Székelyföld területi autonómiája
A gyulafehérvári nyilatkozat jogegyenlőséget és teljes körű önrendelkezést ad a felekezeteknek.
2017. március 11. 23:27

Hamis az az előfeltevés, miszerint a területi autonómia sérti Románia alkotmányos rendjét, illetve annak egységes, oszthatatlan és nemzeti jellegét. A területi autonómia mint intézményes megoldás valójában nem sérti Románia alkotmányos rendjét.

Románia jogalapját az önrendelkezés korlátozások nélküli alkalmazása teremtette meg, amikor 1918. december 1-jén Gyulafehérváron népgyűlésen, határozatokban mondta ki magyarországi románok egy csoportja a románok által lakott területek egyesülését a Román Királysággal. Az önrendelkezési jog ilyen tág keretek közötti értelmezése nem példa nélküli, de a korábbi államhoz kötődő jogi viszonyrend teljes megszüntetése legalábbis rendhagyó. Ahogy a sebes jogrendbe ültetés is, hiszen a gyulafehérvári nyilatkozat rendelkezéseit alig három héttel később, 1918. december 24-én Kolozsváron, a város megszállásának napján két dekrétumban hirdették ki a Román Királyság hivatalos lapjában, a Monitorul Oficialban.

A dekrétumok mellett a gyulafehérvári nyilatkozat teljes terjedelmére is jogforrásként hivatkozik a később formálódó román jogrendszer és diplomácia. Passzusai az első és a második világháborút lezáró egyezmények vitáiban a leggyakoribb érvek Erdély, Bukovina és a Bánság területi hovatartozását eldöntő vitákban. A gyulafehérvári nyilatkozat rendelkezései egyértelműek. Jogegyenlőség és teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára; jogegyenlőség és teljes körű autonómia az állam területén lévő felekezeteknek.

Az elmúlt száz évben a különböző formákban működő román állam ugyanakkor nem, vagy csak minimális részben teljesítette, teljesíti legfontosabb jogforrása tételeit. A gyulafehérvári nyilatkozat passzusai – a felhígító értelmezésektől a tételesen ellentmondó törvényekig, alacsonyabb rendű jogszabályokig – számos alkalommal és módon sérültek. A román állam a tulajdonhoz, a polgári jogegyenlőséghez, a nyelvi és kulturális önazonossághoz kötődő jogokat rendszeresen és módszeresen sértette, korlátozta, illetve felszámolta.

Az önrendelkezés – 1918-ban megvalósult – korlátozások nélküli alkalmazásának lehetőségét alkotmányosan tiltotta, tiltja, és az államon belüli, vagyis korlátozott önrendelkezéshez való jogot is vitatja.

A jogkiterjesztés és -alkalmazás következetlenségének elsőrendű kárvallottjai a magyarok és a németek (döntően szászok), akik függetlenül attól, hogy az elmúlt évszázadokban milyen állam alattvalói voltak, számos időszakban kulturális, felekezeti, gazdasági és területi alapú önrendelkezési formákban szervezték közösségeiket. A szászok és a székelyek kiváltságai, önszerveződő társadalmaik nem kérészéletű, hirtelen fellángolásai voltak történelmi koroknak, hanem szerves – részben földrajzi és gazdasági – adottságok nyomán kialakult formák, közigazgatási jogrendek.

Az 1970-es évek elején még majd nyolcszázezres népességű erdélyi szász nemzet mára néhány ezer, döntően idős korú ember skanzentársadalma. A szászokat a kommunista Románia utolsó másfél évtizedében módszeresen elüldözték szülőföldjükről. Esetükben az államon belüli önrendelkezés, illetve a történelmi jogállás újraszervezése reménytelen. Ahogy a köznyelv némi patetizmussal fogalmaz: eltűntek a történelem színpadáról. Pontosabban: eltüntették őket. Az erdélyi magyar közösségen belül ez a „szász pszichózis”, az elmúlt száz év jogfosztásának hétköznapi tapasztalata, és számos egyéb vészterhes folyamat katalizálta az államon belüli önrendelkezés, az autonómia kivívásának szükségét.

A magyarok Romániában nem nemzeti, etnikai autonómiára törekszenek. Bár sokan érdekeltek ennek a közkeletű félreértésnek elsősorban a román közvélemény felé történő tálalásában, érdemes tisztázni: az erdélyi magyarok népességének nagyjából 50 százaléka, a tömbben élő székelység területi alapú autonómiát szeretne. A következő évtizedekben ebben látják közösségük nyelvi, kulturális, társadalmi és gazdasági fennmaradásának egyetlen esélyét. Romániában makacsul tartja magát azonban az a közjogi tévhit, hogy az autonómia alkotmányellenes. A leggyakrabban felmerülő toposz, hogy a területi autonómia mint intézményes hatalommegosztási struktúra ellentmond Románia alkotmányának, azon belül is mindenekelőtt az első cikkelynek, mely az állam szuverén, független, egységes, oszthatatlan és nemzeti jellegét kodifikálja.

Milyen kép tárul elénk, ha úgy olvassuk Románia alkotmányát, hogy közben hátrahagyjuk a román politikai kultúrára hagyományosan jellemző etnocentrikus gondolkodást? A válasz meglepően egyszerű.

A román alkotmánynak van pluralisztikus, etnocentrikusságtól függetlenített olvasata, amelyet ha ötvözünk az állam által aláírt és ratifikált emberi és kisebbségjogi tárgyú nemzetközi szerződések rendelkezéseivel, korántsem lehetetlen a székely autonómia megvalósítása. Nemhogy nincs benne semmilyen rendelkezés, ami tényleges alkotmányjogi akadályt jelentene a Székelyföld területi autonómiájának, hanem számtalan kedvező utalás található az autonómia különböző formáira. Ilyenek a gondolati és vallásszabadság kapcsán megfogalmazott személyi autonómia (29 (5) cikkely), az egyetemekre vonatkozó funkcionális autonómia (32 (6) cikkely), valamint a 117. és 120. cikkelyek által körbehatárolt igazgatási autonómia, mely mind a helyi, mind a különleges központi igazgatási egységekre vonatkozik.

Az állam egysége jottányit sem változna Székelyföld területi autonómiájától. Nem jönne létre párhuzamos alkotmányos rend. Az autonóm Székelyföld lakói továbbra is megmaradnának román állampolgárnak. Az autonóm közhatóságok számára pedig továbbra is Románia alkotmánya jelentené a jogforrási hierarchia legfelsőbb fokát. Ennek megfelelően az autonóm székely parlament által elfogadott jogszabályok felett normakontrollt gyakorolna Románia alkotmánybírósága (a statútumtervezet 120. szakaszának megfelelően).

Fenyegetés helyett egy autonóm megállapodás épphogy konszolidálja az államhatárokat. Ezt a meglátást konszenzus övezi a tudományos társadalomban, de a nemzetközi szervezetek dokumentumai is erről tanúskodnak. Ahogy az Európa Tanács keretében működő Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa – 361 (2013) számú, a különleges státussal rendelkező európai régiókról és területekről szóló határozatában – megjegyzi: „A szubnacionális egységek különleges státusára vonatkozó megállapodások nemcsak hogy összeegyeztethetőek az államok területi egységének általános nemzetközi jogi elvével, hanem hozzájárulnak ezen egység megőrzéséhez azáltal, hogy segítenek bizonyos igények rendezésében, az állam egységének kikezdése nélkül”.

Az állam egysége mellett annak oszthatatlanságára figyelmeztetnek az autonómia ellenzői. Megállapításuk téves, hiszen az állam oszthatatlanságára vonatkozó rendelkezések számtalan alkotmánynak részét képezik. Nem véletlenül. Ez egy jelzésértékű passzus, mely azt üzeni – mindenekelőtt a külvilágnak –, hogy az adott terület egységét, és az azon belül gyakorolt állami szuverenitást mindenkinek tiszteletben kell tartania.

Hasonló passzusokat találunk Olaszország (5. cikkely), Spanyolország (2. szakasz), vagy Finnország (4. szakasz) alkotmányaiban. Ezek azonban szemlátomást remekül megférnek ezen államokon belül a területi autonómiákkal. A nagyobb decentralizáció és hatalommegosztás tehát nem értelmezhető úgy, mintha az aláásná az oszthatatlanságot vagy az állami szuverenitást, annál is inkább, mert a szuverenitás nem zéró végösszegű játszma.

Ezt Románia legkésőbb az európai uniós tagságának elnyerésekor megtanulhatta, amikor is a közösségi jog elfogadásával úgy döntött, hogy szuverenitásának egy részét az európai uniós intézményeken belül, más tagállamokkal közösen, az alapító szerződésekben foglaltaknak megfelelően gyakorolja. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy egy autonóm megállapodással Románia parlamentje egyszerűen csak úgy döntene, hogy egy meghatározott terület viszonylatában bizonyos kérdéseket egy, a bukaresti törvényhozástól eltérő, autonóm döntéshozó testületen keresztül engedi gyakorolni.

Hamis az az előfeltevés, miszerint a területi autonómia sérti Románia alkotmányos rendjét, illetve annak egységes, oszthatatlan és nemzeti jellegét. A területi autonómia mint intézményes megoldás valójában nem sérti Románia alkotmányos rendjét. A fennálló akadályok nem alkotmányjogiak, hanem politikaiak.

Székelyföld területi autonómiája egy valódi román–magyar történelmi kiegyezés alapja lehet. Egyben garancia, hogy az őshonos erdélyi magyar közösség erős kapaszkodót, belső anyaországot teremthet a következő évtizedekre.

Románia, a román társadalom szintúgy érdekelt a kiegyezésben, hiszen a szeparatizmust, revizionizmust kiáltó, vagy a velük kollaboráló magyar érdekcsoportokat legkevésbé a román alkotmányos rend sérthetetlensége érdekli, hanem a természeti és a gazdasági erőforrások feletti ellenőrizetlen hatalmuk megtartása.

Dabis Attila, a Székely Nemzeti Tanács külügyi megbízottja, a Kisebbségi Jogvédő Intézet nemzetközi koordinátora;

Sengel Ferenc újságíró, szerkesztő, nemzetpolitikai tanácsadó

magyaridok.hu
  • Fel kell venni a harcot a gravitáció ellen!
    A normalitás elleni háború légnyomást okozott magas poszton is.
  • A gyurcsányi „semmi”
    „A Világgazdaság korábban megírta, Gyurcsány Ferenc az elmúlt négy évben összesen kétmilliárdnyi osztalékot vett fel céges érdekeltségeiből. 2016-ban 1.179 millió forintot, 2017-ben 228 millió forintot, 2018-ban 298 millió forintot, 2019-ben pedig 238 millió forintot” – adta tudtul a média az idén februárban. És ez „csak” az osztalék.
MTI Hírfelhasználó