Márpedig az Emberi Jogi Bíróság az utóbbit jóváhagyta. Azaz: a munkaadó jogszerűen nézhet bele a munkavállalók e-mailezésébe. A munkahelyibe – egyelőre. Ez ellen senki sem tiltakozik. Nem tiltakoztak túlságosan akkor sem, amikor Angela Merkel odasúgott valamit a digitális világ Bonojának, Mark Zuckerbergnek, hogy talán korlátozni kéne ezt-azt a Facebookon. Az ilyen törekvésekkel semmi probléma nincs, hiszen ha a szólásszabadságot Szent Cél érdekében korlátozzák – pl. a „rasszizmus” visszaszorítása érdekében –, akkor minden pöpec.

Jellemző, hogy manapság egy verbális inzultus, egy „sértés” néha nagyobb bűnnek számít, mint a fizikai erőszak. Érdemes felidézni a libnyik reakciókat a kölni – stuttgarti, svédországi, finnországi stb-stb. – „sajnálatos események” kapcsán. Mivel a sztenderd elnyomó-elnyomott keretbe nem volt beágyazható a magyarázat, ezért jöttek a kísérletek, hogy viszonylagossá tegyék a sajnálatos eseményeket. Mert hát, ugye, ott van például a családon belüli erőszak is. Az „erőszak” persze itt sem feltétlenül arra vonatkozik, hogy az elnyomó (heteroszexuális, keresztény, fehér stb.) apa-férj agyonveri az asszonyt. Csúnyán sem szabad beszélni. Bár a liberális törekvés kezdetben arra vonatkozott, hogy körülírjon egy privát szférát, ahová a politika-állam nem hatolhat be, ma már bevinné az államot a konyhába, a fürdőbe, a hálószobába is, hogy senkit ne érhessen lelki sérelem. Mert minden erőszak (mikroagresszió!), nem csak a pofon.

Az erőszak akkor nem elfogadható, ha az elnyomók érvényesítik, ekkor minden esetben korlátozni kell. A bevándorlókkal szemben például legitim erőszak nem létezik. Ott is a szeretetből fakadó megértésére, egyetértésre van szükség. Ugyanígy nem lehetséges fokozott állami védelem terrorveszély esetén, hiszen az elnyomó hatalom nyilvánvalóan csakis a mi szabadságunkat fenyegeti – ez utóbbi szabadságot potenciális terroristák biztosan nem fenyegetik, és különben is, mi az, hogy nem facebookozhatok.

Az új totalitarizmus számára nem elég, ha engedelmeskedünk a képére és hasonlatosságára formált rezsimnek. Nem elég, ha fizetjük az adót, dolgozunk, és talán befogjuk a pofánkat. Nem: egyet kell értenünk a rezsim ideológiájával. Szeretnünk kell azokat a dolgokat, amiket erre jelöl ki. Hinnünk kell benne. Nem elég, hogy nem bántunk bizonyos kisebbségeket, hogy elfogadunk – gyk. tolerálunk – bizonyos dolgokat, ezeket szeretnünk kell, és szeretetünket ki is kell nyilvánítanunk. Kiváló elnevezés erre a Love You Terror (http://thefederalist.com/2015/07/06/the-new-totalitarians-are-here/).

Az új totalitáriusok nem egyszerű engedelmességet szeretnének. Egy font húst akarnak, de nem ám akárhonnan, hanem a szívünkből. Ennek az eljövetelét az ún. liberálisok üdvözlik, éljenzik, katalizálják. Remélik, hogy az új totalitarizmus egyre inkább ellenőrzi a magánviszonyainkat, azt, hogyan beszélünk egymással, mit mondunk, milyen kifejezéseket használunk, kivel létesítünk intim viszonyt (és miért), kivel nem (és miért), hogyan vélekedünk a rezsim által favorizált csoportokról stb. Nem titkosrendőrséget, pártállamot és fizikai kényszert alkalmaznak, hanem lelkit. Az új totalitarizmussal együtt kell rezdülni, lélegezni.