„Kedves – szil  – kezdi keddi, tehát február 21-i drótpostás levelét egyik barátom. „Ma különösen kíváncsi voltam a hazai médiára: vajon eszébe jut-e valakinek, hogy huszonhárom esztendeje San Diegoban eldördült egy lövés. Én mostanában vallom, hogy nem csupán Márai Sándor életének a végét jelentette az a szörnyű eset, hanem, sajnos, valami másnak is.

Azt is sajnálom, hogy hiába lestem a napi sajtót, nagy hallgatás van az eseményről. 1989 ilyen szempontból is érdekes: elment az az ember, aki a polgári értékrendet, azt a moralitást képviselt, amely valójában sohasem tudott dominánssá válni, pedig hatalmas emberi szellemek álltak mögötte.

Ha a moralitást nem is lehet számon kérni a mai vélemény formálóktól - hiszen az a lövéssel együtt elhalt - az ember legalább az empátiát várná el.

Azért írom mindezt neked, mert te bizony még képviseled azokat a polgári normákat, amelyek akkor, azzal a lövéssel tragikusan jelezték a világnak, hogy elmagányosodtak... Üres térfogatban a dörgés is erősebbnek tűnik! Az is igaz, hogy csupán azoknak, akiknek fülük van hozzá...

Én a magam módján emlékezem Sándor úrra. Bevallom: néha úgy érzem, nem lenne rossz, ha az én fiókomban is lapulna egy revolver.

Barátsággal:  MF"

Barátom levele megindított. Az internethez fordultam Márai Grosschmid Sándor Károly Henrik (Kassa, 1900. április 11. – San Diego, Kalifornia, 1989. február 21.) magyar író, költő, újságíró okán. Megemlékezésre én sem bukkantam. De hiszen nem kerek az évforduló és nem is negyedszázados az esemény – nyugtattam magam.

Barátom záró, suicid mondata mégis nyugtalanított. Ez lenne a végzetük az elmagányosodott polgári normáknak?! Hiszen még e gyertyák nem égtek csonkig, s máris lefojtás, lecsapás a sorsuk?!

Márai Sándor nyomát keresve szlalomoztam tovább a világhálón, s a hazai vizeken a következő verdiktre bukkantam: „Azt hiszem, egyszerűen csak közepes író a Márai, jelentős, valóban csodálandó hübrisszel – minősít egy ki tudja milyenes (?) Kukorelly Endre a vele 2010-ben készült interjúban. Az a Kukorelly, aki – mellesleg – 2004-ben Márai Sándor díjban részesült. „A Márai Sándor-díj írói életműért, illetve a díj adományozását megelőző évben megjelentetett kimagasló értékű prózakötetért, valamint magyar író külföldi elismerést szerzett munkásságáért adományozható állami kitüntetés”– szól az ismertető. „A díjat – melynek jutalomösszege jelenleg 200 000 Ft/fő – 1996 óta évente január 22-én, a Magyar Kultúra Napján, három személy kaphatja, amelyből egyik határon túli.”

Lehet, a meghatottság okán Kukorelly Endrének 2004-ben egy szó sem jött ki a torkán. Ez érthető, ha nem is illendő. Ám ha ő egy „nagyarcú csávó”, akkor a díj átvételekor kinyitotta a lepénylesőjét. Ugyan mit mondhatott?

Tételezzük, ugyanazt, amit 2010-ben:

„Azt hiszem, egyszerűen csak közepes író a Márai, jelentős, valóban csodálandó hübrisszel. Bár azt is (el)hiszem ugyanakkor, hogy igazságtalan vagyok. Akkoriban, atyai javaslatra, olvastam az Egy polgár vallomásait, tetszett stb., viszont, hát, akkoriban minden (jobban) tetszett. Később a Krúdy-könyvét, az is tetszett, de nem voltam oda. Meg kéne nézni szépen még egy-két dolgot, pl. a Röpiratot vagy a Napnyugati őrjáratot – de különösebben nincs hozzá kedvem. A Gyertyák csonkig égneket világkarrierje kirobbanása után olvastam – 100 oldalt bírtam belőle, izomból. Naplókat nézegettem, az viszont bejött, okos, művelt, nagyarcú fickó, tetszik a komcsikkal meg az alájuk befekvő „népiekkel” szembeni intranzigenciája. A Föld, föld!-et is elkezdtem jó néhány évvel ezelőtt, de annyira bosszantottak a slampos mondatok, hogy abbahagytam. Nem volt ugyanis nálam ceruza, és akkor hirtelen kedvem kerekedett belekopogtatni, ahogy Hans Sachs tette Beckmesser éneke alatt. Ez így kevés, nekem tehát nincs meg igazán Márai – és nem vágyakozom.”(Irodalmi Jelen - Onagy Zoltán interjúja 04/08/2010)

Nem voltam jelen a „nagyarcú csávó” akkori, 2004-es díjátvevő véleménynyilvánításánál az általa itt „nagyarcú fickó”-ként aposztrofált Márairól. Ha akkor annak a véleményének adott hangot, mint a hat évvel későbbi interjúban, nagy konsternációt kelthetett.  Az ilyesminek híre megy. Ám hiába keresgéltem, ilyen díjátvevő beszédére nem bukkantam.

Tanúja voltam viszont a díj utáni évben, 2005 áprilisában egy korántsem „nagyarcú csávós” megnyilvánulásának, melynek színtere a XII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak helyet adó Kongresszusi Központ egyik kisterme. A közönségtalálkozó sztárja  A jó Sztálin című kötetének megjelenésére hazánkba érkezett Viktor Jerofejev, aki népszerű kulturális műsort vezet a moszkvai tévében, igazi világpolgárként cseveg angolul, franciául, s csak úgy szórja a külföldi lapokban az interjúkat. Másik vendég az 23-éves, elsőkötetes Irina Gyenyezskina, aki az előbb még az Adj nekem! című könyvét dedikálta a magyar olvasóknak. A trojka harmadik tagja maga Kukorelly Endre, a „nagyarcú csávó”. És itt átadom a tudósítást a hét évvel ezelőtti írásomnak:

„A lassan induló beszélgetés egy hirtelen kanyarral a szovjet csapatok magyarországi jelenlétéhez tér. Jerofejev pőre kérdése: ötven éve, 1945 tavasza felszabadulás volt-e a magyarok számára, vagy megszállás? Diadalmasan néz körül a szovjet, majd az orosz irodalom enfant terrible-je, jól a közepébe tenyerelt megint.

Jobbján ül Kukorelly Endre, és bölcsen hallgat. Ez Viktorunkat egyenesen provokálja. Neki szegezi hát a kérdést: – Endre, te szerinted felszabadítás vagy megszállás?

Kokorelly – Majakovszkijjal szólva – úgy fogadja e témát, „mint hétfullánkost, rondát”. A haját tépné – ám fénylő glóbusza okán ez lehetetlen. Elvörösödik és messziről, Ádámtól és Évától kezdi a választ.

– Áh, hát diplomata vagy te, vagy író? – fojtja kajánul belé a szót Jerofejev.”

Nem kétséges, ez a moszkvai világpolgár, akinek apja egy időben Sztálin francia tolmácsa volt, majd a Szovjetunió párizsi nagykövetségének munkatársa, így az ötvenes évek második felében Jerofejev a kamasz éveit ott, a Fény Városában élhette, nos Jerofejevünk fején találta a szöget. Ráérzett helyezkedő partnere gyengéjére. Aki mostanság – s ez számomra is újdonságként tudtam meg egy újabb interjújából – az LMP országgyűlési képviselője. Az „fn24”-ben tavaly megjelent beszélgetése során Kukorelly Endre „(Budapest, 1951. április 26.) József Attila-díjas magyar író, költő, újságíró, kritikus. Irodalmi munkássága mellett a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára” – így nyilatkozott:

„Ha két évvel korábban azt állítja nekem valaki, hogy vagy meghívnak a magyar futballválogatottba, vagy képviselő leszek, akkor az lett volna az első gondolatom, hogy hol láthattak engem ezek cselezni. Inkább elhittem volna, hogy válogatott leszek, mint parlamenti képviselő. Egyébként büszke vagyok rá: Mikszáth is képviselő volt, de ő ambicionálta is, én meg nem. Megható volt először a Házba lépni, és most is nagyon fölemelő, ha eszembe jut az a pillanat. Hübrisz, nem? Nyilván nagyarcú csávó vagyok.”

Hm! Az arc - LMP-s(?) - stimmel. Ám Márai ezt nyilván melléknévképzővel látná el.

És töltőtollával nem az „arctalan” minősítést vetné papírra, hanem a másik fosztóképzős változatot, az arcátlant.

Franciaországban mindeközben a politikum középpontjába került Márai Sándor – írja a tegnapi Népszabadság az interneten (nol.hu). A szocialisták elnöke - Martine Aubry  - irodalmi toplistájának első helyére tette Márai Sándor Les Braises-je, azaz A gyertyák csonkig égnek című regényét. Nem tett másként a napokban hivatalos francia elnökjelöltté előlépett eddigi államfő, Nicolas Sarkozy sem. Ő a legkedvesebb regényeként Márai Gyertyák-ját nevezte meg.

Hű, ha mindezt a magát mindig jól pozicionáló Endrénk tudta volna…!