Az új lengyel médiatörvény nemzetközi visszhangját figyelve szinte szóról szóra ismétlődik meg mindaz, amit 2010 kora őszén mi is átéltünk. Akkor is luxemburgi külügyminiszter fújta meg először a jogállami trombitát, igaz, akkor nem a soros uniós elnökség nevében. Csakúgy, mint most, megszólalt Dunja Mijatovics, az EBESZ sajtószabadság-megbízottja, és persze jelentkezett az Európai Bizottság is: Timmermanns alelnök levelet írt, majd megszólalt a minap Öttinger biztos is, jelezve, hogy a Bizottság január 13-i ülésén napirendre kívánja tűzni a témát. A német kereszténydemokrata politikus – ilyet is láttunk már – fenyegető érvként előhúzta a híres-hírhedt jogállamiság-mechanizmus elindítását, előrevetítve Lengyelország szavazati jogának esetleges megvonását is. Déjà vu.

Az új lengyel szabályozás azonnali hatállyal megszünteti a közmédia jelenlegi vezetőinek mandátumát, s az új kinevezések jogát közvetlenül a kincstárügyi miniszter hatáskörébe utalja. Emlékszünk a majd’ öt évvel ezelőtti brüsszeli médiakalandjainkra: üres napilap-címlapok, beragasztott szájú EU-parlamenti képviselők, majd végül négy olyan konkrét jogi kifogás, melyet a Bizottsággal tárgyalva végül sikerült tisztázni – módosítva a magyar médiatörvényt. Hogy a Lengyelországgal folyó diskurzus hova fejlődik, egyelőre még nem látszik, mindenesetre a szereplők nem takarékoskodnak a hangzatos politikai érvekkel. A lengyel tévé kulturális vezetője – miután több kollégájával együtt a törvény parlamenti elfogadását követően lemondott állásáról – a II. János Pál pápa egykori evangéliumi üzenetére emlékeztetve – a közösségi médiában csak annyit üzent: „Ne féljetek!” A szókimondásáról ismert lengyel külügyminiszter ugyanakkor azzal védte meg a törvényt, hogy a médiát „ki kell gyógyítani néhány betegségéből”. Waszczykowski szerint az előző kormány egy sajátos politikai koncepció mentén működött, „mintha a világ egy jellegzetes marxista példakép nyomán csak egy irányba haladhatna – a kultúrák és fajok új keveredése felé, a vegetáriánusok és a biciklisták igényei szerint, ahol mindenki a megújuló energiaforrásokban hisz és a vallásosság minden formája ellen küzd.” A miniszter szerint mindennek semmi köze a hagyományos lengyel értékekhez.

Huszáros mondatok. Az elnöki hivatal Öttingerre reagálva még egy közleményt is kiadott, melyben felhívják a figyelmet arra, hogy az elmúlt nyolc évben egy uniós biztos sem tette szóvá a pluralizmus hiányát a közmédiában. Hogy az Európai Bizottság mire jut január 13-án, majd meglátjuk, mint ahogy kíváncsian várjuk a parlamenti performanszokat is az ügyben. A médiaszabadsággal kapcsolatban újból fellángoló vita ugyanakkor a mai helyzetben még érdekesebb vitákat eredményezhet, mint amilyen fejleményekkel a magyar médiaszabályozásról szóló diskurzus szolgált. Emlékezetes, hogy a rólunk szóló polémia végül egy olyan testület felállításába torkollott, aminek – Vaira Vike-Freiberga, egykori lett köztársasági elnök vezetésével – az uniós tagállamok médiaszabályozásának összehasonlító vizsgálata volt a feladata. A nemzetközi szakértők végül megállapították, hogy bár a magyar médiatörvény számos ponton erősen korlátozó jellegű, megállja a helyét az a budapesti érvelés, mely szerint ilyen elemek más országok szabályozásában is megtalálhatóak. A hosszas marakodás ezzel lassan el is ült, bár az Orbán-kormány sajtószabadság-tipró volta egyfajta, indoklást sosem igénylő politikai toposzként hosszú évekre biztosította helyét a baloldali tirádákban.

A mostani média-vitában Öttinger érvelését és fenyegetőzését nem csak az teszi kockázatossá, hogy az ún. jogállamiság-mechanizmus, mint a kötelezettségszegési eljárás és az úgynevezett 7-es cikkely szerinti szavazatmegvonás közötti átmenet, részleteit tekintve nem lett kidolgozva. A másik kockázat inkább tartalmi természetű: a migrációs helyzet egyoldalú kommunikációja által egyre csökken a német polgárok szemében a közszolgálati médiumok korábban megingathatatlannak látszó tekintélye. És ez nem a kölni „migránsok kontra német nők” eset elhallgatásával kezdődött, hiszen  a Frankfurter Allgemeine Zeitung már december közepén közölte azt a tudományos elemzést, mely szerint csökkent a nézők bizalma a közszolgálati médiumok iránt.

Az Allensbachi Demoszkópiai Intézet vezető kutatója, Renate Köcher által jegyzett tanulmány megállapítja, hogy a médiának hatványozott felelőssége van a társadalom ítélőképességének  alakításában, ami az internetes anonim üzenetek és kommentek elszaporodását követően még inkább érvényes. Figyelemre méltó, hogy a megkérdezettek 39 százaléka szerint van igazság abban, amit az általában szélsőjobboldaliként aposztrofált Pegida mozgalom állít, éspedig hogy a sajtó hazug módon hallgatja el és/vagy torzítja az információkat. A keleti tartományokban ráadásul ez az arány 44 százalékos. 66 százalékos nézettséggel a német közszolgálati televíziók igen előkelő helyen állnak, különösen a hírműsorokat illetően, s ez továbbra is az alapvető bizalom jele. Ugyanakkor az egyes témákra rákérdezve már kiderül, hogy a nézők 51 százaléka elégedetlen a menekültügyi híradásokkal. A kimondottan politikai érdeklődésű nézők között már 58 százalékos az elégedetlenség.

Számunkra, akik az elmúlt években igencsak megtapasztaltuk a német média különös „szigorát”, érdekesek a tanulmány azon megállapításai, melyek a német újságírás szerepfelfogására vonatkoznak. Max Webernek egy 1920-as írását idézve a szerzők megállapítják: a német újságírás az ország fejlődésén akar munkálkodni, s nem egyszerűen csak a híradásra korlátozódni.  Az elmúlt években számos tanulmány bizonyította, hogy a német újságírók véleményformáló ambíciója töretlen. Ezzel az attitűddel, ha az a szélsőséges megnyilvánulások elhallgatását szolgálja, mindössze 18 százaléknyi megkérdezett értett egyet, míg 73 százalék egyértelműen az igazság könyörtelen kimondása mellett foglalt állást, még akkor is, ha ez negatív következményeket von maga után.

Hasonló dilemmával találta magát szemben a brit sajtó is, amikor a múlt évben a fiatal lányokat molesztáló pakisztáni bandák ügyét kellett (volna) tálalnia, s a napokban egy osztrák felmérés is bizonyította, hogy a migráció kérdésében másról szól a sajtó, mint a közvélemény.

Minden bizonnyal nem állunk messze a valóságtól, ha azt feltételezzük: a médiaszabadságról szóló újabb vita fő kérdése az lesz, hogy inkább lehet-e a sajtószabadság jegyében a demokratikus legitimációval nem rendelkező újságíróknak a saját meggyőződésük alapján a véleményformálásban részt venni, mint egy demokratikusan megválasztott kormánynak az általa fontosnak tartott társadalompolitikai célok szerint. Lengyel barátainkat nem irigyeljük a kialakult helyzetért, lehet, hogy az érvelésben – bármily huszáros is - kicsit több taktikai szempontot lenne érdemes érvényesíteni, s a német biztos magabiztosságát a fenti érvekkel mérsékelni. 

A lengyel-magyar párhuzam még biztosan jó néhányszor visszaköszön majd. A búcsúzó luxemburgi elnökség nevében megbízható kritikusunk, Asselborn külügyminiszter a Neue Zürcher Zeitung hasábjain még megörvendeztetett minket egy oldalvágással: azt mondta ugyanis, hogy míg a lengyel közvélemény most utcai demonstrációkon is kiáll az igazáért, addig a magyarok némán tűrték az elnyomást. Lássuk be, ha erre – pártszimpátiától függetlenül - őszintén akarnánk reagálni, az valóban nem tűrné a nyomdafestéket, bármit is ír elő az aktuális médiatörvény.