Oktatás és nacionalizmus a dualizmusban és most
Ráadásul mindig a fejünkre olvassák, hogy milyen gonosz, vérben úszó nacionalisták voltak a magyarok még a Monarchia korában.
2017. január 15. 09:26

Amióta a nacionalizmus ideológiaként gyújtogat és bujtogat, a Kárpát-medencében az elmúlt kétszáz évben állandó konfliktusforrás volt a kisebbségben élő nemzetiségek oktatása, az iskolakérdés, a tanítás nyelvének milyensége, az ország hivatalos nyelvének elsajátítása és elsajátíttatása. S bár Nyugaton azt gondolták, hogy a Monarchia felbomlásával a demokrácia mítoszának papjai majd itt is szárba szökkentik a jogegyenlőséget, a helyzet azóta csak romlott.

És ez napjainkban is aktuális. Sőt! December 19-én a Brassói Ítélőtábla első fokon visszautasította az Erdélyi Református Egyházkerületnek a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületének visszaszolgáltatására vonatkozó kérelmét, annak ellenére, hogy a per során a református egyház több mint negyven olyan bizonyítékot terjesztett elő, amelyek egyértelműen mutatják az épületre való igény jogosságát. Érthető, hogy az egyházkerület azon aggódik, hogy a jogsértés és a megaláztatás mellett a döntés lehetőséget ad arra, hogy a magyarellenes állami szervek ugyanezeket az eszközöket használva visszaállamosítsanak más egyházi ingatlanokat is.

Ráadásul mindig a fejünkre olvassák, hogy milyen gonosz, vérben úszó nacionalisták voltak a magyarok még a Monarchia korában, amikor minden politikus csak egy sportot űzött: a kisebbségek jogainak csorbítását. Ezzel azt sugallva, hogy megérdemeljük a mostani bánásmódot. Vajon tényleg így volt?

,,Kis nép vagyunk. Vegyülve, körbevéve vagyunk olyan népekkel, akiknek más szokásaik vannak, más a kultúrájuk és mások az eszméik. Ezek az eszmék nem egyeznek meg a mi eszméinkkel, és ellenségesen egymás ellentétei. (…) Éppen ezért nem megbocsátható az, ha idegen népek zenéit gyűjtjük be, tesszük magunkévá. Ezért az a tanító vagy az a pap, aki idegen éneket vagy játékot tanít, olyat tanít, amelyek nem helyezhetők a mi román lelkünk szabta korlátok közé, és elárulja népét, hibás lesz abban, hogy ellop valamit az ősök kincseskamrájából” – írja Timotei Popovici énektanár a nagyszebeni román tannyelvű ortodox pedagógiai és teológiai oktatási intézmény 1906/1907. évi évkönyvében. Pont azokban az esztendőkben, amikor a román–magyar viszonyt még inkább elmérgesítette a készülő, formálódó oktatásüggyel kapcsolatos törvénycsomag, amely később Lex Apponyi néven vált ismertté.

Az Apponyi Albert nevéhez kötött törvénytervezet ugyanúgy, mint a nacionalista kirakatpolitikával vádolt akkori kormánypárt óriási felháborodást váltott ki a román és a többi nemzetiség körében. Az ortodox és görög katolikus egyház által fenntartott iskolák ellehetetlenítését, az erőszakos asszimilációs törekvéseket látták a törvényekben, amelyek többek között közalkalmazotti státusba helyezték a tanítókat, megszabták a minimális jövedelmüket – amelyet az egyház sok esetben nem tudott biztosítani annak nagysága miatt –, és megszabták, hogy a népiskolai magyarnyelv-oktatásnak milyen eredménnyel kell záródnia. Égbekiáltó szörnyűségek, nemde?

Az erdélyi román nemzetiségi képviselőket, akik részt vettek a magyar Országgyűlésben, leginkább a Kárpátokon túli óromániai képviselőtársaik uszították, annak az országnak az állampolgárai, amelyben a közoktatás alapjait a XIX–XX. század fordulóján Spiru Haret rakta le. A reform szellemében született törvények többek között hangsúlyt fektettek a román nemzeti érzés növelésére, lehetővé tették, hogy a román nyelv oktatását a magyarországi egyházak által fenntartott regáti intézményekben is csak román származású és anyanyelvű tanár végezhesse, és kötelezte a román állampolgárságot kapott magyar nyelvű tanulókat arra, hogy a román állam által fenntartott oktatási intézményekben folytassák tanulmányaikat.

A román történelmet, földrajzot és alkotmánytant román nyelven kellett tanítani, az iskolai anyakönyvet román nyelven kellett vezetni, az iskolaigazgató a hatóságokkal csak az állam hivatalos nyelvén levelezhetett. Ezt hívják szelektív emlékezetnek.

Mindezek ellenére sikerült világgá kürtölni, hogy a nemzetiségek elnyomása, az erőszakos asszimiláció a dualista Magyarországon rémisztő méreteket ölt, és a félrevezetettek – mint amilyen Bjornstjerne Bjornson, a norvég himnusz szerzője is volt – cikkek sokaságával mérgezték a nyugati nagyhatalmak társadalmát az elnyomó, dölyfös magyarok képzetével. Ennek megvolt a böjtje, és még hátravolt a feketeleves: Trianon.

Eltelt száz év, és a helyzet semmit sem változott. Iskolaigazgatókat hurcol meg a korrupcióellenes ügyészség, amiért magyar iskolákat szeretnének újraalapítani, a magyar közösség javait újraállamosítják. Bár az első próbálkozások arra nézve, hogy a romániai magyarok diszkriminálásáról tudjanak Nyugaton is, elindultak azzal, hogy Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség háromszéki parlamenti képviselőjelöltje Genfben az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának Fórumán felszólalt az erdélyi magyarság ügyében, de fel kell tegyük a kérdést: mikor kiáltjuk végre világgá mindannyian, hogy nekünk meg ez nem helyezhető a magyar lelkünk szabta korlátok közé.

Sikerül-e nyilvánvalóvá tenni európai szinten is, hogy nap mint nap ellopnak valamit az őseink kincseskamrájából? S vajon lesznek-e végre nekünk is Bjornsonjaink Nyugat-Európában?

Köő Artúr
 
A szerző történész
magyaridok.hu
  • A szerencsétlen lord major
    A főpolgármester eddigi politikai és szakmai tevékenységét lassan ideje lenne már komolyabb elemzés alá vetni, de most arra fókuszálunk, hogy az elmúlt hónapokban négyszer is arcul csapta a budapestieket.
  • A kormány a helyén van
    Vannak mondatok a történelemben, amelyek az időből kiszakadva és felemelkedve örök életet élnek. Az ókori Rómától az angol és a francia történelmen át egészen a mai históriáig tudunk ezekről. Nekünk is van ilyen.
MTI Hírfelhasználó