Arany János 200 éve született
Kétszáz éve – március 2-án - született Arany János. A kiemelkedő költő lírájának mélységét az emberség és a magyarság hitből fakadó forrása, szeretete jelenti.
2017. február 24. 19:02

Költészetét a szakralitás dimenziójában is illőn és méltón lehet értelmezni. Cs. Varga István irodalomtörténész professzornak tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.
 
- Tanár úr, Arany János költészete tematikusan nem bővelkedik szakrális-spirituális versekben, de életművéből a mélyen megszenvedett, tematikusan is szakrális poézis sem hiányzik. Miért különösen fontos ez nekünk, XXI. századi magyaroknak?

– Szent Pál szerint a költők Isten titkának sáfárai. Arany életútja és az Út abban hasonló, hogy együtt könnyebb rajtuk járni, hogy közelebb jussunk ahhoz, aki az Út, Igazság és az Élet. Az út előkészít, önismeretre nevel, valóságismeretben gazdagít, megtanít arra, hogyan lehet elmozdulni korábbi nézőpontunkból, hogyan lehet tágítani és gazdagítani látkörünket.

Arany hitének gyémántpecsétje a Juliska sírkövére: „Midőn a roncsolt anyagon, / Diadalmas lelked megállt; / S megnézve bátran a halált, / Hittel, reménnyel gazdagon, / Indult nem földi utakon, / Egy volt közös, szent vigaszunk: / A LÉLEK ÉL: találkozunk!” A másik fő bizonyíték, a Szondi két apródja is önmagáért beszél: „Add meg kegyelemre, jó Szondi magad! (…) „Mondjad neki, Márton, im ezt felelem: / Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi, / Jézusa kezében kész a kegyelem: / Egyenest oda fog folyamodni.”

Arany életműve egy sokat szenvedett költő nemzeti érvényű sorstükre. Fiamnak című versében az alaptétel: „Látod én szegény költő vagyok: / Örökül hát nem sokat hagyok”. Baránszky Jób László Arany líra formanyelvének fejlődéstörténete című tanulmányában kijelöli a Fiamnak című, összetett szerkesztésű költemény helyét: „az összefogó refrén különös, a megenyhülés humorába játszó fájdalmas iróniája az egyes versszakok különös rezignált ellentéteként. Magasrendű összetettség, érzelmi hangulatban, tartalmi ellentétben, szerkesztésmódban egyaránt”. (Bp., 1957, Itfüz. 12. sz. 84.) A „Kis kacsóid összetéve szépen, / Imádkozzál, édes gyermekem!” refrén a kérés célját is megjelöli: „Mert szegénynek drága kincs a hit. / Tűrni és remélni megtanit: / S néki, míg a sír rá nem lehell, / Mindig tűrni és remélni kell!” – „Lelj vigasztalást a szent igében”.

„Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja” – írja róla Szerb Antal. Élete és költészete rendkívül tanulságos, amint az utókor hozzá való viszonyulása is. A XIX. században a reformkor költője Kölcsey és Vörösmarty; a forradalomé és szabadságharcé Petőfi, az egész korszaké pedig: Arany. Lélekben, nyelvükben, emberi és költői természetükben különböznek, de emberség és magyarság ügyében mélységesen rokonok. Arany a magyar líra szelíd géniusza. Gazdag szókincsével messze felülmúlta költőtársait. A magyarságot, a magyar szellemiséget nem keseregte, hanem alkotta is. A nemzeti klasszicizmus és ellenzéke közötti ellentét dokumentuma az 1877. augusztus 8-án datált: Kozmopolita költészet. Arany 1878-ban tette közzé a Reviczkyvel vitázó ars poeticáját: „Légy, ha birsz, te „világ-költő!” / Rázd fel a rest nyugatot: / Nekem áldott az a bölcső, / Mely magyarrá ringatott;…” Nem Istennel perlekedő, de nem is fohászlelkű költő, hanem a Teremtő alkotótársa, akit joggal neveztek a ballada Shakespeare-jének.

Németh László Aranyt tartja a legmagyarabb költőnek: „Nincs irodalmunknak nagyobb költői erőkészlete nála. Sosem álltunk közelebb ahhoz, hogy egy elsőrangú összegezőt, egy Cervantest, Shakespeare-t, Arisztophanészt adjunk a világnak, mint mikor a kvietált színészfiú tollat fogott, s egy magyar író sorsa sem példázza úgy népünk gyógyíthatatlan alkati betegségét, mint az a hosszú szenvedés, mely alatt ez az órjás erő Arany ismert munkásságába szorult.” Tehetsége rejtelmesen nagy: „csak épp a felbuzdulás képessége akadozik. ’Nem dolgozom, csak ha valami hajt. Egyébkor lusta mélabú temet, Mely elefántnak néz szúnyognyi bajt.” Joggal kérdezi: „Mi ez a mélabú, melyre Arany se talál magyarázatot…?”

A nyelvébe zárt, világirodalmi rangú költő világhíre elmaradt, de már életében világirodalmi jelentőségűnek bizonyult Dante (1852) című költeménye. A nyitányból idézek: „Állottam vizének mélységei felett, / Sima volt a fölszín, de sötét, mint árnyék; (…) örvényeibe nem hatott le a szem, / Melyeket csupán ő – talán ő sem – ismert. // Csodálatos szellem!” Aranynak ezt a költeményét a magyar Akadémia magyar nyelven küldte el Dante születésének hatszázadik évfordulójára, az olasz Akadémia nemzetközi pályázatára. A pályázat egyik feltétele volt, hogy a költemény latin, vagy valamilyen latin eredetű nyelven íródjon. A pályázatot bíráló bizottság nem tudta elbírálni Arany művét. De amikor versét lefordították olaszra, betették egy albumba, melyet Firenzében őriznek. Ezt a megjegyzést fűzték hozzá: ez volt a legjobb pályamű, kár, hogy nem teljesítette a kiírás követelményeit.

Még az sem köztudott, hogy Arany családjának vagyonvesztése az erdélyi fejedelemtől kapott, de a Habsburg királyok által el nem ismert nemesség visszaszerzéséért folytatott pereskedés miatt következett be. Családtörténetének tényigazsága: „Szülőföldem, Szalonta, / Nem szült engem szalonba.” Egy „bogárhátú viskó”-ban látta meg a napvilágot. Szülőháza olyan volt, mint egy imára kulcsolt kéz, amely alatt káromkodás, de még durva szó sem hangzott el. Családjában a tízedik gyerekként született. Születésekor hét bátyja és egy nővére már nem élt Egyetlen életben maradt nővére akkor már férjhez ment, sőt gyereket is szült. Hat éves, amikor viskójuk leégett, családja akkor egy istállóban tengődött.

Három-négy éves korában apja hamuba írt betűkkel tanította meg olvasni. Amikor iskolába került, már némi olvasottsággal is rendelkezett. Diákként az oskolamester segédje, majd pedig debreceni diák. Kisújszálláson segédtanító (praeceptor) volt. Sokoldalú, főleg autodidakta műveltségre tett szert. Megtanult németül, görög és latin nyelven olvasott, angolul, franciául tanult. Megismerte Goethe és Shakespeare világát…

Debrecen, a magyar kálvinista műveltség székvárosa ébresztette rá a művészet szépségére, nagyságára. Szobrász, festő akart lenni, de másfél esztendős diákoskodás után vándorszínésznek állt. A máramarosi színészkedésből hazagyalogolva, az esőzések, erdőben való kényszeralvások miatt súlyosan megfázott. Magas lázzal járó tüdőgyulladást vészelt át. A családját pusztító tbc-vel szemben azonban immunisnak bizonyult. Tizenhét évesen lelki összeomláson ment keresztül. Amikor úgy érezte, hogy révbe ért, megnősült.

A Toldi költője a szellemi-lelki esztétikai értékeket teremtő poézisben talált életre szóló hivatást: küldetést: „Mi a tűzhely rideg háznak, / Mi a fészek kis madárnak, / Mi a harmat szomju gyepre, / Mi a balzsam égő sebre; / Mi a lámpa sötét éjben, / Mi az árnyék forró délben,... / S mire nincs szó, nincsen képzet / Az vagy nekem, oh költészet!”

Tompa Mihály A gólyához című allegóriában fogalmazza meg a leveretés utáni sorsállapotot: „Neked két hazát adott végzeted, / Nekünk csak egy – volt! az is elveszett! (…) Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, / Mint oldott kéve, széthull nemzetünk.” 1852-ben pedig már, reményhitét és temperamentumát követve, a „Fiaim csak énekeljetek!” buzdító szóval üzen. A nemzet kiábrándult, letargiába süllyedt, hiába ontott vért. Következett a bosszúállás, császárhű ’gutgesinnek’, besúgó senkik kapaszkodtak a ranglétrán.

Arany félreállt, az 1848-as nemzetőr bujdosik, üldözötteket bújtat, a vidéki, nagykőrösi tanárság lett a menedéke. Az 1850. március 19-re datált elégiát: „Letészem a lantot. Nyugodjék. / Tőlem ne várjon senki dalt. / Nem az vagyok, ki voltam egykor, / Belőlem a jobb rész kihalt. (…) Hová lettél, hová levél / Oh lelkem ifjusága! (…) Letészem a lantot. Nehéz az. / Kit érdekelne már a dal. (…) Oda vagy, érzem, oda vagy / Oh lelkem ifjusága!” A nagykőrösi koraszakot lezáró Az örök zsidóról Barta János írt nagyszerű tanulmányt: „Szegény zsidó... Szegény szivem: / Elébb-utóbb majd megpihen. / Az irgalom nagy és örök, / Megszán s átkom nem mennydörög: / Tovább! tovább!” (1860.)

A szabadságharc leverése, Petőfi elvesztése, a kilátástalan sorsérzés magányba, depresszióba taszítja. Testi-lelki betegségeinek történetével többen is foglalkoztak, de annak jelentőségét az életmű alakulására kellően máig sem tudatosították. Elhatalmasodó fül- és fejfájás, gyomor- és bélrendszeri, szív és érrendszeri betegségek sújtották. Az önismeret nyomós oka íratta vele: „És nékem e földön teherből, / Bánatból rész jutott elég: / Azzal fölérő boldogságot / Hiába is reménylenék.” (Fiamnak, 1850. február 15.) Felismerte neuraszténiáját, mai nevén: az atípusus depressziót.

Eszméit, eszményeit, erkölcsét mélységes empátia, humánus beleérzés hatja át. Évek, ti még jövendő évek verséhez Byrontól, a romantikus világfájdalom (Weltschmerz) költőjétől veszi a mottót: My hair is gray, but not with years – A hajam szürke, de nem az évektől. Iszonyúan megszenvedte a mysterium passionis mélységeit, de magát önfegyelemre intette: „Szűnj meg, panasz; ne háborogj, szív! / Bűnöd csak egy volt: az erény. / Ha veszteség ennek jutalma, / Jajgassák-é, hogy megnyerém? / Vigasztalásul, annyi szenved, / És szenved nálam annyi jobb; / Miért ne én is... porszem: akit / A sorskerék hurcol s ledob!” (1850 febr. 15)

Depressziós állapotáról már 32-33 évesen így vall a Ha álom az élet című, Töredéknek nevezett versében: „Ha álom ez élet: mért nem jön az óra, / Mely fölébresszen egy boldogabb valóra? / Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás (…)? / S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag? / Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag? / Bánatból, örömből az örömrész hol van? Gyulai Pálnak írja 1854-ben: „Kedélyem meg van törve, se kedv, se erő.”

Horváth János állapítja meg: „Arany, 1867-ben Összes Költeményeit rendezvén sajtó alá, az Elegyes darabok elé írt előszavában szintén ’lelkülete’, ’kedélye’ megváltozásában jelöli meg annak az okát, hogy miért van ebben az időben (1847-1861) annyi ’töredéke’. Az 1849 utáni időszak „ólomsúllyal borult’ lelkületére. „1848-ig három év alatt négy nagyobb művet írt meg: e korból nincsenek töredékei’, és ha a szomorú catastropha közbe nem jő, később is alig hagytam volna valamit befejezetlen. De jött az általános izgalom, jött a csüggedés kora... hajtott a munkaösztön, de nem találtam irányomat.”

Arany nem tartozik az önpusztító géniuszokhoz. Bár erősen dohányzott (pipázott, tubákozott), sétákkal, karlsbadi fürdőkúrákkal igyekezett őrizni egészségét. 1860 őszén sikerült kilábolni kedélybetegségéből. Második költői indulása igazi másodvirágzás, 1865 decemberéig, lánya haláláig tart. Az 1869-es és 1870-es év fordulóján epebetegség gyötri. Deák és Eötvös a lakására küldte Kovács Sebestyén Endre sebészprofesszort, aki 1870. január 13-án a költőt, érzéstelenítés nélkül, epekőre megoperálta. A műtét helyén sipoly keletkezett, a soha be nem gyógyuló tályogot élete végéig naponta kétszer kellett kötözni.

1877-ben két versben is vall kimondhatatlan fájdalmáról: „Mit is akarsz?... nézz az időre: / Ősz van, s neked bús télre jár, / Szemedben köd lett a sugár, / Dér, hó leszállott a tetőre.” (Még egyszer) Az Ex tenebrisben konkrétan megnevezi fájdalmát: „…a vakságnak / kiürítem poharát.” Az Áj-váj szenvedéseinek legtalálóbb összegezése, 1868-ból való: „Vagy a tüdő, vagy a máj, / Vagy a szív, de az a táj! / Érzem, szorul, feszül, fáj. / Ettől csappan meg a háj: / Ez mondja majd nekem: állj! / Hanem panaszt ne ejts, száj! / Az élet úgy se volt báj, / Meghalni jobb, ha – muszáj!”

Milton vakságban, Beethoven süketségben, Vörösmarty szív- és érrendszeri betegségben szenvedett, Aranyt mindez együttesen sújtotta: „Szenvedek én egyben-másban, / Vén hurutban, fulladásban, / Rokkant ideggyengeségben, / Félvakságban, siketségben, / S impertinens dicsőségben.” (1877-78)
A Nagyon fáj. Nem megy korszakát túlélve kegyelmi ajándékként élte meg az Őszikék verstermő időszakát. Utolsó, 1880 márciusában készült fényképén a 63 éves költő teljesen ősz, távolba révülő, nagybeteg, elaggott öregember. Czeizel Endre szerint is „Korai testi hanyatlásában a családi tragédiák, valamint a történelmi-politikai helyzet alakulása mellett testi-lelki betegségei is bizonyosan szerepet játszottak.

Utolsó éveiben a szüntelen fájdalom állapotában élt, akadémiai lakásából csak néha merészkedett ki. Ihletadó, testet-lelket erősítő élmény volt számára a Margitsziget csendje. Egy ilyen a margitszigeti sétán, 1882, október 10-én – a zsebóráját akarta megnézni, de közben kigombolkozott –, a hűvös szél átjárta testét és megfázott. Aztán súlyosan meghűlt, amikor a Petőfi-szobornál avató beszédet mondott. Végül valóra vált költői jóslata: „Életem hatvanhatodik évébe’ / Köt engem a jó Isten kévébe, / Betakarít régi rakott csűrébe, / Vet helyemre más gabonát cserébe.”

- Emberség és magyarság szelíd hitvallása, a családi szeretet, a hűség vallomása, a nemzetismeret forrása a Családi kör. A látszólag nyugalomba ereszkedő vers felragyogtatja a bátorságot, a betoppanó harcfi a szabadság véres napjairól beszél... Akkor még nem volt divatos kifejezés, de Aranynál kimutatható a civil kurázsi, annak ellenére, hogy A walesi bárdok után megbékélt a Habsburg garnitúrával. Ezzel a bátorság-vállalással az időben egyre távolodó hősöket miképpen hozta a kor társadalmához lélekben egyre közelebb?

– A Családi kör, az anya- és apa-motívumot felragyogtató, a Janus Pannoniusszal kezdődő…, Petőfinél, Adynál, Babitsnál, József Attilánál, Radnótinál, Weöresnél, Sinkánál, Juhász Ferencnél, Nagy Lászlónál, és számos magyar költőnél is felragyogó vonulat gyöngyszeme.

Az Arany-vers titok, van benne valami, ami teljesen soha meg nem érthető, mert misztikus. Arany isteni titkok tudója. Láttató erejű, rendkívül plasztikus képeiben, jelzőiben, inverzióiban óriási erő rejlik, amely része az imaginációt sok-sok eszközzel megteremtő versnek. Művészi hatása összefügg azzal, hogy a kínzó kérdésként fogalmazza meg, és egyetemes jelképbe kivetítve tárgyiasítja élményvilágának belső feszültségét.

A walesi bárdok költője homo moralis: nem megbékélt a Habsburg garnitúrával, hanem elszenvedte, kényszerűen elviselte a történelmi realitást, kiállta próbáit. A verséhez írt jegyzetében is analógiát tudatosít. A Wales tartományt meghódító I. Eduard angol király rémtette, az ötszáz walesi bárd kivégzése azért történt, hogy „nemzetök dicső múltját zöngve, a fiakat föl ne gerjeszthessék az angol járom lerázására.” Nem vállalta – „gyenge egészségére” hivatkozva – a Ferenc József magyarországi látogatására rendelt köszöntő vers megírását. 1857 nyarán fogott hozzá A walesi bárdok megírásához, 1861 táján fejezte be, és 1863-ban adta közre. Műve magas esztétikai fokon, egyértelműen közvetíti a zsarnokság elítélését, a bensőleg szabad ember meg-nem-alkuvását, a mártír hősök tiszteletét.

1867-ben Arany visszautasította a neki fölajánlott a Szent István-rend kis keresztjét, amelyet aztán akarata ellenére megkapott. A Mária Terézia által 1764-ben alapított rendjel a legmagasabb magyar kitüntetés volt megszűntéig, 1918-ig. Tompának azt írja erről: „előre se megkérdezve, se értesítve nem voltam…” Amint tudomására jut a kitüntetés szándéka, Eötvöst kéri: „Ha még lehetséges, múljék el tőlem e pohár! (…) azt sem tudom, mi következménye lenne, ha én e fejedelmi legfelső kegyet magamról elhárítanám: de úgy érzem, hogy helyzetemben e következményt kellene választanom inkább. (…) Ha tehát valami kérésem lehet »á mes amis devenus ministres« szíveskedjenek oda hatni, hogy e szándék vonassék vissza, mielőtt a nyilvánosság által helyzetem kényesebbé válnék.”

Eötvös válaszában kifejti: „Az, mit tőlem kívánsz, nem áll hatalmamban, s ha állana, nem tenném. (…) neked jogodban áll e rendjelt nem hordani, s ezt alkalmasint tenni is fogod, de azt visszaútasítani, ahhoz bizony, barátom, nincs jogod. Nemcsak a fejedelem iránti tiszteletet, de más érdekeket sértenél meg.”

Amikor az újságból értesül a belügyminiszter „Budán folyó év és hó 11-én 2366. elnöki szám alatt kibocsátott” rendeletében megjelent kitüntetéséről, azonnal írt báró Wenckheim Béla belügyminiszternek: „benső önállásom sérelmének látszata nélkül, felülről sem fogadhatom el e kitüntetést.” Arany levelének kézhezvétele után, Wenckheim Eötvös kíséretében személyesen kereste föl a költőt. (Eötvös már előbb is járt nála ez ügyben.)

A különös vendégjárás finom báját, színét és fonákját a humor és szatíra csodálatos változataiban fogalmazza meg: „Járnak hozzám méltóságok, / Kötik rám a méltóságot: / »Megbocsásson méltóságtok, / Nem érzek rá méltóságot.«”

Wenckheim június 23-án „post festa” válaszolt Aranynak, megerősítve Eötvös érveit: „az elismeréstől, jöjjön bár felűlről vagy alúlról, senki magát el nem vonhatja; nem vonhatja el magát különösen Tekintetes titkár úr akkor, midőn ezzel egyúttal a Magyar Tudományos Akadémiának megtiszteltetése is kapcsolatban áll. Így állván a dolog (…) nem haboztam a kérdéses rendjelt ide mellékelt hivatalos iratommal Tekintetes titkár úrnak (…) megküldeni.” Arany a levélre följegyezte: „A térítményt, melyben lényeges az, hogy örökösöm a rendjelet halálom után köteles visszaküldeni, aláírtam, egy köszönő szó nélkül visszaküldtem”.

Mit tehet a költő, ha visszautasítása ellenére is kézbesítik neki a nem óhajtott kitüntetést? – A különböző esztétikai értékű és műfajú (rigmus, gnóma, epigramma) darabból álló Csillaghulláskor rögtönzéseiben megírja a kitüntetés profán, az átélőjének azonban konkrét kálváriáját. Rögtönzéseinek zöme lelkiállapotának és humorelméletének felel meg. Már a szállongó hírekre is reflektál: „Azt beszélik rendjelt kaptam – / Nem vetettem, mért arattam?” X. darabja is ironikus: „Én is, amit sorsom rám mért, / Elszenvedem – a hazámért!”

Széptani jegyzetek című esztétikai munkájában definiálja humor-felfogását: „A humor (…) csak álarcát viseli a nevetségesnek. Alapjában véve fönséges. Nevetséges álarcába rejtett sírás.” Összeveti a komikummal és a szatírával: „A komikus író nevet a világ bohóságain, mulatja magát és másokat velük. A szatirikus csúffá teszi azokat, hogy térjenek eszökre. A humoros író mély fájdalmat érez a világ romlásán, de nem lévén reménye javítani, kétségbeesetten kacag önmaga és a világ felett.”

Kifigurázza a legmagasabb kitüntetést. Ennek „mosdatlan szájú” variánsa: „Hasfájásban szenvedek; / Érdemrendet küldenek; / Hej, ha egy jót sz… hatnám / Száz ily rendért nem adnám.” (Keresztury 1987, 440.) Eufemizált verziója: „Ha én egy jót alhatnám – / Száz keresztért nem adnám.” Humorának jellemzésére a Hiúságom című rögtönzés is kiváló, már a mottója is a kicsinyítés, lefelé stilizálás példája: „Minek nekem a rendjelek? / Szamárháton bársony nyereg? (…) Minek nekem az a kereszt / Disznóorra arany perec? (…)”

A kitüntetést prezentáló levélre Arany ráírta: „vettem 1867 június 12. reggel 8 órakor.” Ugyanezen napon már a kitüntetés a hivatalos lapban meg is jelent.” A Csillaghullás II. darabja erre vonatkozik: „Ami benne fényes: / Az irodalomé; / Ami benne kényes: egyedül magamé” Ennek a variánsa a III. számú: „Fénye, ragyogása… (ha van,) / Az irodalomé; / Gyanúsítása… (a’ van,) / Egymagamé!”

A Wenckheimnek írott levele másolatának hátlapjára még hat (!) évvel később is fontosnak tartotta följegyezni: „E levélnek eredménye az volt, hogy b. Wenckheim akkori belügyminiszter, amint már Eötvös is többször, személyesen jött hozzám elmondani, mennyire kompromittálnám őket, új minisztereket, magát a kiegyezést stb., mennyire sértem a felséget, ha visszautasító szándékomnál megmaradok”. Feljegyzésében folytatja „– Én tartottam magamat, míg lehetett, de végre belátván, hogy nagy demonstrationalis látszat nélkül (mitől mindig írtóztam) a visszautasítás meg nem történhetik, beleegyeztem […] de kikötöm, hogy én sem hálálkodni audientiára nem megyek, mint az etiquette követeli ily esetben, sem a keresztet soha fel nem teszem. Mind a kettőt megtartottam”.
 
- Az üdvösség és magyarság, haza és haladás – Kölcsey, Vörösmarty, Széchenyi nyomán – Aranynak is szent fogalom. Már a kortársak is tudták, mit jelent nekünk, magyaroknak Arany János. Poézisében melyek azok az értékek, melyek a mai magyar fiatalokhoz a kor közlési csatornáin eljuttathatók, melyek erőt adnak ifjainknak?

– Petőfi köszöntésében ma is – időn és téren – átragyog a pályatárs iránti üdvözlet szépsége: „Toldi írójához elküldöm lelkemet...” Arany művészetében mindig érezni a poézist, a költői szépséget, emberi jóságot. A textust befogadóban megteremtődik ízlés és lélek varázsköre. A Vojtina ars poeticában megírta, életművében valóra váltotta művészi hitvallását: „Nem ami rész szerint igaz, / Olyan kell, mi egészben s mindig az. (…) Nem a való hát: annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa”. Németh G. Béla szerint az utókor agyondicsérte „a balladásan földíszített, de alapjában kevéssé jelentős Híd-avatást, miközben olyan remekműveket nem méltattak kellő figyelemre, mint a Naturam furcâ expellas vagy az En philosophe.”

Műveltségünk szerves részévé kellene tenni az Epilogus, a Naturam furcâ expellas, a Tamburás öreg úr, A lejtőn és a Mindvégig című verseket.
Irodalomtudományunk Aranynak köszönheti az epikai hitel fogalmát. Nála „Mindig marad – ha a fejére áll is – őnála valami vaskos, reális”. Ez alkati tulajdonságából, lelkiismeretességéből, tudós érdeklődéséből fakad a világ mindennemű dolga iránt. Az epikai hitel áthatja a műfajt, a stílust, a mű kompozíciós összetevőit is – a szerző kreatív tehetségétől és kötöttségeitől függően: „A nyelvnek is törvényeit: / Széppé, jóvá mi tészi: / Nyelvész urak jobban ’tudják’, / A költő jobban ’érzi’.” (Arany János: Aisthezis. Megérzés.)

Epikai hitele, szerkesztési elve Kodály kompozíció-értelmezésével rokonítható, akinek a példamondata: Componite mentes ad magnum virtutis opus – Komponáljátok meg lelketeket az erény nagy munkájához. Készüljetek lélekben az erény, a lelkierő nagy művéhez! Kodálynak a zeneszerző kompozitor, műve nemcsak gyönyörködtet, hanem lelki erőt, buzdítást is ad: az alkotót és a befogadót jobbá, szebbé, igazabbá teszi.

Verseinek mélyvilága negatívumok, hiányok és szenvedések bugyra. A formateremtés minden gondjával verseszményét szolgálja. Harmóniára törekszik, annak a feloldására, aminek hiánya élményvilágának empirikus szintjén fájdalmasan gyötörte. A lelkiismeretes számadó önmagában is hitfogyatkozást érez, de ez nem hitehagyás: „Oh, ha bennem is mint egykor, épen / Élne a hit…” Hite nem veszett el, csak eltűntek belőle az illúziók.

Költészettörténeti helyének kijelölése máig sem zárult le. A népiesség kanonizálását szorgalmazó Gyulai értékrangsorában Arany állt az első helyen. A kiegyezést óriási várakozás előzte meg. Az irodalmi-értelmiségi elit (Jókait kivéve) Deák oldalán állt, a politikai rendezéstől a magyar polgárosulás szerves fejlődését várta. Kemény és Gyulai nemzedéke, de a pályakezdő fiatalok legjobbjai is, mint Arany László vagy Asbóth János, sokat vártak és nagyot csalódtak a kiegyezést követő évtizedekben.

Nagyon tanulságos a Nyugat viszonyulása Aranyhoz. Tábora megosztott volt a magyar irodalmi hagyományok megítélésében. Osvát szerkesztői krédójába a sokszínűség programja is beletartozott, az esztétikai pluralizmus is. Ady és Babits Arany-képe távol áll egymástól. A „szabadító dal”-ra vágyó Ady a Kétféle velszi bárdok című versét Azoknak a poéta-társaimnak, akiknek az élet s a magyar élet több a poézisnál. Babits Arany Jánoshoz című versében így szólítja meg elődjét: „Hunyt mesterünk! tehozzád száll az ének: / ládd, léha gáncsok lantom elborítják / s mint gyermek hogyha idegenbe szidják / édesapjához panaszkodni tér meg: / úgy hozzád én.”

Kosztolányi radikálisan szembefordult az epikust hangsúlyozó Arany-képpel: „A költőben minden korszak mást lát, az új nemzedékek mindig a maguk igéit olvassák ki ugyanabból a könyvből, amit őseik az asztalon hagytak. Minden epocha feléje utazik s az évekkel új és új távlatok bukkannak fel. Apáink más Arany Jánost olvastak, mint mi. Övék volt az epikus, a fiatal, a nyugodt. Miénk a lírikus, az öreg, az ideges.”

A kései, a szenvedés misztériumát átélő és versekben megörökítő Aranyt, az Őszikék költőjét szerette: „Mert az, akit mi olvasunk mai magyarok, akit mi imádunk, a szenvedő Arany, a lírikus.” Az Életre-halálra című, hitvalló magyarság-versében Aranyra hivatkozik: „Lelkem ha kérte, amit a sors / nem adott, / Arany János bűvös szavával / mulatott.” Arany élete és költészete sorstükör. Márai a Halotti beszédében a magyarság nagy szellemei között idézi: „Mi volt egy nép? Mi ezer év? költészet és zene? / Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?”

Tóth Árpád, a gordonka-hangú „mértékes, csendes” költő úgy érzi: „Jajjá feketül a szó, / Mit ünnepedre piros dalba fontunk”. Költői definíciója: „Törékeny testben nagy lélek.” Fohásza a hódolat hangján szól: „Ó, lobogj nékünk most is, drága lélek, / Te adj erőt, dalunknak lelke légy, / Tüzes lángnyelve tavasz ünnepének, / Szálld meg a költők csüggedt kebelét...” A lélek tárulkozni akaró oldottsága képben és nyelvzenében is formát ölt. Plasztikus költői képalkotása szinte a képzőművészetet idézi. A belső látás és külső látvány, a tárgyias természeti elemek, a hangulati-érzelmi telítettség, indíték és stilizáció finom megfelelései: létezésminták. Formáiban a létérzékelés pontos képei jelennek meg.

Arany Sík Sándor is számára példakép. Radnóti pedig sorstapasztalata alapján, emberség és magyarság ügyében egyenes ági rokonának tartja. Komlós Aladárnak írja: „A szobám falán három »családi kép« van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön fej és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik »nem bennfentes« látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem a közismert népivé stilizált arc) megkérdezik: „a nagybátyád?« vagy »a rokonod?« Igen, – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim ők.”

Arany a lelkiismeret parancsát követve, a szenvedés mélységeiben igazgyöngyöket termett. Költői imperatívusza: „A lantot, a lantot / Szorítsd kebeledhez / Ha jő a halál (…) Van hallgatód? / Te mondd, ahogy isten / Adta mondanod.” (Mindvégig, 1877) „Hallottad a szót: ’rendületlenül’ – (…) Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon / Merő szokássá szent imád ne váljon! (…) – Szirt a habok közt – hűséged megálljon! (Rendületlenül)
A Széchenyi emlékezete a létösszegező poétikai magatartás remekműve. A teremtő és megtartó emlékezet költője „a lángész csodáit” ünnepli. A Széchenyi által létrehozott monumentumokból teremt poézist. Történeti, eszmei, esztétikai érvénnyel, keresztény hitben, szeretetben, hűségben fogalmazza meg a nemzeti kegyelet gondolatait: „Nem hal meg az, ki milliókra költi / Dús élte kincsét, ámbár napja múl; Hanem lerázván, ami benne földi, / Egy éltető eszmévé finomul, / Mely fennmarad, s nőttön nő tiszta fénye, / Amint időben, térben távozik. / Melyhez tekint fel az utód erénye; / Óhajt, remél, hisz és imádkozik.”

Szépre, jóra, igaz és szent dolgokra indít, tanít, katartikus erővel lelki buzdítást ad: „Te sem haltál meg népem nagy halottja! / Nem mindenestül rejt a cenki sír; / (…) Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal: / Egy nemzet gyásza nem csak leverő: / Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal, / Van élni abban hit, jog, és erő!”

Arany költészettörténeti helyének kijelölése ma is vitatéma. A népiesség kanonizálását szorgalmazó Gyulai értékrangsorában Arany állt az első helyen. A kiegyezést óriási várakozás előzte meg. Az irodalmi-értelmiségi elit (Jókait kivéve) Deák oldalán állt, a politikai rendezéstől a magyar polgárosulás szerves fejlődését várta. Kemény és Gyulai nemzedéke, de a pályakezdő fiatalok legjobbjai is, mint Arany László vagy Asbóth János, sokat vártak és nagyot csalódtak a kiegyezést követő évtizedekben.

A népnemzeti hagyományok konzervatívvá kövesedtek. Az Őszikéket író Arany meg tudott újulni, de az őt zászlójára tűző nép-nemzeti irányzat nem.–Gyulai nagy befolyással rendelkezett a Budapesti Szemle szerkesztőjeként, egyetemi tanárként, az irodalmi élet egyik irányítójaként, konokul őrködött a Petőfi- és Arany-nemzedék örökségén, és szembeszegült minden újdonsággal, újító szándékkal

Barta János Arany János-monográfiájában (1953) Arany „népi realizmusára” helyezte a hangsúlyt. Komlós Aladár szívügye a magyar századvég költészete, nem rajongott Aranyért, mégis igazságtevésre vállalkozott, bár bizonyos ellenszenvvel ítélt mindent, ami a népnemzeti irányhoz tartozott. Sőtér István az irodalompolitikai kirekesztés után nemcsak Arany János költészetét igyekezett „rehabilitálni”, hanem Madách nagy művét, Az ember tragédiáját és Kemény Zsigmond, sőt Jókai Mór regényeit is.

Németh G. Béla Arany János című tanulmánya (1967) a költő emberi és művészi mentalitását lélektani és poétikai szempontból is érzékenyen mutatja be. Pályakezdő tanítványai Az el nem ért bizonyosság című kötetben (1972). bonckés alá vették Arany ötvenes évekbeli lírájának egy-egy jellegzetes művét. A könyv riadalmat keltett, mert a formalista, strukturalista és fenomenológiai irányzatok eredményeiből merítő módszereket, az Arany-lírát nemzetközi kontextusba helyező, kritikával is illető álláspontot képviseltek.

Dávidházi Péter, Arany irodalomkritikai nézeteit tárgyaló monográfiájában (1992), „a magyar strukturalizmus atyjá”-nak tette meg a költőt. Szili József az Arany-líra „posztmodernségé”-t emelte ki 1996-ban megjelent könyvében. Arany mesterségbeli tudásában, mívességében többé-kevésbé elleplezett (tudatos) nyelvjátékot lát, ami önmagában is megálló, az utókor bámulatát méltán kiváltó világlátást jelent.

Arany legihletettebb pillanataiban – sokat szenvedett népének szellemében – olyan műveket alkotott, amelyek kőbe vésve állják az idő viharait. Univerzális költészete, nyelvteremtő géniusza nyelvi-történelmi ősidőket idéz, a XX. századi modernséghez vezető utakat jelöli ki. A jelenkor emberének is tud lényeges dolgokat mondani. Születésének bicentenáriumán főképpen a nagyon kevés számú kutatójára vár a teljes élet és életmű korigényhez méltó újraértelmezése, újraértékelése. Lírájának sok-sok értéke újraolvasásra, újrafelfedezésre érdemes. Költészete nagyon tiszta, szívmelegítő élmény, mással nem pótolható lelki táplálék. Iránymutatásért, lelki biztatásért ma is érdemes hozzá fordulnunk. Tőle jelenkorunk költői és olvasói egyaránt új inspirációkat remélhetnek. Kultusza nemzedékek lelkiismereti vizsgája volt és marad.

* * *

Rendhagyó előadással emlékeznek meg Arany Jánosról a Stefánia Palotában

Arany János születésének 200. évfordulóján és az Arany János-emlékév nyitónapján a Zichy Szín-Műhely különleges emlékműsorral, rendhagyó irodalomórával tiszteleg a költő előtt március 2-án a Stefánia Palota színháztermében.

Arany János legismertebb balladáit a mai kor ízléséhez igazodva hallhatja a közönség neves színészek előadásában, a műsort Zichy Mihály festő, grafikus Arany-balladákhoz készített illusztrációi színesítik - közölte a Zichy Szín-Műhely az MTI-vel.

Az emlékelőadás nemcsak rendhagyó irodalomóra, hanem iskolai megemlékezés is lesz egyben, és a nagy érdeklődésre való tekintettel március 3-án is láthatják a Pest megyei és budapesti iskolások.

A két előadáson összesen ezer diákkal emlékeznek együtt a művészek.

A Nemzeti Kulturális Alap (NKA) támogatásával létrejött, Arany-balladák másképp - Zichy Mihály rajzaival című előadáson Arany János tizenegy legismertebb balladájának keresztmetszetét láthatja a közönség, illetve később rendhagyó irodalomóra keretében a diákok XXI. századi megközelítésben.

A versek között elhangzik a Híd-avatás, a Vörös rébék, az V. László, a Rozgonyiné, a Tetemre hívás, az Ágnes Asszony, a Szondi két apródja, a Mátyás anyja, a Bor vitéz, a Pázmán lovag és A walesi bárdok is.

A darab dramaturgja és rendezője Dolmány Attila, a Vígszínház és a Játékszín vendégművésze. Fellép Bacsa Ildikó, Turek Miklós, Kövesdi László és Koltai Vivien pályakezdő színésznő is. A produkció zenei kíséretét Szántó Katalin fuvolaművész adja.

A színház az iskolákba megy elnevezésű programsorozat keretén belül a Zichy Szín-Műhely színházat, festészetet, zenét és irodalmat "visz" országszerte az általános, valamint a középiskolákba 2016 májusa óta.
 

preshaztarsasag.wix.com/preshaz, mti
  • Rebrov nem "A Nagy Edző"
    Rebrov nem „A Nagy Edző”. Ezt a vereség utáni erőlködő nyilatkozatai is érzékeltették. Nem ő lesz az, aki magyar klubsikert emel a jövő Európájában. De talán most regenerálódik, talán csapatot formál a következő mérkőzésekre.
  • Lebegtetés a Fenyő-gyilkosság ügyében
    Nem zárható ki, hogy újabb száztizenegy év elteljen, és valaki valahol cikket írjon, így kezdve: „Százharmincegy év telt el a Margit körút és a Margit utca sarkán elkövetett Fenyő-gyilkosság óta…”
MTI Hírfelhasználó