Veszélyes csizma
1957. április 30-án még kimondottan aggódtak a Magyar Szocialista Munkáspárt központjában.
2017. május 1. 10:15

Itt van május elseje! / Énekszó és tánc köszöntse! / zeng és dalol az élet, / Szállj csak, zeneszó, ének, / Ébresszed a magyar népet!” Hatvan éve ezzel az úttörődallal ébresztette Magyarország népét a rádió. 1957. április 30-án még kimondottan aggódtak a Magyar Szocialista Munkáspárt központjában.

Napok óta zuhogott az eső Budapesten, ami kellemetlen hideg széllel párosult. Volt, aki még a Magyar Tudományos Akadémiát is felhívta: nem lehetne valamit csinálni?! A telefonáló személyét nem sikerült megtalálni – a válasz pedig nyilvánvaló volt.

A politikusok a termésért aggódtak ilyen szörnyen. No nem a mezőgazdasági termésért, hanem a politikaiért. Másnapra ugyanis, hosszú előkészítő munka után, rengeteg nézőt akartak összehívni a Hősök terére, a Dózsa térre és a kisebb környező utcákba.

Tömegdemonstrációt terveztek, 1956. október 23-a óta először – természetesen ellenkező előjellel. Szándékuk egyértelmű volt: bebizonyítani az ország népének, de a világnak is, hogy végleg ők az urak. Tesztelni a közhangulatot, a megelőző jelentéseik alapján egyáltalán nem tartva semmitől, de azért szép számú rendezőről és rendőrről is gondoskodtak.

Másnap azonban felsóhajthattak az elvtársak: reggelre kisütött a nap, és beköszöntött a tavasz.
A terv elején legalább ötven-, de inkább százezer emberrel számoltak – és eljött legalább kétszázezer! Mindez történt alig fél évvel november 4-e, a forradalom vérbe tiprása és Budapest egy részének tizenegy éven belül másodszori porba rombolása után.

Kádár János rendszere, „bíróságai” 350 halálos ítéletet hoztak, tömegével internáltak hosszabb-rövidebb időre, és a téren álltak lányok, anyák, rokonok, akiknek férje, fia, rokona börtönbe volt zárva, vagy már nem élt. Miért? Ők miért jöttek el? És a többiek? Egyrészt muszájból, de gyakran kíváncsiságból is.

Leginkább persze kényszerből. Az iskolák tanulóinak, a gimnáziumok és az egyetemek hallgatóinak megparancsolták a részvételt, a gyerekeket tanítóik, tanáraik tanítottak be és irányították, fegyelmezték, természetesen úttörőnyakkendőben, a többiek, a szakszervezetek vezetői, a brigádtagok árgus szemmel figyelték viselkedésüket.

Külön vizsgálták azt, hogy az illető odapillantott-e Sztálin ledöntött szobrának a csizmájára, netán fotóztak-e, ami tilos volt. Születtek írásos jelentések is, de ennek döbbenetesen kevés írott nyoma maradt, viszont számos szóbeli interjú készült az évek alatt.

Voltak, akik meg akarták ismerni Kádárt, mennyit vesz át Rákositól, szól-e valamit róla, s legfőképp: mi van vele (nem aggódásból), és hol tartózkodik (de ezt már aggódásból, csak éppen magukért és Magyarországért aggódva…). Másokon háború utánihoz hasonló eufória vett erőt: hiszen igaz, hogy tizenegy év alatt kétszer kellett újjáépíteni a fővárost – de életben maradtak.

Kádár arról beszélt, hogy 1957 eleje óta számos közös gazdaság alakult. Ez a bejelentése ambivalens hatást keltett. Megemlítette azokat a Szovjetunióból befutott élelmiszer-ajándékokat, amelyeket Moszkva ingyen szállított (nem lelkiismeret-furdalásból, hanem azért, hogy erősítse Kádárt, de a közhangulat miatt nem volt célszerű szólni arról, hogy melyik „baráti ország” volt ez; az Amerikából származó származó segélyekről pedig érthetően nem lehetett tájékoztatni a hallgatókat).

Amúgy a beszédet nyugodtan Rákosi szájába lehetett volna adni – egy kivétellel: az nem emlegette az ellenforradalmat, ha mégis igen, Horthy rendszerére. A propaganda nem szorítkozott magára az ünnepre.

Nyomtatott újságokban és még inkább a faliújságokról mozgósították a népet. Mindez kiegészült a Magyar Televízió első rendszeres közvetítésével. Az ország lakosságából nem pár ezer ember láthatta ezeket a felvételeket, hanem sokkal többen, mivel a tévézés csoportosan folyt: az első ezer készüléket művelődési házakban, mozikban állították fel.

Külföldön általában feldicsérték Kádár beszédét, főleg a London Times. Más újságok fanyalogtak, de nem szidták, kivéve az amerikai lapokat és természetesen a disszidenseket. Különben az ő távozásuk is hozzájárult május elseje sikeréhez, hiszen a rendszer leghevesebb ellenzékének tagjai éppen külföldön „tartózkodtak”.

Hámori Péter

magyaridok.hu
  • Majdan Minszkben
    A demokrácia exportja. Ezt a „sok munkát” végezte az USA évtizedeken át – borzalmas következményekkel. A „sok munka” során eltettek láb alól számos vezetőt, egyet például Észak-Afrikában, s ennek nyomán megindult a migránsáradat Európa felé.
  • A szélsőbaloldal új fasizmusa
    József Attila a kommunizmust szapulta, Trump most az úgynevezett „liberalizmus” – neveztessék éppen „neoliberlizmusnak” vagy cinikus hazugsággal „neokonzervativizmusnak” – rombolása ellen próbálja megvédeni hazáját. A gyökér azonos.
  • Soros: Európa ellenségei ellenzik a nyílt társadalom eszméjét
    Interjút adott a Népszavának Soros György, a milliárdos spekuláns, aki ma ünnepli 90. születésnapját. Az agg agitátor kijelölte az EU-n belüli ellenségeit, amelyek Magyarország és Lengyelország. A világpolitikában pedig Oroszországtól és Kínától tart Soros, aki továbbra is kiáll az örökkötvények gondolata mellett.
  • Építeni akarunk, nem rombolni
    Augusztus elsejétől Vidnyánszky Attila Kossuth-díjas rendező, a Nemzeti Színház igazgatója a Színház- és Filmművészeti Egyetemet (SZFE) fenntartó alapítvány kuratóriumi elnöke. Az előadásaival egész Európában nagy sikert elért, számos külföldi díjat is nyert művész ellen példátlan támadás indult.
  • A tisztességes baloldal egyben nemzeti is
    A liberális tőke olyan totális diktatúrát valósíthat meg, mint Hitler. A nyílt társadalmak hívei destabilizációs kísérletet hajtanak végre az Európai Unióban.
MTI Hírfelhasználó