Támadják a helyi utalványpénzt, a Kékfrankot. Hamis a kékfrankkal kapcsolatos biztonságérzet – olvassuk a Nemzeti Bank aggodalmát – mert a használót nem védi jogszabály, nem tudni, ki felel a fedezetet kezelő pénzintézet csődjéért, vagy az utalvány hamisításáért?

„Valóban, ki felel a hamisításért? – mármint a hamis állításokért, a tudatos lejárató kampányért? – teszik fel a kérdést a Kékfrank alapítói. „Az MNB illetékeseinek tudniuk kell, hogy az összes kékfrank címlet, még az 500 forintos is, hamisítás elleni védelme azonos a 20 000 forintos bankjegy védelmével – hiszen a kékfrankot az MNB Pénzjegynyomdája gyártotta!”

A Gondola olvasóit 2009. szeptember 30-án tájékoztattuk részletesen az alulról építkező társadalom hazai példájáról, a helyi utalványpénzt kibocsátó HA-MI Összefogunk Európai Szövetkezet soproni megalakulásáról. Azóta megszületett a Kékfrank. Él és virul. Az utalvány-jegyeken híres emberek portréi sorakoznak. Mindannyian Sopronhoz és vidékéhez kötődtek, így Liszt Ferenc és Joseph Haydn; az egykori legendás soproni polgármester és városbíró, ötvös mester és író Lackner Kristóf; a hazai botanika és vegyészet úttörője, Kitaibel Pál; a magyar kiegyezést elősegítő horvátországi bán Pejacsevich László, valamint Esterházy Pál portréi nemesítik a papírpénz-formájú utalványt.

 A kékfrank elfogadó-helyinek száma a 2010-es kibocsátás óta Sopron városban és környékén több százra nőtt. Tegyük hozzá, hogy minden hazai és külföldi, közvetlen és közvetett kényszerítő erő nélkül. Egyetlen erő, a felismerés ereje okán. A Hűség Városa és vonzáskörzete magyar, német és horvát ajkú polgárainak szánt Kékfrank-Blau Frank-Plavi Franek elfogadói és használói ezzel azt is kifejezik, hogy minél inkább urai kívánnak lenni saját sorsuknak.

Ha válság van, válságkezelő stratégiák szükségeltetnek. Már korábban megírtuk: a helyi utalvány-pénz nem megváltás, de olyan eszköz, szerszám, amelynek a fogója nem idegen érdekcsoportok kezében, de a magunkéban van.

Dán, német, angol és svájci példák bizonyítják e megoldás életképességét. A kantonok országban az 1929-33-as gazdasági világválsághatására hozták létre a szövetkező polgárok, vállalkozók a magyar szemnek és fülnek szinte követhetetlen – Wirtschaftringgenossenschaft – nevű társulásukat. A svájci Szövetség bizonyított. Az ottani gazdasági társaság 1934-ben kezdte kibocsátani utalvány-pénzét. E „helyi pénz” olyan komoly szerepet játszott a gazdaság fellendítésében, hogy ma már országszerte hatvanezer (!) kis- és középvállalkozás használja.

Mind többfelé vélik, hogy a jelenlegi világgazdasági válság hozhatja meg a pénzhelyettesítő rendszerek reneszánszát. Miért? Mert az utalvány használatával a piacon növekszik a szabad csereeszközök mennyisége; mert a szövetkezeti-tag vállalkozók egymástól kölcsönösen elfogadják az utalvánnyal – Sopron esetében a Kékfrank-kal - való fizetést, ami erősíti az összefogást, növeli az egymás iránti bizalmat - és éppen a körbetartozások és csődök korában! Mindez élénkíti a gazdasági életet, enyhíti a válságot. A Kékfrank, amely teljes mértékben rendelkezik fedezettel, nem kamatozik. Így nem is áll használói érdekében annak felhalmozása. Éppen a visszaforgatásban érdekeltek. A gyorsabban forgó „helyi pénz” jó eséllyel dinamizálhatja a térség gazdasági életét.

Mindebben kételkedik a MNB-nek az Index-ben is megszólaltatott illetékese. A kibocsátó csődjétől félti az elfogadókat. A Ha-Mi Összefogunk Európai Szövetkezet iránt tapasztalható bizalomnövekedést kérdőjelezi meg. Ezzel az egyik legstabilabb honi pénzintézet, az utalvány fedezetét kezelő és a Kékfrankot kibocsátó Rajka és Vidéke Takarékszövetkezet iránti bizalmat is gyengíti. Egyébként a Rajka és vidéke Takarékszövetkezet hazai ellenőrzés alatt áll (PSZÁF),és ráadásul 100%-os magyar tulajdonban van.

Bankcsőd?! Ki felel a fedezetet kezelő bankcsődért? „Ezt a kérdést bármely bank esetében fel kellene vetni!” – válaszolják az utalvány-pénz kibocsátói. Felhívják figyelmünket, hogy az elmúlt év során nem a Kékfrank miatt kellett bankmentésre felvenni az adófizetők terhére a hatalmas európai uniós és IMF hitel. Sajátos, hogy éppen a letétet kezelő takarékszövetkezetet nem kellett menteni. Ők saját védelmi rendszerrel rendelkeznek.

A helyi pénzek forgalma csekély – állapítja meg lekicsinylően az MNB. Az öntudatosodó magyar állampolgárt elgondolkoztatja: ha esetünkben a szövetkezet, a Kékfrank súlya olyan csekély, akkor miért zavarja a MNB illetékeseit az iránta való bizalomnövekedés?!

Elgondolkoztatja az a „közismert” tény is, hogy miközben lekicsinylik az ilyen utalványok forgalmát, a MNB alkalmazottjai is utalványban veszik fel fizetésük egy részét. „Húsz éve – hangsúlyozzák a szakértők- utalványt használnak a közalkalmazottak, a bankárok, a vállalatok alkalmazottai adó- és járulékkedvezmény élvezetére évi 150-500 milliárd forint forgalommal, a vételi és visszaváltási oldalon egyaránt 2-5 százalékos jutalékkal. Így nemcsak adó- és társadalombiztosítási hiány képződik, de az utalványt kibocsátó három francia cég tízmilliárdos évi jövedelmet élvez, illetve utal külföldre. Mindez – állapítják meg - cseppet sem zavarja az MNB-t, csak az, ha egy városi közösség 0,25%-os jutalékkal néhányszor tízmillió forint forgalommal utalványt használ”.

Joggal kifogásolható, hogy miközben a MNB kritikus szakemberei élvezettel ebédeltek a francia utalványuk felhasználásával, majd visszatérnek íróasztalukhoz, és elkezdik/folytatják a hazai és helyi kezdeményezések csepülését.

Akár ez a szándékuk, akár nem, óhatatlanul az a látszat keletkezik, hogy azok érdekeit védik, akik eddig „cafeteria-utalvány piac” működtetésének a haszonélvezői voltak, s akik így meg nem szolgált forgalmi jutalékoktól és olcsó forrásoktól esnek el.

Álljon itt néhány számmal alátámasztott tény a tisztánlátás erősítésére! Jelenleg évente közel 50 milliárd Ft-ra tehető cafeteria haszon folyik ki az országból. Miért nem a magyar államot gazdagítja ez az évről évre megújuló forrás?!

A franciák az utalvány beváltóitól 2-6%-ot vonnak le. A multiktól ( CBA, Tesco, Spar stb.) 2 %-ot, a hazai kicsiktől pedig 5-6%-ot. Ugyanakkor a Kékfrank forintra történő visszaváltása csupán 0,25%-ért történik.

„Ha a MNB illetékesei a magyar polgárokat óvják a kibocsátó szövetkezetünk ellehetetlenülésétől, vagy éppen csalárd magatartásától – teszik fel a kérdést a soproniak - akkor miért nem tartanak a francia tulajdonosok csalárd (vissza nem fizető) magatartásától?!”

 A pécsi vízművek és vízárak meglehetősen kérdéses francia tulajdonú kezelése éppen ez irányú óvatosságra int bennünket, magyarokat. Eleddig magyar állampolgárok a Magyar Nemzeti Bank vezetői is. Milyen oknál fogva nem velük, hanem csupán velünk szemben nyilvánult meg a bizalom hiány?!

A bizalom – társadalmi tőke.Méltán hangsúlyozza ezt a Bizalom c. könyvében Francis Fukuyama amerikai társadalomtudós. A sikeres rendszerek mindegyikében jelentős szerepet játszanak az olyan „irracionális” értékek, mint a vallás, az erkölcs, a család. E gazdasági csodát produkáló országokban a csupán racionális választásokkal élő neoliberális közgazdaságtan csak korlátozottan érvényesül.

A társadalmi tőke magas szintjének megteremtése és megőrzése – létkérdés.

Az alulról építkező társadalom sikerrel kecsegtető kezdeményezéseivel szembeni bizalmatlanság keltése – inkább rombolásnak tűnik.

Erre már a reformkor tisztán látói is rájöttek. A reformkor politikusainak igen korlátozott lehetőségeik voltak a magyar gazdasági-társadalmi érdekek szolgálatára, mivel Bécs még a gazdaságpolitika (pl. a vámügyek) alakításába és irányításába sem engedett beleszólást a magyar országgyűlésnek. A reformellenzék ezért a társadalmi mozgalmaktól, szervezkedésektől remélhette a fejlődő hazai ipar eredményes támogatását. Válaszuk a Védegylet 1844-es megalapítása volt a magyar áruk védelmére, a nemzeti ipar fejlesztésére. Kossuth már 1842-ben a Statusgazdasági tájékozódás című cikkében kifejtette, miként az "egyes embernek szüksége van az erősb elleni ótalomra, s csak ép ezáltal lesz szabaddá, ép úgy a gyöngébb - azaz nemzetgazdasági szempontból szólva - fejletlenebb nemzetnek is ótalomra van az erősb ellen szüksége, különben közöttük az úgynevezett kereskedési szabadság olly forma lesz, minő van a boros hordó s a pincér között, aki azt szabadon csapra üti."

A soproniak értettek a szóból. A felismerés ereje okán saját sorsuk urai akarnak lenni. Nem kívánnak „boros hordókként” idegen érdekek „pincérei”-től megcsapoltatni akkor, amikor úgyis ezer „csaptól” vérzünk!