervezte újra állammá Bosznia-Hercegovinát. Egész Európa elismeréssel követte tetteit, amelyeket a megértés és méltányosság vezetett. Az u. n. "balkáni háborúkat" sajnos már nem élte meg. Sajnos nincs hasonló kaliberű Balkán-politikusunk ma sem. S ez fájó hiány, aktuális politikai térvesztés.

A pánszlávizmussal kapcsolatban azonban sok nagytudású magyar szakértőt sorolhatnánk fel, de egyikük sem volt képes e terjeszkedő ideológia belső lényegét megérteni. Mindannyian a tényekből és jelenségekből indultak ki, de munkáik leíró jellegűek. A magyar politikusok, politológusok eleve sajátos csapdába kerültek. Még a pánszlávizmus legelső formáinak megjelenésekor a három részre szakadt Magyarország Kelet felé is egy képzeletbeli, de aláaknázott határmezsgyére került. Az európai civilizáció védőbástyájaként a kis Erdély volt kénytelen fellépni. Jelképesen, de a gyakorlatban is. Báthory István és néhány hadvezére volt egyedül képes megállítani időlegesen az orosz terjeszkedést. A történelem későbbi pontjain is felbukkan az orosz veszély, így tehát, amikor a pánszlávizmus lépett a színre, kissé europanizálódott formában, a magyar közvélemény averzióval fogadta megjelenését. Ne feledjük: az úgy nevezett herderi jóslat nemcsak a magyarok számára jövendölt nemzetpusztulást, de a jövő nagy európai nemzeteként épp az oroszokat határozta meg. Mindez és az orosz birodalom folytonos terjeszkedése a folyamatos veszély érzetét tartotta fenn. Gecse Géza könyve (amely napjainkban új aktualitást nyer) a nyílt politikai tárgyalásoktól a titkos paktumokig és az ideológia 19. századi újrafogalmazásáig minden lehető mozgató rugót illetve gyakorlati próbálkozást felvonultat. Történelmi ívével, amely fél évezredet fog át (azon belül nagyszabású leíró elemzéssel) olyan könyvet tár elénk, amelynek tükrében Európa egyik legkényesebb problémájáról is tiszta képet alkothatunk. Még talán időben.

Ha a Balkán kapcsán Kállay Béni nagyszabású alakját idéztük fel, lehet hogy a gondolkodó Magyarország is kitermelte egy ma is aktív szuperhatalom megértésének tudósát, aki a diagnosztikán túl az orvosi kezelés esetleges módozatait is felmutatja. Ami a recenzens szerény véleménye szerint a homoterápia. (Gecse Géza. Bizánctól Bizáncig. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 2007.)

S. Benedek András

(S.Benedek András szeptember 8-án meghalt, szeptember 26-án eltemették)