A fejlettebb országok profitálnak
A sokak által fetisizált EU-s támogatások csak mérséklik, de nem egyenlítik ki e hátrányokat.
2017. május 4. 12:49

A társulási szerződést követően lebontottuk a vámhatárokat, védtelenné tettük magunkat. Lemondtunk arról, hogy védjük gazdaságunkat és pia­cunkat a fejlettebb versenytársakkal szemben. Ennek fejében az EU hozzájárul azoknak a régióknak a fejlesztéséhez, ahol a jövedelem nem éri el az EU átlagát.

Az Európai Unió 2007–2013-as évekre vonatkozó költségvetési támogatásának felhasználása a 2010–2015 közötti években csúcsosodott ki Magyarországon, elérte a GDP 3-4, majd 5-6 százalékát.

Tavaly már nem sok lehívható pénz maradt, az új költségvetés pedig még nem indult el. Mivel a földalapú uniós agrártámogatások nagyjából a GDP egy százalékát teszik ki, ugyanannyit, amennyit be kell fizetnünk a közös kasszába, a kettő semlegesíti egymást, a fenti számokban nem szerepelnek. Ehhez jönnek még a külföldön dolgozó magyarok hazautalásai, amelyek a GDP 2-2,7 százalékát teszik ki. Ez nettó összeg, levontuk belőle az itteni külföldiek jövedelemtranszferét. A mérleg másik serpenyőjébe kerül az itt működő külföldi vállalatok profitkivonása, amely az elmúlt években a GDP 4-6 százalékával ért fel. Ezek körülbelül háromnegyed részben a fejlett európai tagállamokhoz köthetők.

A fentiekre hivatkozva hallani egyes ismert közgazdászoktól hol gúnyosan, hol kárörvendve, hogy EU-támogatások nélkül a GDP növekedése másfél százalékponttal kisebb lenne (Csaba László), vagy egyáltalán nem lenne növekedés (Vértes András, Róna Péter), Farkas Zoltán pedig „megismételhetetlen ingyenpénzbőségről” beszél.

A pénzügyi mozgásoknak ez az egyenlege valóban nekünk kedvez. De ezenkívül még más tételeket is figyelembe kell venni, amelyek a kivont jövedelmek körét bővítik. A nálunk működő leányvállalatok és külföldi anyavállalataik közötti cserekapcsolatok során olyan árazási technikákat alkalmaznak, amelyek révén jelentős jövedelmet vonnak ki az országból – ezeket csak bennfentes számításokkal és szakértői becslésekkel lehet megállapítani. Amikor nagy áruházláncok, például a Tesco, veszteséget mutatnak ki, mögöttük ilyen praktikákra kell gyanakodnunk. Könnyebben számba vehetők viszont a magyar kormány által a külföldi működőtőkének nyújtott bőkezű támogatások (ingyentelephely, foglalkoztatási támogatás, adókedvezmények, sőt az első évekre adómentesség).

Vannak, akik szerint a fejlett EU-s országokkal folytatott külkereskedelmünkben elszenvedett cserearányromlást is ide kell sorolni. Ez erősen vitatható, bár lehet érvet felhozni mellette: szabadkereskedelmi övezetben a kevésbé fejlett országnak nincs lehetősége az erősebbek exportjával szembeni védekezésre. Sokan vehemensen még a külföldi hitelekért fizetett kamatokat is itt említenék (lásd kamatrabszolgaság), de ez közgazdasági szempontból nem indokolt. Nem mehetünk el szó nélkül az EU-s támogatások jellegének megítélése mellett sem. Nálunk közkeletűen a gazdag országok jótékonykodásának, emberbaráti gesztusnak tekintik.

Ez tévedés. A társulási szerződést követően lebontottuk a vámhatárokat, védtelenné tettük magunkat. Lemondtunk arról, hogy védjük gazdaságunkat és pia­cunkat a fejlettebb versenytársakkal szemben. Ennek fejében az EU hozzájárul azoknak a régióknak a fejlesztéséhez, ahol a jövedelem nem éri el az EU átlagát. Én hajlamos vagyok azt feltételezni, hogy összességében inkább mi támogatjuk az EU 15-öket, mint fordítva. Ezt támasztja alá Günther ­Oettinger német EU-biztos februári kijelentése, miszerint a németeknek megéri támogatni a kelet-európai országokat, mert a pénz nagy része az ő gazdaságukba csorog vissza.

Róna Péter a vele készített interjúkban még a külföldi vállalatok magyarországi tevékenységét is támogatásként fogja fel, amely nélkül helyzetünk tragikus lenne. Ez meglepő kijelentés. Azt sugallja, mintha a nagy külföldi cégek hazai leányvállalatai emberbaráti szándékkal jönnének Magyarországra. Mintha ez nem egy kétoldalúan előnyös, gazdasági kapcsolat lenne. Hogy nem szívességről van szó, azt jelzi a repatriált (kivitt) profit mennyisége, valamint az, hogy e nemzetközi nagyvállalatok üzleti eredményében jelentős szerepet játszik az a bevétel, amelyhez kelet-európai leányvállalataik az olcsó, helyi munkaerő révén jutnak. Arról nem is beszélve, hogy a privatizálások idején például a hazai élelmiszeripar felvásárlása különösen nem filantróp megnyilvánulás volt részükről.

Ha viszont e kijelentés mögött az áll, hogy Magyarország és a hasonló fejlettségű országok maguktól nem lennének képesek ilyen fejlett technológiák előállítására és működtetésére, és emiatt állandóan hálálkodniuk kellene, akkor messzemenő következtetésekre jutunk. Akkor valahányszor az okostelefonunkhoz nyúlunk vagy bekapcsoljuk a laptopunkat, meg kell köszönnünk Heisenbergnek, Bohrnak, Rutherfordnak és tudóstársaiknak, hogy a múlt század elején behatoltak az atomba. Ez helyénvaló is lenne.

De kinek jutna eszébe levonni a nemzeti termékből azt a növekményt, amelyet ezen eszközök használatának köszönhetünk? Hozzáteszem: ez Németországon, Dánián és Anglián kívül szinte minden más országra vonatkozna, nem csak Magyarországra. Vagy kinek jutna eszébe kiszámítani (hát még levonni!), hogy a GDP hányadrésze tulajdonítható Alessandro Voltának, amiért kétszáz évvel ezelőtt a rézdrótra felfüggesztett, még friss békacomb rángatózásából az elektromosságra következtetett?

Ily módon gondolkodva ahhoz is eljutnánk, hogy a magyarok, ha csak a saját képességükre lennének utalva, most egy lovas kocsira szerelt T-modell karosszériával autóznának. Ugyanis a kocsi állítólag magyar találmány, a T-modell karosszériáját köztudomásúan egy magyar, Galamb József alkotta meg, viszont az Otto-motor német találmány. De hogyan autóznának azok a nemzetek, amelyek nevéhez sem a kocsi, sem a karosszéria, sem az Otto-motor feltalálása nem köthető?

A gazdasági kapcsolatokból származó előnyök megoszlása a közgazdaságtan egyik fontos és bonyolult kérdése. A liberális klasszikus közgazdaságtan alfája és ómegája a szabadkereskedelem, amely feltételezi, hogy az mindkét félnek előnyös. Az angol imperializmus hőskorában, ha valaki ebben nem hitt, azt ágyúnaszádokkal kényszerítették a „szabad” kereskedelemre, mint a kínaiakat, akik meg akarták akadályozni a milliókat tönkretevő, de az angoloknak igen jövedelmező ópiumkereskedelem bevitelét.

David Ricardo az eltérő adottságokat kihasználó komparatív előnyök mellett érvelt, később egy úgynevezett „tényezőellátottságon” alapuló elmélet volt divatban. Mára bebizonyosodott, hogy a fejlettebb gazdasági struktúrával rendelkező ország nagyobb mértékben profitál a kereskedelemből, a regio-nális integrációk a fejlettebb tagországoknak kedveznek.

A sokak által fetisizált EU-s támogatások csak mérséklik, de nem egyenlítik ki e hátrányokat.

KIss Károly

A szerző közgazdász és társadalomkutató

magyaridok.hu
megmondó
Ebben a kérdésben a jelen a fontos: most titkolják el a tényeket a társadalmak elől.
hírfolyam
  • Hírstart
  • Hírkereső
  • Hírlista
  • News Agent
  • Alternatív Hírportál
  • Startlap
  • A hírek
  • Hírfal
  • Hírmutató
  • Polgári Szemle
  • Időjárás
  • Bálványosimádó
  • MTI