A populizmus az új ellenség
A nemzeti és elitellenes pártokat a liberális hegemónia főpapjai megbélyegzik.
2017. január 4. 09:32

Az osztrák elnökválasztás és az olasz népszavazás kapcsán a balliberális politikusok és az őket kiszolgáló sajtó a „populizmus” és a szélsőjobboldal térnyerésétől rettegett. A rengeteg példából csak kettőt emelek ki: a The Wall Street Journal így írt: „A globális populizmus térnyerésének újabb állomása Olaszország lehet.”

Martin Schulz, az EP elnöke ismét kitett magáért: (Van der Bellen győzelme) „súlyos csapást mért a nacionalizmusra, a maradiságra és az EU-ellenes, szélsőséges populizmusra”.

A populizmus liberális megközelítésben valami nagyon súlyos dolog: a nép igényeit alaptalanul, átgondolatlanul és irracionális módon kiszolgáló politika, mely olcsó népszerűségre tör. Az a politikus, amelyik a néphez fordul, a népnek ígér, amelyik a nép igényei szerint kíván politizálni és ne adj’ isten kormányozni, s közben nem becsüli eléggé a mainstream elit úgynevezett szakértelmét, az elvetendő és elítélendő. A populizmus szó tehát eleve pejoratív kicsengésű, s ez nem véletlen: a népigény önmagában gyanús a liberális elit szemében, s ezt a gyanút a populizmushoz ragasztott negatív tartalom már az előtt fogalmilag kifejezi, mielőtt még azon lehetne gondolkodni, hogy egyáltalán mit jelent a kifejezés. A fogalom ebben az értelemben a nacionalizmushoz hasonlítható, amely a nemzeti érzésnek és identitásnak ad eleve negatív tartalmat, s ab ovo, fogalmilag kívánja azt besározni.

A neoliberális fősodor a populizmus mögött a következőket tételezi, hol kimondva, hol kimondatlanul: a nép kizárólag csak a közvetlen gazdasági-egzisztenciális érdekeit hangoztatja, több bért, munkahelyet, jó szociális ellátást követel. A nép tehát egyfelől önző módon csak magára gondol, az államtól várja a sült galambot, holott csak a piac hozhatja el a jólétet nekik, igaz, csak hosszabb távon, de ezt ki kell tudnia várni a plebsznek.

Az istenadta népet alkotó egyének zsigerből nem szeretik a migrációt, nem szeretik a migránsokat, nem akarnak a muszlim vallással egyesülni, mert előítéletesek, parciálisak, provinciális gondolkodásúak. Nem képesek egy magasabb intelligenciával felfogni, hogy a más kultúrák, vallások, etnikumok és rasszok óriási lehetőséget jelentenek az európai népeknek.

A migrációval való szembenállás tehát populizmus, s így elvetendő. Az emberek, ezek az ebadták, ragaszkodnak ahhoz a jogukhoz, hogy időnként népszavazáson ők döntsenek fontos alapkérdésekről, s nem a beavatott politikai elit. Ebből pedig feketén-fehéren következik a neoliberális világlátás követőinek, hogy a nép többnek képzeli magát annál, mint amit ér. Az irányítás, a kormányzás ugyanis a liberálisok szerint már régen nem más, mint szakmai alapon álló menedzselés, professzionalitás, a hozzáértők kizárólagos joga. Nem is beszélve a globális kor globális irányításáról. Az a párt és politikus pedig, aki bedől a nép ilyen irányú óhajának-sóhajának, minden, csak nem kompetens, aki népszavazást ír ki, az szembemegy minden szakértelemmel és magasabb tudással, tehát populista.

Hozzá kell tenni ehhez, hogy a populista jelzőt gyakran váltogatják a radikális jobboldalival és a szélsőjobboldalival. Persze, hiszen a populizmus csakis jobboldali lehet, baloldali csak ritkán (a diktátor Fidel Castro halála utáni látványos dicsérethimnusz után már jobban értjük ennek a logikáját), s természetesen a populizmus szinte kéz a kézben jár a fasizmussal és a nácizmussal. A spanyol és a görög újbaloldali pártokkal, a Podemosszal és a Szirizával összefüggésben csak nagyon ritkán emlegetnek populizmust, holott aligha kétséges, hogy utóbbi pártok kifejezetten a tömegek elégedetlenségére, tehát populista igényekre alapozták sikereiket. De ha a baloldalról van szó, akkor még Kubának is jár némi dicséret.

Mindez immáron azért válik nagyon egyoldalúvá, mert jelenleg Európát szinte behálózzák az általuk populistának nevezett pártok, több országban kormányon vannak, máshol esélyük van a kormányra kerülésre, vagy előkelő helyen állnak a pártok népszerűségi versenyében; ez az állítás jelen pillanatban az Európai Unió 28 tagállamának a többségéről mondható el. Ennek ellenére a neoliberálisok görcsösen ragaszkodnak talajtalanná vált jelzőikhez és fogalmaikhoz.

Éppen ezért azt gondolom, eljött az ideje a fogalmak újragondolásának. Amit a neoliberálisok jelenleg populizmusnak neveznek, az az esetek többségében nem más, mint nemzeti, elitellenes, a választók problémáira érzékeny politika. Ettől teljesen függetlenül, természetesen voltak, vannak is demagóg, népámító pártok, politikusok, akikre az a jellemző, hogy a nép általános igényeiből kiindulva eltúlzott, irreális, ködös és alaptalan célokat fogalmaznak meg. Ilyen volt például Jan Slota Szlovákiában, Torgyán József Magyarországon, Vlagyimir Zsirinovszkij Oroszországban; ők irreá­lis, szemfényvesztő dolgokat ígérnek, s valóban pusztán a nép nevében lépnek fel, de nem a nép reális érdekei mentén. A teljesen megalapozatlan pénzosztogatás, a nép kegyeinek elnyerése érdekében irracionálisan nagy bér- és nyugdíjemelések, jutalmak, az ingyen sör ígérete stb. valóban felszínes és álságos népbarát politikát jelentenek, de ez nem Norbert Hofer, Donald Trump vagy az osztrák Szabadságpárt stílusa. Előbbieket lehet talán szélsőséges populizmusnak is nevezni, de a populizmus jelenleg olyan gumifogalommá vált, hogy valójában önmagában nem fejez ki világos tartalmakat, viszont a balliberális elit éppen a jelentés ködösségét kihasználva próbálja valamifajta megbélyegző jelzőként használni.

A neoliberálisok által jelenleg populistának nevezett pártok – a Svéd Demokratáktól a Holland Szabadságpárton át Fico Smerjén keresztül Orbán Viktor és Jaroslaw Kaczynski kormányáig és sorolhatnánk – nem azok, aminek gondolják és minősítik azokat. Ezek a pártok és kormányok ugyanis elsősorban nemzeti és elitellenes politikai alakulatok, s azért elitellenesek, mert úgy látják, hogy éppen a globális, liberális elit az, amelyik a valóságtól elszakadva irracionális politikát folytat. Itt tehát elitista és elitellenes, ideologikus és realista politikák ütköznek meg egymással.

A populista tehát megtévesztő és szándékoltan leminősítő jelző a liberális közvélemény részéről. Javaslom, hogy ezt ne fogadjuk el, s a már fent említett európai pártokat – populista helyett – nevezzük nemzeti, elitellenes pártoknak. Ugyanis a nyelvi küzdelmet is meg kell nyerni.

Fricz Tamás

A szerző politológus

magyaridok.hu
megmondó
Tudjuk – hazánkban is volt már rá példa – pszichopata személy magas politikusi posztra is emelkedhet.
hírfolyam
  • Hírstart
  • Hírkereső
  • Hírlista
  • News Agent
  • Alternatív Hírportál
  • Startlap
  • A hírek
  • Hírfal
  • Hírmutató
  • Polgári Szemle
  • Időjárás
  • Bálványosimádó
  • MTI