Amerika táviratai Moszkvának
Az USA kormánya világossá tette: nem tekint lehetséges szövetségesként a magyar vezetésre.
2016. november 2. 08:48
A magyar történelem bővelkedik a világ figyelmét is felkeltő világhősökben és szellemóriásokban. Szép és nemes hivatás, dicső és magasztos szerep, amelyet a magyar nép Európa történelmében évszázadokon keresztül betöltött. Idegen betolakodók inváziója ellen fedeztük Európát; Hunyadi János, Mátyás király, Kinizsi, Zrínyi oly fényes csillagok, amelyek nemcsak a mi egünkön, hanem Európa egén is tündökölnek. Ők nemcsak magyar, hanem világhősök is. Olyanok, akiket bármelyik nagy nemzet büszkén fogadna fiai sorába. Ragyogó állócsillagok legutóbb az ’56-os forradalom és szabadságharc idején kerültek föl a magyar- és a világtörténelem egére.
 
’56 különlegessége abban rejlik, hogy nem egy hadsereg, hanem maga a magyar nép Nagy Imre miniszterelnökkel és néhány ezer fegyveres felkelővel, meg a pesti srácokkal az élen aratott világraszóló diadalt egy világbirodalom fölött. Világhősök ők, akikre nem volt méltó a világ. Azonban nemcsak világhősök, hanem mártírok is, mert bizonyságtevőkként életükkel és vérükkel tettek hitet a nemzet függetlensége és az ország szabadsága mellett. A magyar világhősök mellől soha sem hiányoztak a szellemóriások, akik a nemzet élő lelkiismereteként tartották a lelket a szabadság mártírjaiban. Sokszor méltatlanul kevés szó esik róluk.
 
A XX. századi Magyarország Kapisztrán Jánosát, Mindszenty bíboros hercegprímást október 30-án magyar katonák és szabadságharcosok szabadították ki rétsági fogságából, mert úgy érezték, hogy a lelkeket is fel kell szabadítani, és ehhez ki más értene a legjobban, mint a három diktatúra börtönét megjárt mártír bíboros. Feldíszített katonai kocsikkal diadalmenetben vitték Budapestre, és amerre elhaladtak, megszólaltak a harangok. Az út két oldalán az örömtől könnyes szemű emberek ujjongtak és ünnepeltek. Kiszabadulásának hírére XII. Pius pápa is üdvözlő táviratot küldött a meghurcolt és megkínzott magyar főpapnak. ’56 hőseinek és mártírjainak köszönhetően a szovjet megszállás alatt sem adta fel függetlenségét a magyar, és kitartóan ragaszkodott nemzeti eszméihez.
 
Ezért válhatott október 23-a a büszkeség napjává. Egy büszke nép világhőseitől és mártírjaitól kapott a rendíthetetlennek hitt szovjet kommunizmus olyan gyógyíthatatlan sebet, amely hozzájárult későbbi kínhalálához. Megmutattuk a világnak, milyen szép is a szabadság, ha az magyar. A Nyugatnak is üzentük ezzel, hogy az öntelt és elbizakodott Szovjetunió sebezhetőbb, mint hinnénk.
 
Azonban a Nyugat cserbenhagyott bennünket, és ezt a szomorú tényt valamilyen ostoba szemérmességből a mai napig agyonhallgatjuk. A nyugati rádiók 1945 után egy évtizeden keresztül azt sugározták, hogy tartsunk ki, és ha felkelünk a zsarnokság ellen, akkor számíthatunk a Nyugat segítségére. Ebben a rút hitegetésben az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió járt az élen. A Szabad Európa Rádió az ’56-os harcok ideje alatt is tovább biztatott bennünket: „Jön a segítség!”, „Már a határon vannak a felszabadító csapatok!” A valóság ezzel szemben az volt, hogy az egyetlen államférfi, aki ezt komolyan gondolta, nem az USA elnöke volt, hanem Spanyolország vezetője, Franco tábornok, aki megkezdte százezer önkéntes toborozását és előkészítette szabadságharcosaink számára a fegyverszállítmányokat.
 
Eisenhower amerikai elnök latba vetve minden befolyást megakadályozta ennek véghezvitelét. Robert Henry Winborne Welch (1899–1985) amerikai üzletember, elkötelezett antikommunista és politikai aktivista, valamint író a „The Politician” (A politikus) című, 1961-ben megjelent művében ír erről.
 
Érdemes egy pillantást vetnünk az amerikai kormány képviselőjének októberben elhangzott beszédére is. Eisenhower második választási hadjárata éppen a magyar forradalom idején közeledett a vége felé. J. F. Dulles amerikai külügyminiszter október 27-én Dallasban választási beszédet mondott. Eisenhower tanácsára beillesztett egy mondatot a Szovjetuniónak szánt üzenetként: „Az amerikai vezetőség nem tartja a kelet-európai államokat lehetséges szövetségesnek.” Az amerikaiak gyorsan a szovjetek tudomására is hozták a beszédben elhangzott gondolatot.
 
Charles E. Bohlen, az USA moszkvai nagykövete a Witness to History: 1929–1969 (A történelem tanúja: 1929–1969) című könyvében, amely 1973-ban jelent meg, így ír a történtekről: „Ekkor [október 29.] kaptam táviratot Dullestól [az USA külügyminisztere], aki utasított, hogy sürgősen adjam át a szovjet vezetőknek, mely értelmében az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot és bármelyik csatlóst lehetséges katonai szövetségesnek.” Mindebből kitűnik, hogy az USA nagyon igyekezett, hogy a Kreml urainak tudomására hozza, nem áll érdekében segíteni a magyaroknak.
 
Szinte ezzel egy időben, október 29-én a szovjetek leállították a harcokat és bejelentették, hogy kivonulnak Budapestről. Úgy nézett ki, hogy csoda történt, és a szabadságharc győzött. A csoda pedig folytatódott, mert október 30-án a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának üléséről készült jegyzőkönyv tanúsága szerint a szovjet vezetők közös megegyezéssel elhatározták a csapatok Magyarországról való kivonását. Kiáltványt fogalmaztak meg erről, amely 31-én megjelent a Pravdában. A szovjet kiáltványt természetesen késedelem nélkül magyarra fordították itthon, és még 31-én megjelent teljes terjedelmében a Magyar Függetlenség című lapban, majd a Népszava is leközölte november 1-jén. Nem volt véletlen, hogy ennek a napnak délutánján Nagy Imre a Kossuth téren győzelemről beszélt.
 
A Kossuth Rádió a 20 órai híradásában így számolt be e beszédről: „Ismét hozzátok szólok, magyar testvéreim, meleg, forró szeretettel! Az a forradalmi harc, aminek ti hősei voltatok, győzött! Ezek a hős napok hozták létre nemzeti kormányunkat, amely népünk függetlenségéért és szabadságáért fog harcolni. Nem tűrünk semmi beavatkozást a magyar belügyekbe! Az egyenjogúság, a nemzeti szuverenitás és a nemzeti egyenjogúság alapján állunk. Politikánkat szilárdan a magyar nép akaratára építjük”. Ma sem lehetne szebben mondani.
 
A kiáltvány nagyon meglephette az USA elnökét, mert szükségesnek tartotta aznap, október 31-én rádió- és televízióbeszédében ismét biztosítania a Szovjetuniót, hogy „az Egyesült Államok nem tekinti sem a lengyel, sem a magyar vezetőséget lehetséges katonai szövetségesnek”. Azonban biztos, ami biztos, nehogy Moszkvában kételkedjenek az USA jóindulatában, a külügyminisztérium újabb táviratot is küldött november 2-án Titónak, amikor a jugoszláv diktátor Brioni szigetén tanácskozott Hruscsovval és Malenkovval. E táviratból Michael A. Feighan, az Egyesült Államok képviselője 1960-ban iktatta be a Kongresszusi Naplóba (Congressional Record, 1960. augusztus 31.) a következőt: „Az Egyesült Államok kormánya nem jó szemmel néz olyan kormányokra, amelyek a Szovjetunió határán nem barátságosak a Szovjetunióval.”
 
Miért volt fontos mindezt a szovjetek tudomására hozni akkor, amikor a Kreml vezetői már elhatározták, hogy tárgyalásokat kezdeményeznek a csapatok Magyarországon való állomásozásának kérdéséről? Miért volt szükség a táviratokra? Nem lehetett kizárni a lehetőségek sorából, hogy ha az USA és a Nyugat elismerte volna a Nagy Imre-kormányt, akkor a szovjetek kivonulnak, és mi győzünk. Tudjuk, hogy nem ez történt.
 
A mai helyzet sokkal veszélyesebb, mint a kommunizmus elleni harc volt. Akkor a Nyugat bár nem segített, de legalább nem támadott bennünket. Most nyugatról nagyobb veszély fenyeget, mint a volt Szovjetunióból. A nemzetállamokat akarják megsemmisíteni. Az illegális bevándorlók áradata csak egy fegyver a sok közül ebben a háborúban. Mert háború van, méghozzá a legrafináltabb háború a történelemben. Hadüzenet nélküli háború ez, a tolerancia és a szolidaritás nevében viselt háború. Ezt a háborút azonban meg kell nyernünk, minden parlamenti pártnak erre kellene összpontosítania az erejét. Utána lehet csak a belső ellenzéki pártcsatákkal bíbelődni. Mert hiába nyer meg bármelyik ellenzéki párt egy belső csatát, ha már nem lesz Magyarország.
 
Petrin László
 
A szerző jogász
Magyaridok.hu
  • Pluralizmus Ismét Működésben – PIM
    Ez itt a kérdés – Otthonosabbá tenni a magyar világot. Ezzel a címmel készített negyvenperces beszélgetést az M5-ös művelődési köztelevízió a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával, Demeter Szilárd székelyföldi íróval, költővel, filozófussal.
  • A Demokrácia Védvonal
    A mintegy 175 kilométer hosszú, 4 méter magasra tervezett létesítmény nem csupán műszaki jelentőségű.
MTI Hírfelhasználó