Teljesítette-e Széchenyi az akadémiai felajánlását?
A töredékesen megértett vagy szándékosan félremagyarázott információmorzsákból szenzációkat gyártó történeti bulvárban körülbelül száz éve óta fel-felbukkan a vád.
2017. június 21. 15:41

Eszerint Széchenyi István ténylegesen nem is teljesítette híres akadémiaalapító felajánlását. Mi az igazság: mennyire hitelt érdemlő e vád? Fónagy Zoltán történész írása az mta.hu számára.

A rosszindulatú pletyka első, dokumentumokra alapozott kimerítő cáfolatát már 1939-ben Östör József írása itt olvasható megírta Östör József, Sopron vármegye tiszti főügyésze, műkedvelő Széchenyi-kutató a Soproni Szemlében. A következőkben az Östör írásából is megismerhető tényeket a kor tágabb kontextusába helyezve kívánjuk megmutatni, miért alapul félreértéseken az az állítás, amelyet „jól értesültek” ma is alkalmasnak tartanak a „legnagyobb magyar” mítoszának lerombolására.

Széchenyi szerepe az Akadémia alapításában

Széchenyi szerepét az Akadémia alapításában, illetve anyagi alapjainak megteremtésében a következőképpen foglalhatjuk össze:

„Érett meggondolással teszem ezt”

A nevezetes felajánlás 1825. november 3-án a pozsonyi országgyűlés alsótáblájának ún. kerületi ülésén hangzott el. A kerületi ülések nem számítottak hivatalos fórumnak, így ott jegyzőkönyvet nem vezettek. Hivatalos irat tehát nem készült az eseményről, viszont több szemtanú leírta naplójában, illetve levélben. A beszédet legrészletesebben megörökítő levél szerint Széchenyi ezt mondta: „Nekem itt szavam, nincs, az Országnak Nagyja nem vagyok, de birtokos vagyok, és ha feláll olly intézet, melly’ a magyar nyelvet kifejti, mely azzal segíti honosinknak magyarokká neveltetését, jószágaim’ egy esztendei jövödelmét feláldozom. Érett meggondolással teszem ezt, mondotta még, azért célra vezethető felvigyázást kívánok, hogy a nemzetnek ajánlott summa haszontalanul el ne pazaroltassék.” (Széchenyi grófként a főrendi tábla tagja volt, ezért kezdte „mentegetőzéssel” beszédét az alsótáblai fórumon.)

Holló Barnabásnak az alapítást ábrázoló bronz domborműve (1891-93) az MTA székházának Akadémia utcai falánFotó: Hámori Péter

A felajánlás igen hatásos belépőnek bizonyult a közéletbe a 34 éves huszárkapitány számára: egy másik levélíró, Abaúj megye követe szerint „többnyire minden Követeknek könnyet tsafart ki szemeikbül s kevés ideig tartó, elnémító mélly hallgatás után, mindenfelől a sokszorozva megújított Éljen kiáltás harsogott (…) s ezen példás Hazafinak (…) buzgó köszönet tétetett”. Három főúr – Vay Ábrahám, Károlyi György és Andrássy György grófok – azonnal nagy összegű felajánlásokkal csatlakozott Széchenyihez, és számosan aláírtak kisebb összeget.

A szándék bejelentése után 5 nappal, november 8-án Széchenyi három alapítótársával kiállította – József nádornak és az országgyűlésnek címezve – „kötelező nyilatkozatát”: „És ezen alkotmánynak első fundamentum kövéül kívántuk mi következő ajánlásainkat tenni; gróf Széchenyi István egy esztendei jövödelmét, Vay Ábrahám nyolcezer conventionális értékű forintokat. Gróf Andrássy György tíz ezer conventionális értékű forintokat. Gróf Károlyi György fél esztendei jövödelmét.”

A még mindig csak szándéknyilatkozatnak tekinthető „kötelező nyilatkozat” után a jogászok megszerkesztették a négy nagy adakozó közös alapítólevelét, amelyet azután 1826. március 19-én írtak alá. Legrészletesebben a legnagyobb adományozó, Széchenyi István fogalmazta meg vállalását, a többiek egy-egy mondatban csatlakoztak hozzá saját alapítványukkal.

Széchenyi az 1. pontban összegszerűen is meghatározta felajánlását, hiszen a „jószágaim egy esztendei jövödelme” kifejezést – mai értelemben vett vállalati könyvvitel híján – igen tág határok között lehetett értelmezni. „Lelkiismeretesen és magyar érzéssel határozom el Jószágaimnak egy Esztendei jövedelmeit 60.000 azaz Hatvan ezer Conventionális értékü Rhénes forintokba, mellyeknek erejéig magamat és Successoraimat [örököseimet] lekötelezem ezennel következendő Feltételek alatt:” (A „lelkiismeretesen és magyar érzéssel” történő forintosítás hangsúlyozásával nyilván arra célzott, hogy nem a bevallandó jövedelem minimalizálására törekedett, így egészen biztosan nem a „tiszta nyereség” fogalmát értette a súlyos adósságokkal terhelt birtokainak jövedelmén.)

A 2. pontban meghatározta a fizetés módját: „Hogy azon Summát én magamról és Successoraim [örököseim] magoknál megtarthassam és megtarthassák mind addig, míg annak Interesseit [kamatait] mind én pontosan fizetem, mind Successoraim pontosan fizetik.”

Az alapítólevélből tehát egyértelműen kitűnik, hogy Széchenyi nem ígérte, hogy készpénzben letesz 60 000 forintot, hanem azt vállalta – majdani örököseit is kötelezve –, hogy ennek az összegnek mint alapítványi tőkének a kamatait évente be fogja fizetni a Tudós Társaság pénztárába.

Alapítványok – modern pénzügyi infrastruktúra nélkül

Széchenyi kötelezettségvállalásának módjában a kortársak semmi kivetnivalót, semmi szokatlant nem találtak. A korszakban szinte minden jelentősebb alapítvány így jött létre: a felajánlók a felajánlott összeg évi kamatainak fizetésére kötelezték magukat, akár egy intézmény működésének támogatásáról, akár pl. egy ösztöndíj alapításáról volt szó. (Így értette felajánlását pl. Mikszáth Különös házasságának főhőse, Buttler János gróf is, aki a korszak legnagyobb magánalapítványával, 126 000 forinttal támogatta a Ludovika Akadémia megalapítását.)

A rendszeres fizetés biztosítékául általában valamilyen ingatlant, földbirtokot vagy városi bérházat jelöltek meg. Széchenyi is kijelentette az alapítólevél 6. pontjában, hogy a vállalt terhet saját költségén „intabuláltatja”, azaz betábláztatja birtokaira, azaz mai fogalmakkal bejegyezteti a jelzálogjogot a vármegyei hatóságnál.

Az országgyűlés épülete Pozsonyban, 1830 körülForrás: Történelmi Képcsarnok – mek.oszk.hu

 

Az eljárás magyarázatát a korabeli hazai pénzviszonyok fejletlenségében kell keresnünk. Az egyik ok a pénzszűke volt. Még a legnagyobb birtokosok sem rendelkeztek jelentős pénztartalékokkal: 1825-ben sem Széchenyiről, sem a másik három nagy adományozóról nem gondolta senki Magyarországon, hogy le tudna tenni ekkora összeget készpénzben, és nem is várták ezt el tőlük.

A másik ok a hitelszervezet hiánya volt: bankok híján nem lehetett egyszerűen és biztonságosan kihelyezni a tőkéket és megtakarításokat. Ha valaki vagy valamely intézmény – például az örökségeket kezelő árvapénztárak – szabad pénzeszközzel rendelkezett, azt csak magánúton tudta kamatra kikölcsönözni. (Leggyakrabban az állandóan likviditási gondokkal küszködő nagy uradalmak pénztárai kínáltak elérhető közelségben megbízható kihelyezési lehetőséget.) Az Akadémiának tehát nem is állt érdekében, hogy készpénzben megkapja az alapítványi tőkét!

A Hitel első kiadásának címlapjaForrás: mek.oszk.hu

 

Ha Széchenyi valamilyen csoda folytán le tudott volna tenni egyszerre 60 000 forintot, akkor a Tudós Társaság pénztárosának kellett volna keresnie egy hitelképes adóst, akinek éppen szüksége lett volna ennyi pénzre; a továbbiakban ő fizette volna be a kamatokat. Kényszerűségből ugyan, de az alapítók tulajdonképpen gondot vettek le a gyerekcipőben járó egyesület válláról. Biztosabb – mert a korabeli becsületfelfogás által is garantált – kihelyezést ugyanis nemigen lehetett volna találni a tőkének, mint hogy az alapítók, a köztiszteletben álló nagybirtokos arisztokraták váltak az Akadémia adósaivá.

Fontos még megjegyezni, hogy az a lehetőség fel sem merült egyetlen érintettben sem – a kedvezményezett Tudós Társaságban sem –, hogy magát az alapítványi tőkét használnák fel a működésre, azaz azt rövid távon felélnék! Nemcsak a négy nagy adományt, de a kisebb befizetésekből begyűlt összeget is olyan tőkének tekintették, amelynek csak a kamatait használhatják fel a hosszú távúnak szánt intézmény működésére, magához a tőkéhez nem nyúlhatnak.

Ugyancsak fontos tudni, hogy az ezüstalapú pénzrendszerben a kamatok hosszú távon is stabilak voltak: a törvényes felső határ a 6 százalék volt. Az alapítók éppen ennek a fizetését vállalták, tehát magasabb bevételt akkor sem érhetett volna el az Akadémia, ha maga forgatta volna a tőkét. A Magyar Tudós Társaság 1830-ban királyilag jóváhagyott Rendszabásának 55. pontja egyébként egyértelműen ki is mondta: „Az ajánlóknak a pénzt magoknál megtartani szabad, úgy mind azáltal, hogy az a Törvények értelmében bátorságban helyeztetvén [értsd: betábláztatván], törvényes kamatja pontosan fizetessék.”

A felajánlásokból egyébként néhány hónap alatt mintegy 250 ezer forint gyűlt össze.

Tehát Széchenyi egymaga – aki távolról sem volt a leggazdagabb magyar nagybirtokos – az alaptőke negyedét jegyezte!

A nagyobb adakozók Széchenyihez hasonlóan általában tőkét ajánlottak fel, és annak kamatait fizették, a kisebb összeggel hozzájárulók készpénzt fizettek be. A Magyar Tudós Társaság az összegyűlt pénzt magánszemélyeknek kölcsönözte ki kamatra.

A felajánlás teljesítése a gyakorlatban

Széchenyi vállalását 1848-ig maga, cselekvőképtelen döblingi éveiben, illetve halála után családja lelkiismeretesen teljesítette. Hogy a 3600 forint, amit a gróf, illetve örököse évente befizetett az Akadémia pénztárába, milyen jelentőséggel bírt az egyesületként létrejött intézmény költségvetésében, jól érzékelteti a következő adat. Az Akadémia első 27 rendes tagja közül 12-en kaptak fizetést, mégpedig a Pest-Budán lakók évi 500, a vidékiek 300 forintot. Tehát a 3600 és 6000 forint között mozgó „személyi költségek” több mint felét egyedül Széchenyi alapítványa állta!

Gróf Széchenyi István akadémiai tagsági diplomája Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum - mek.oszk.hu

Csaknem 70 éve számolhatott már az Akadémia a cenki hitbizományi uradalomra betábláztatott alapítvány kamataival, amikor az alapító elsőszülöttje, Széchenyi Béla gróf 1894-ben úgy döntött, hogy a birtokot és a majdani örökösöket mentesíti a további éves fizetési kötelezettség alól, és egy összegben leteszi az apja által felajánlott tőkét. Az „alapítólevélre” az Akadémia akkori elnöke, Eötvös Loránd ceruzával fel is jegyezte a befizetés tényét.

Eötvös feljegyzésébe kapaszkodva egyes „jól értesültek” a pénznemekkel való trükközéssel is meggyanúsítják Széchenyit, vagyis inkább a Széchenyi-örököst. Szerintük István gróf anno valamilyen nemesfémpénzben (arany vagy ezüst) értette a felajánlást, amitől aztán Béla valamilyen értéktelen – vagy legalábbis kevésbé értékes – papírpénzzel szabadult meg.

Magyarországon, illetve a Habsburg Birodalomban az akadémiai felajánlás idején kétféle forint volt forgalomban: az „igazit” ezüst/pengő/konvenciós/rhénes forint néven emlegették (németül: gulden), az ideiglenesnek tekintett másikat pedig váltóforintként (két és fél váltóforint ért egy ezüstforintot). Mindkét féle pénznemet egyformán használták összegek kifejezésére, csak jelezni kellett, mikor melyikre gondolnak. Széchenyi egyértelműen leszögezte, hogy a nagyobb értékű konvenciós vagy rajnai forintban vállalta a kötelezettséget.

Bár a Habsburg Birodalom valutájának értéke az ezüsthöz volt kötve, a gyakorlatban már Széchenyi korában is papírpénzzel bonyolították a pénzforgalom javát. (Ezüstből csak váltópénzt, főleg húszkrajcárosokat vertek.) Mivel azonban a bankjegyeknek – legalábbis elvben – nemesfémfedezete volt, azt ezüst- vagy pengő forintnak nevezték. Amikor Széchenyi Béla 1894-ben letette az alapítványi tőkét, Magyarországon ugyanaz a pénzrendszer volt érvényben, ami 1825-ben. Pontosabban: éppen zajlott a valutareform, amelynek eredményeként az ezüst helyett az aranyhoz kötötték a birodalom fizetőeszközének értékét, de ez a forint értékét egyáltalán nem változtatta meg.

Tehát a fiú által befizetett tőke pontosan ugyanannyit ért, amennyit apja közel 70 évvel korábban vállalt!

Hogy Eötvös feljegyzése szerint Széchenyi Béla a közismert összegnél valamivel többet, 63 000 forintot fizetett be, abból adódott, hogy az 1850-es évek végén volt egy kisebb pénzreform a Monarchiában. Ennek következtében az új ezüstforint 5 százalékkal kevesebbet ért, mint addig: az örökös tehát még arra is kényesen ügyelt, nehogy a 35 évvel korábbi változás miatt megkárosítsa az Akadémiát!

1894-ben már egészen más volt az ország pénzügyi infrastruktúrája, mint az alapítás idején, így azok a szempontok, amelyek miatt 1825-ben még a fent leírt eljárás volt célszerű egy adomány esetében, ekkor már nem voltak érvényesek. A század végén már nagybankok sora kínált mind hitelfelvételi, mind forrás-elhelyezési lehetőséget. Az egyösszegű tőkelefizetés nem jelentett gondot az Akadémiának, a pénzt egyszerűen és biztonságosan tudta tovább kamatoztatni. (Egyébként Széchenyi Béla bankhitelből rótta le apja tartozását, és a kölcsönt 1918-ban bekövetkezett haláláig törlesztette a Magyar Földhitelintézetnek.)

Széchenyi felajánlásának jelentősége

Az elszánt mítoszrombolók néha az Akadémia más nagyvonalú mecénásainak adományaival összevetve próbálják meg legalább relativizálni Széchenyi érdemeit a Tudós Társaság alapításában. Az egyik ilyen „ellenpont” a bankár Sina Simon báró (apja, György Széchenyi egyik legfontosabb partnere volt a Lánchíd-projektben), aki 1859-ben 100 000 forintot adott az Akadémia székházának építésére. Természetesen nem szabad lebecsülni a tudományos élet infrastruktúrájának, így az intézmény tekintélyét is kifejező székháznak a fontosságát, de az Akadémia lényegét mégiscsak a tudomány művelőinek – a 19. században még az irodaloméinak és a művészetekéinek is – megszervezése, a legkiválóbbak egzisztenciális biztonságának megteremtése képezte. Ha Széchenyi nem kezdeményezi 1825-ben a Tudós Társaság megalapítását, és a következő évtizedekben nem válik a nemzeti művelődés fő motorjává, milyen célra építettek volna reprezentatív székházat az 1860-as években?

Az Akadémia ugyanis természetesen addig is, saját székház nélkül is betöltötte neki szánt rendeltetését. Tényleges működését 1830-ban kezdte meg, és 1865-ig a Trattner-Károlyi-házban (ma Petőfi Sándor utca 3.) bérelt helyiségekben tartotta rendszeres felolvasásait, rendezte be hivatalát és folyóiratának, az Akadémiai Értesítőnek a szerkesztőségét. Ebben az épületben működött a Teleki József gróf nagyszabású adományára – ő az értékes családi könyvtárat engedte át az új intézménynek – alapozott akadémiai könyvtár is.

Bármilyen értékes része is a Duna-parti neoreneszánsz palota épített örökségünknek, az Akadémia mint intézmény lényegét elsősorban az általa összefogott szellemi potenciál jelenti, nem az épület!

Az összes önzetlen és messze tekintő egykori adakozóhoz, Széchenyihez, Telekihez, Sinához és a többiekhez egyformán méltatlan eljárás, ha megpróbálnánk őket egymással szembeállítani, tetteiket valamelyikük leértékelésére használni! Az érdemek megítélésében nyugodtan bízzunk a nagy vállalkozás elindításában közreműködő kortársakban, akik a tényleges működés megkezdésekor Teleki Józsefet – aki elismert történésznek is számított – az Akadémia elnökévé, Széchenyi Istvánt pedig – mint kezdeményezőt, a legnagyobb mecénást és a szervezés motorját – alelnökévé választották.


A szerző az MTA BTK Történettudományi Intézet udományos főmunkatársa

Fónagy Zoltán történész, MTA
  • Pluralizmus Ismét Működésben – PIM
    Ez itt a kérdés – Otthonosabbá tenni a magyar világot. Ezzel a címmel készített negyvenperces beszélgetést az M5-ös művelődési köztelevízió a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával, Demeter Szilárd székelyföldi íróval, költővel, filozófussal.
  • A Demokrácia Védvonal
    A mintegy 175 kilométer hosszú, 4 méter magasra tervezett létesítmény nem csupán műszaki jelentőségű.
MTI Hírfelhasználó