Az én 56-om, avagy emlékezés és emlékezet
Húsz éve, a 40. évfordulóra készítette el filmjét Dékány István. Emlékezése során fölkereste mindazon helyeket, amelyek élete meghatározó eseményeihez kapcsolódnak.
2016. november 10. 09:51

Mottó:Az ember számára mindig az az érdekes, ha az általa ismert dolgok addig ismeretlen oldalait fedezi föl.(Immanuel Kant)

Húsz éve, a 40. évfordulóra készítette el „Az én 56-om” címmel 33 perces filmjét Dékány István. Emlékezése során fölkereste mindazon helyeket, amelyek élete meghatározó eseményeihez kapcsolódnak. Mert az akkor 16 éves gimnazista az első napoktól kezdve – a filmismertetők szerint - „kíváncsi kamaszként belesodródik” az eseményekbe.

A kíváncsiság nem elégséges magyarázat. A belesodródás pedig végképpen nem az. Dékány István már az összeállítás elején világossá teszi, milyen alapokról indult: „Kispolgári család, államosított szatócsbolttal a háttérben, vallásos, hazafias nevelés”. Ennek egyszerű, ám igen találó példája: a korabeli magyar futballválogatott (Puskásék) nemzetközi meccsein felhangzó Himnuszt otthon vigyázz állásban kellett végighallgatni. Nem mintha ez a hinterland is elégséges alapot szolgáltatott volna a második gimnazista akkori tetteinek. Rajta kívül százak és ezrek tudhattak maguk mögött hasonló családi hátteret, mégsem fogtak fegyvert, álltak be Nemzetőrnek, vettek részt tűzharcban, majd november 4-ét követően terjesztették a MUK (Márciusban Újra Kezdjük) röplapjait. Valami más is kell még mindezekhez a helytálláshoz.

És ez a „MÁS” nem más, mint Dékány István elidegeníthetetlen - mai kifejezéssel élve - personal brand-ja, személyiség jegye: a helytállás. Erről nem csupán e sorok írója győződhetett meg, aki őt, a Cinema ’64 amatőrfilm klub egyik alapítóját fél évszázada ismeri. E personal brand hitelesebb bizonyítéka aligha lehet más, mint legszemélyesebb alkotása, a saját sorsa, amelyre e filmje elején így tekint: „Nem követtem el sem bűnt, sem hőstettet, a büntetés sem volt túl szigorú, de így is egy életre a hátsó sorba lökött”.

E „hátsó sor” az emberi kvalitás szempontjából értelmezhetetlen. Csupán társadalmi előmenetel, „karrier” vonatkozású lehet. Mert Dékány István nem csak elszenvedte, de következetesen alakította is a sorsát. Imígyen:
a Forradalom leverését követő második évben előbb tanúként kell megjelennie a hírhedett Gyorskocsi utcában, majd terheltként. Már negyedikes gimnazista, amikor - emlékei szerint – egy két napig tartó tárgyalást követően fegyveres csoportjuk öt tagja közül az elsőrendű vádlottra halálbüntetést kér az ügyész. Végül életfogytiglannal „megúszta”. Társai közül volt, aki 15 évet kapott. Pistára, a csoport 16 éves benjáminjára 1 év felfüggesztettet rótt ki a bíróság.
Ez az akkor már 18 éves diák bíróságra jár, elítélik, közben sikeres érettségit tesz, mellyel a Közgazdaságtudományi Egyetemre kvalifikálja magát.
Nem ide készül, az akkori gyakorlatnak megfelelően ide irányítják. Mi minden járhatott itt egyetemi hallgatóként a fejében? A diploma megszerzése, vagy átnyergelés a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakára? Ezzel a várakozással adósunk marad a film. Ha már adóságnál tartunk kíváncsiak lettünk volna – egy mondat erejéig – családja reagálására, hogyan viselték szülei, hogy fiuk október utolsó és november első napjaiban ne az otthon biztonságában töltse éjszakáit? Ehelyett ez a kiskorú nagykamasz fegyverrel a kézben életveszélyes éjszakai ellenőrzéseken vesz részt, igazoltat, intézkedik.

Ezeknek a napoknak aztán1961-ben jött meg a böjtje. Ismét a Gyorskocsi utca, szembesítések… Ítélet: kizárják az ország összes felsőoktatási intézményéből.  A gondtalan diákévek magasából megtűrt párialétbe zuhan. Tovább nem tanulhat. Kvalifikált munkát nem végezhet, munkahelyi ajánlást a továbbtanuláshoz, az ítélet felfüggesztéséhez sehol nem kap: „A személyzetisek velem szemben védték meg a néphatalmat”. Sokan feladták volna, italba fojtva, méltatlan helyzetekben eltékozolva tehetségüket. Ő nem. Tíz év után tesz szert első értelmiséginek tekintett munkakörére: egy építőipari nagy munkásszállásnak lesz a kultúrfelelőse.

Ennek a sziszifuszi feladatnak az ismertetése is megérne egy misét, egy külön visszaemlékezést. Ám Dékány István sorsában ez mérföldkő: a kultúrfelelős a SZOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa) égisze alatt dolgozik, így tovább képezheti magát. Hősünk meg is teszi. Előbb középszintű népművelés-könyvtár szakos képesítést szerez, ezt főiskolai, majd egyetemi (ELTE) diplomával erősíti meg. Az ezekre való jelentkezéseknél már ki meri hagyni életrajzából a kitiltás megemlítését, ami akkor még érvényben volt.

A film, a film, a film..! Útja szó szerint a fizikai munkás időszakából vezetett az amatőr-filmesek világába. A Cinema ’64 filmklub egyik alapítója, erről ugyan nincs mondanivalója, bár sajátos módon kapcsolódnak az ott forgatott filmjei az 56-os sorsához. Az amatőrfim-fesztiválokat vetítéseit profi filmesek látogatták, zsűrizték: Jancsó Miklós, Herskó János… Tudomásunk szerint ilyen alkalom hozta össze őt Szabó Istvánnal, aki előbb az Álmodozások kora c. filmjében, majd a Szerelmesfilm-ben szerepeltette.Ez utóbbiban egy 56-os jelenethez – fegyveres igazoltatás - keresve sem találhatott volna megfelelőbb embert Dékány Istvánnál, aki dobtáras géppisztollyal a vállán, másodmagával igazoltatja a romok között kerékpárral közlekedő, főhőst alakító Bálint Andrást.

A jelenet politikai szempontból lebegtetett: a civil ruhás fegyveresek éppúgy lehetnének a felkelők, mint a későbbi pufajkások képviselői. Az epizód – melyet Dékány István is bemutat – az emberi kiszolgáltatottságra fókuszál azzal, hogy potenciális célpontként a kamera az útjára bocsátott Bálint András tarkóját „telézi”.

A hatvanas évek végén, a hetvenesek elején viszontlátni egy amatőr társunkat magyar játékfilmben, profi színészek társaságában – ez felért egy hollywoodi álommal. Sikeres amatőr-filmjei mellett ezek a „profi-filmes” szereplések megkülönböztető rangot biztosított számára. Istvánt - több sikertelenségre ítélt felvételit követően - végül nem más, mint amatőr-filmesként megszerzett tudása kvalifikált a Duna Tv jeles filmkészítői közé.

E filmje – Az én 56-om – bizonyítja, hogy szó sincs az „élet hátsó soráról”.
Igaz, alkotójának sokkal számosabb és nehezebb akadállyal kellett ennek a cselekvési szintnek az eléréséig megküzdenie, mint társai legtöbbjének, de - mint azt már az ókori bölcsek is tudták - Crescit sub pondere palma (Teher alatt nő a pálma). És joggal gondolhatjuk: István nem csak a mi szemükben nőtt nagyra. 

Ami most már „Az én 56-om” című alkotását illeti, alkotója nem elégszik meg az emlékezés képeinek szokásos előhívásával. A saját emlékezetének „tényeit” sem veszi készpénznek. Van igénye és bátorsága hozzá, hogy emlékezetét a tényekkel szembesítse. Így alkotásának befejező része emlékezete/ünk  kritikájára is figyelmeztet. Mert mi történik?   A filmet végig narráló István
 a Hadtörténeti Levéltárból kikéri az 56-os peranyagát.  Azokat tanulmányozva több, addig igazságnak hitt s a filmben eddig képviselt tévedésével kell szembesülnie.

Emlékezete szerint november 4-én széledt szét a fegyveres csoportjuk. A perbefogott társak vallomása alapján november 7-én még megpróbáltak kilőni egy szovjet páncélost, ahol István is jelen lett volna. Csoportjuk parancsnoka nem Sz. László volt, mint István tudta. Ő helyettesként működött. Katonatisztnek hitte az általa viselt uniformis okán, ám Sz. László valójában autóbuszkalauz volt. Nem Vera, hanem Maja volt a neve annak a fiatal szabadságharcos társuknak, aki a megtorlások elől külföldre távozott.
A röplapokat nem csak terjesztette, de a Péterfy Sándor utcai kórház alagsorában azok készítésében is részt vett. Végül az a meggyőződése is megcsalta, hogy tárgyalásuk két napig tartott. Valójában egy hetet vett igénybe.

A legtöbb 56-os emlékezés – egyirányú utca. Emlékezete megvizsgálásával Dékány István ezt kétirányúvá alakította. Tette messze kiemeli alkotását az emlékezés filmjei közül. Érdeklődve várjuk bemutatását a Duna Tv „Az én ’56-om” c. sorozatában, melynek – akarva-akaratlan – ez a két évtizede készült film  még címadója is.

- szil -