Indián, börtönben - 2.
Vita a nemzetállamokról és szövetkezésükről
A versenyszabályozás inkább bunkóként működött – és működik. Amikor megnyitottuk piacainkat az EU előtt, akkor beengedtük a nyulat a teknősbékák futóversenyére.
2017. május 19. 15:18
Kapcsolódó cikkeink
> Indián, börtönben - 1.

Minden emberi közösség érték- és érdekcsoport egyben. És bár szoktuk azt az önlejárató torzképet ismételgetni, hogy „két magyar az három párt”, ez szerintem csupán az erős külső hatások következtében beállt bomlás terméke. Alapjában mégiscsak igaz, hogy egy kisebb lélekszámú csoportban természetes dolog az együttműködés, épp a közösség fennmaradása érdekében. Ilyen természetes közösségekben maradt fenn az egymásért önként végzett munka vagy szolgáltatás rendszere is, amit a székelyektől kiterjedő szóval kalákának nevezünk. Lehet, hogy korunk káprázata, a virtuális világ új szerveződési formákat is képes létrehozni, de mindmáig azt látjuk, hogy a viszonylag legátfogóbb együttműködésre képes csoport a közös hagyományokba belenövő emberek nagy csoportja: a nemzet. A fogalomhasználatot (narratívát) meghatározó elfogadott – ú.n. píszí (p.c.), immár mondhatjuk, hogy „hiszi a piszi” – nyelvezet azonban gátol a világ megértésében. A nyugateurópai és angolszász nyelvhasználatban a nemzethez való ragaszkodás a nacionalizmus szóval fejezhető ki, amelynek viszont mára elsődlegesen rossz csengése lett. Igen, mivel Európában megtörtént, hogy nemzetállamok fenekedve rontottak egymásra és a harmadik világra; s az is, hogy a megalázott nemzetben ellenséges indulatok ébredtek szomszédaik felé. Volt olyan, amelyik ezért magát túlbecsülve birodalomszervezésbe is fogott. Ilyen előzmények miatt egyesek a tartós békéhez vezető utat valami nemzetek fölötti szerveződésben vélték megtalálni. De vajon mondhatjuk-e saját történelmünk ismeretében, hogy a nemzetek feletti birodalmak békésebb természetűek, mint a nemzetállamok? Nem azt látjuk-e, hogy a birodalmak eljutnak addig a pontig, amikor saját társadalomszervezési (civilizációs) mintájukat elkezdik ráerőltetni környezetükre?

A történelem arra tanít, hogy leggyakrabban az erők egyensúlya, kiegyensúlyozottsága tartja fenn a békét, biztonságot és rendet. Ugyan Robert Cooper (1996) szerint a hidegháborúval ez legalább is Európában véget ért, mert itt az államok közösen intézett ügyei csökkentették azok egymástól való függetlenségét és szuverenitását is. A földgolyó meglevő elmaradott és fejlődő, valamint múlt rendszerből származó – a diplomata szerző szavával premodern és modern – elemek mellett megjelenik a posztmodernitás a fegyverkorlátozó egyezményekkel és Európára vonatkozólag a Római Szerződéssel. Az ilyen rendszer már nem az erők egyensúlyára épül, hanem az egymásra-hatásra (interferenciára). Átjárás keletkezik a bel- és külügyek között és a nézeteltérések fő megoldási módja a tárgyalás. Feltételezése szerint az EU, mint alakulat, arra való új módszer megjelenése, hogy az egyes nemzetek érdekei jobban érvényesüljenek, és fegyveres összecsapás nélkül. Újabban Iliasz Iliopoulosz görög akadémikus ehhez hozzászámít egy, ha lehet még rózsaszínűbb tényezőt. Szerinte minden résztvevő számára kötelező alapelvnek kéne lennie, hogy ne akarja „úgynevezett értékeit” ráerőltetni másokra. Vagyis az állékonyság, a stabilitás feltétele az is, hogy semelyik hatalom ne érezze magát kivételezett helyzetben. Erre látszólag jó példa a II. világháború utáni német-francia közeledés és a belőle kinőtt európai együttműködés rendszere. Azonban itt jön a fogalmak csatája. Ha nemzetek egyezkednek, az nemzetközi ügy. Ha rájuk ül egy szuperstruktúra, egy fölöttes hatalom, mondjuk ki: birodalom: az már nemzetek feletti történés. Thierry Baudet figyelmeztet arra, hogy az EU építészmesterei még csak nem is szövetségi állam-alakulat kiépítését (föderalizmust), hanem nemzetek felettiséget (szupranacionalizmust) akarnak! Szerinte az EU nem állam. Irányítói a kormányt (government) olyan kormányzással (governance) váltanák föl, amelynek nincs választásokkal alakuló ellenzéke. A szövetségi állam nem ez. Vegyük csak példának Svájcot.

Hogyan alakulnak ott a döntések? Werner Wüthrich hoz erre jó példát. Glarus kantonban a Landsgemeinde 1836-ban új alkotmányt fogadott el, amelynek 9. cikkelye kimondja: „A kereskedelem és az ipar szabad a törvényes előírások és a közérdek keretei között.” Erre épülhetett később pl. a gyárak egészségügyi ellenőrzése. Több javaslatról vitázva és szavazva a gazdasági szabadságot és a piacgazdaságot társadalmi keretbe illesztve igazították a közjóhoz. Hasonlók folyamatokkal a többi kanton is csatlakozott és így megteremtették az 1874. évi szövetségi alkotmány és a máig érvényes gazdasági rendszer alapjait. Vagyis nem úgy történt, hogy fogtak egy okmányt az emberi jogokról és berakták az állam alkotmányába, hanem úgy, hogy azt rögzítették, ahogyan megvalósultak adott emberi jogok az élet egy (vagy más) fontos területén.

A szövetségi alkotmány olyan ösvény, amelyet folyamatosan módosítanak. Svájc jogállam, amelyben a közhatalom megoszlik a kantonok és a Konföderáció között. Ez a tevékeny részvétel a közügyekben mutatkozik meg a Svájcban oly gyakori népszavazásokban.

 Ezzel a rugalmas szerkezettel szemben Németországban az alaptörvény azzal biztosítja az emberi jogok érvényesülését, hogy a megfogalmazott elvek nem, vagy csak rendkívül bonyolult eljárásban változtathatóak. (Ám itt az alaptörvény nem szerves, belső fejlődés eredménye; s így egy esetleges többségtől is védeni akarta létrehozója!)

Amikor a II. Világháború lezárultával sürgetően merült fel az elemi igény, hogy immár szakítsuk meg az európai háborúk ördögi körét, akkor első lépésként a résztvevő tagországok közös acél- és szénkészletének kezelésére, és ezzel újabb egymás elleni anyagháborúk megakadályozására született meg egy nemzetek fölötti együttműködés, az Európai Szén- és Acélközösség, másnéven a Montánunió 1951-ben.  A Római Szerződéssel 1957-ben létrehozott Európai Gazdasági Közösség már a gazdaság olyan összehangolását jelentette, amely később politikai egységesülést is hozott magával. A Maastricht-i Szerződéssel pedig kialakult az Európai Unió, mint laza szövetségi állam. Számos területre kiterjesztették a közösségi döntést, ugyanakkor fontos területek maradtak tagállami hatáskörben és a közös költségvetés a GDP[1] töredékére terjedt csak ki. Mint a félmegoldások esetén általában, itt is több kérdés maradt nyitva. Különösen miután a továbblépésnek gondolt tervezett alkotmány(os szerződés) 2005-ben megbukott, bár elemeit átmentették a Lisszaboni Szerződésbe. Alapkérdést nem sikerült megoldani; ez a demokrácia-deficit. Vagyis nincs egyenes kapcsolat a polgár és a kormányzás között, s ezért csökken még a választási részvétel is. Ha abból indulunk ki, hogy az állami szervek általában a lakosság igényeit igyekeznek kielégíteni – ahogy demokráciában ez elvárható – akkor nem célszerű egy központba összpontosítani a döntéseket. Ilyenkor ugyanis az állampolgártól legmesszebb történik a döntéshozatal, ahol az adott terület igényei legkevésbé tűnnek fontosnak.

Könnyen belátható viszont, hogy minél kisebb lélekszámú a közösség, annál nagyobb tud lenni a tevékeny polgárok részvétele benne. Mivel nagy népességszám esetén folyamatosan nem működhet a közvetlen demokrácia: nem lehet mindenről népszavazást tartani; ezért képviselőjelölésre van szükség.

Az EU-ban ez viszont csak a tagállamok esetében működik, mert a központi szervek vezetői érdekalkuk révén kerülnek a helyükre. Gyakorlatilag nem tartoznak az unió lakosságának felelősséggel tetteikért, hanem végső soron a politikailag legerősebbnek bizonyuló – a választópolgárokhoz ténylegesen nem – vagy alig – kötődő érdekeket szolgálják.  Sőt, sokszor tapasztaljuk, hogy a nemzeti érdekvédelmet kifejezetten tiltják.

Jó példa a piaci verseny fenntartására irányuló törekvés. Láttuk, hogy a versenyelőny hogyan működött az utóbb csatlakozott államok esetében. Az új tagállamokban élő gazdákat érintő közvetlen kifizetések 2004-ben EU-s forrásból az új támogatási csomag alapján csak 25 %-osak lehettek, s csak fokozatosan, 2013-ra volt ez 100 %-ot elérővé tervezve. (Mivel a mezőgazdaság az EU-ban megosztott hatáskörű, a hiányzó összegeket nemzeti forrásból ki lehetett pótolni, de épp az új tagállamok a kommunizmus évtizedei után bizony szegények voltak ehhez.) Ugyanígy a munkaerő szabad áramlása is több uniós tagnál évekre korlátozva volt, így az új tagországokból a külföldi munkavállalás csak fokozatosan vált lehetővé.

A versenyszabályozás inkább bunkóként működött – és működik.  Amikor megnyitottuk piacainkat az EU előtt, akkor beengedtük a nyulat a teknősbékák futóversenyére. Amikor pedig valamiben nekünk alakul ki versenyelőnyünk, akkor a Nyugat keményen hárít, és az egyenlő versenyfeltételek kialakítására hivatkozva bármely nemzeti szabályozást az európai adminisztráció hatáskörébe igyekszik vonni. Pedig ha komolyan vennék a neo-liberalizmust, akkor elég lett volna határnyitás, és ki-ki eldönti, hogy a szabályozását igazítja-e a többiekéhez. (Ám sokszor úgy tűnik, hogy a liberális elveket mindig a másik félnek ajánlják: te nyisd meg a piacodat, te engedd be a mi termékeinket és NGO-inkat…)

Nem olyan rég történt, hogy, Günther Oettinger európai uniós biztos egy német újságíró kérdésére, miszerint nem kéne-e megvonni a fejlesztési támogatást Magyar- és Lengyelországtól büntetésül, hogy nem fogadnak be harmadik világbeli betelepülőket, azt válaszolta, hogy: nem bizony, mert ezeknek a támogatásoknak a nagy része visszacsorog hozzájuk, mivel a német iparnak adnak belőle megrendeléseket. Így válik Németország befizetőből kedvezményezetté.

Már a PHARE[2]-program óta térségünk csatlakozása az Unióhoz azzal vette kezdetét, hogy hozhatták a nyugati cégek áruikat és szolgáltatásaikat; sőt legtöbbször azt is hagytuk, hogy megsemmisítsék itthoni esetleges versenytársaikat (példa erre a magyarországi cukoripar eltűntetése). Azonban új szelek fújnak, és már erősödik a közép-európai térség. Ezért azután egyre-másra jelentkeznek a nyugatiakkal szembeni versenyképességünket korlátozó ötletek. A térségünkből nyugatra irányuló szállítmányozást olyan német törvénnyel igyekeznek visszaszorítani, amely szerint minden, Németországban tartózkodó vagy átutazó dolgozónak – és ez nemcsak a fuvarozókat érintheti – az emelt német minimálbér jár. Másik ilyen tervezet az adózást akarja az európai adminisztráció hatáskörébe vonni.

Ha nem a versenytől félnének, akkor hagynák, hogy az egyes kormányok döntsék el, úgy igazítsák a versenyhez a szabályozásukat, ahogy jónak látják…

Ehhez járul, hogy uniós fülekben rosszul cseng a nemzeti érdekvédelem. Gondoljunk csak a földforgalmi törvényünket övező vitákra. Az Európai Unió 4 szabadsága értelmében minden európai polgár minden tagországban szerezhet földet. Na de a gyakorlatban! A tagországok egymást múlják felül a termőföld megszerzésére vonatkozó feltételrendszer megnehezítésében! A főelvet elgáncsolja az alárendeltnek nyilvánított: a nemzeti érdek. Csak éppen le kell tagadni!

Ez a hazug helyzet pedig akkor borítja fel leglátványosabban az egyensúlyt, ha gyors, határozott döntéseket igénylő válsághelyzet van.

Itt van pl. a beözönlő harmadik világbeli népesség adta gondok tömege. Az érzéketlen központi megoldások csak rontják a helyzetet. Megvan az érv: központi intézkedés kell, mert a kérdés túlnő egy állam méretén. Ám ha arra vársz, már el is söpört a népáradat.

Az eddigiekben említett, de különösen a legutóbbi kapcsán újra kiéleződött a vita, hogy egy szövetségi állam felé fejlődjék-e az EU, avagy egymással szerződött alapvetően független államok olyan együttműködésévé, amelyeknek vannak közösen intézendő ügyeik.  Kinél legyen az intézkedés joga? Lisszabonban megalkudtunk, s kialakultak a kizárólag Brüsszelhez tartozó, valamint a tagállamokkal megosztott hatáskörök. S van ennek olyan különleges esete, amikor az Unió tagállami intézkedéseket kiegészítheti; módosítását javasolhatja. (Ezért ugyancsak beszűkültnek látom a tagállami döntések terepét.) Látszólag el van rendezve minden. Ám már maga a tény, hogy nem lett Európai Alkotmány, jelzi a felerősödött ellenállást az Európai Egyesült Államok negédes álmával szemben. S miközben a központot hatásköreinek kiterjesztéséért eszi a fene, a tagállamokban egyre romlik a közhangulat: az emberek megélik, hogy a nemzetek összeolvasztási kísérlete a beleszólás csökkenését (ezt jelenti a „szuverenitás-vesztés”) és társadalmi bomlást okoz. Ezért erősödik a bükkfanyelven „euroszkepticizmusnak” nevezett kétely; magyarul: a mélyítés iránti bizalmatlanság. A polgár megdöbben, mert látja, hogy a bevándorlót, sőt a fegyveres megszállót is menekültté nyilvánítják előljárói. London már kimondta, hogy kerül, amibe kerül, de ebből nem kér. Erről szól a Brexit.

 



[1]
Gross Domestic Product, vagyis hazai össztermék.

[2] Poland, Hungary Assistance for the Reconstruction of the Economy, vagyis Segítség Lengyel- és Magyarországnak a Gazdaság Újjáépítésére, 1989-90; 1991-ben ezt kiterjesztették Albániára és a három függetlenné vált balti államra.

Kelemen András

(folytatjuk)

gondola
megmondó
Ebben a kérdésben a jelen a fontos: most titkolják el a tényeket a társadalmak elől.
hírfolyam
  • Hírstart
  • Hírkereső
  • Hírlista
  • News Agent
  • Alternatív Hírportál
  • Startlap
  • A hírek
  • Hírfal
  • Hírmutató
  • Polgári Szemle
  • Időjárás
  • Bálványosimádó
  • MTI