A mamutvállalatok túlhatalma
A multicégek a nemzetközi jog számára láthatatlanok, átfogó szabályozásuk képtelenség.
2017. július 23. 17:14

Hogyan lehetséges, hogy az üzlet szereplői a közpolitika formálóivá válnak? Ennek, illetve a modern vállalatok kétarcúságának alaposabb megértéséhez érdemes egy közelebbi pillantást vetni azokra a történelmi fordulópontokra, amelyek a vállalatok fejlődési irányait meghatározták.

A modern vállalati jog alapjait az Egyesült Államok iparosodás terén élen járó északkeleti tagállamai alkották meg, ezt követően ez az angolszász elgondolás terjedt el szerte a világban. Kiinduló feltevése az volt, hogy a vállalati érdekeket előnyben részesítő szabályok megalkotása a gazdasági növekedés egyik legfontosabb záloga. Célként fogalmazták meg ezért, hogy a tőkegyűjtés elősegítésével az üzleti életet forradalmasítják, a technológiai fejlődéshez pedig kellő anyagi feltételeket teremtenek. Ehhez kulcsfontosságú szabály gyanánt elsőként az 1800-as évek hajnalán New York államban tették lehetővé a társaságalapítás szabadságát, amelyet a tulajdonosi felelősség korlátozása és a társasági tulajdon forgalomképessége egészített ki. Ezek az alapelvek nyújtottak lehetőséget ahhoz, hogy egy vállalat a tulajdonosaitól jogi és gazdasági értelemben is elszakadva önálló életre kelhessen.

Az üzleti élet történetében fordulópontot jelentő másik kulcsfontosságú szabálycsoportot ugyanezen évszázad második felében, éppen a szomszédos New Jersey államban alkották meg első ízben. Eszerint a vállalatoknak is lehetőségük nyílik más vállalatokban úgy tulajdont szerezni, hogy felelősségük a tulajdonukhoz igazodóan korlátozott marad. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az anyavállalatok az általuk alapított leánycégek, valamint a leánycégek az általuk alapított további vállalatok működéséért gyakorlatilag nem váltak felelőssé. A társaságtulajdonlási liberalizáció valójában olyan szellemet engedett ki a palackból, amelyet azóta sem sikerült visszaterelni.

A második világháborút követően kiépülő nyugati gazdasági és világrend előfeltevésként fogadta el, hogy a vállalati működés szabadsága a határokon átívelő tőkeberuházások nemzetközi jogi védelmével kiegészülve garantálhatja a tartós gazdasági fejlődést. Mindez pedig kulcsfeltétel az újabb háborúk megelőzéséhez. Az első világháborút követően elhíresült wilsoni elvet kissé átformálva úgy sejtette, hogy a világot „biztonságossá kell tenni az üzleti működés szabadsága számára”. Lényegében e felfogás térnyerése a társaságtulajdonlási liberalizáció általános elismerésével párosulva hívta életre az 1970-es évekre a transznacionális vállalatláncokat. E vállalatok folyamatos erősödésére az 1990-es évtized helyezte fel a koronát, amikor a tervutasításos típusú gazdaságok összeomlásával tevékenységük ténylegesen is világméretűvé válhatott.

A transznacionális vállalatok száma és kiterjedtsége ennek megfelelően folyamatosan növekedett: amíg az 1970-es években hétezer ilyen vállalat működött, addig számuk jelenleg meghaladja a nyolcvanezret. Ennél ugyanakkor súlyosabb üzenet a vállalati láncolatok kiterjedtségének emelkedése, vagyis azon cégek száma, amelyeket egy-egy transznacionális vállalat akár tulajdonosi, akár más szerződéses kapcsolat alapján ténylegesen irányít. A transznacionális vállalati láncok kiterjedtségéről árulkodó adat, hogy a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet felmérései szerint a világban hétből egy munkahelyet ilyen láncolat biztosít.

Szintén beszédes adat, hogy az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciájának mérései szerint a világkereskedelem 80 százaléka transznacionális vállalatok láncolatain belül zajlik. Amit a nemzetközi kereskedelem bővüléseként jegyeznek, végső soron nem más, mint a transznacionális vállalatokon belüli áru- és szolgáltatásmozgás növekedése. Így egy-egy anyavállalat által megszabott utasításokhoz és termelési vagy más egyéb jellegű standardokhoz a világ szinte valamennyi országában több ezer vállalat igazítja saját üzleti működését.

A transznacionális vállalatok abbéli képessége, hogy államhatárokon keresztül, azoktól függetlenül érvényesítsenek ilyen „belső” döntéseket, valójában páratlan. Ilyen szabályalkotásra sem az államok, sem nemzetközi szervezetek nem képesek. Ennek ugyanakkor szükségszerű velejárója, hogy a vállalatcsoporthoz tartozó láncszemet nem arra ösztönzi, hogy az őt fogadó ország „polgárává” váljon, vagyis annak gazdaságához szervesen illeszkedjen és valóban integrálódjon. Ehelyett éppen hogy a fogadó ország gazdaságirányítási és egyéb, a transznacionális vállalat számára terhes közpolitikai, például környezet-, egészség- vagy munkavédelmi intézkedésektől kívánja függetleníteni magát. Így valójában ő is az állami közpolitika formálójává törekszik előlépni.

Ennek különféle módszereit John Ruggie harvardi professzor nemrégiben megjelent tanulmányában vette górcső alá. John Ruggie elemzésében legfontosabb okként éppen azt azonosítja, amely egy évszázaddal korábban az amerikai közéletben már könnyen kitapinthatóvá vált. Vagyis a gazdasági valóságot meghatározó transznacionális vállalatcsoportok a nemzetközi jog számára láthatatlanok maradtak, az képtelen az átfogó szabályozásukra.

Ruggie ezt „kormányzási hézagként” írja le. Ezzel szemben ők maguk a fogadó államokkal való kapcsolataikat nemzetköziesítették és jogot formálnak ahhoz, hogy a javarészt nyilvánosság elől elzárt nemzetközi fórumok előtt kifogásolják az államok olyan közpolitikai szabályozásait, amely üzletvitelük számára „túl költségesnek” bizonyul. E jogviták mára lényegében a kedvező szabályozási környezetért folyó lobbitevékenység részévé váltak. Az ilyen nemzetköziesített jogviták pedig igen egyoldalúak, ugyanis az államok soha nem nyerhetnek.

John Ruggie szintén a transznacionális vállalatok közpolitika-alakítási képességének tulajdonítja ideológia- és közéletformáló erejüket. Erre példaként az 1990-es éveket idézi, amikor a szocialista vezetőkkel a piaci szabadságot, a kis államot és a privatizációt meghirdető úgynevezett neoliberális alapállást fogadtatták el. Ezt a felfogást érvényesítette az amerikai elnök Bill Clinton, a brit miniszterelnök Tony Blair, avagy a német kancellár Gerhard Schröder.

Végül Ruggie kiemeli, hogy az államok terület­ala­pú szuverenitása mellett a transznacionális vállalatok is megalkották a saját maguk autoritását, amely a világszerte elterjesztett és elismertetett tulajdon és a szerződés szabadságának szentségén alapszik. Az amerikai Princeton Egyetem professzora, Robert Gilpin mindezt akként láttatja, hogy az eredendően államközpontú világ szépen lassan piacközpontúvá vált. Ennek során a gazdasági globalizáció egy hatalmi átformálódással jár együtt, amelyben a transznacionális vállalatok a közpolitika formálóivá válnak.

A vállalatok és a működésüket meghatározó szabályok egy olyan korban láttak napvilágot, amelyben kiinduló feltevésnek számított, hogy a társaságtulajdonlási liberalizáció és a felelősség korlátozása a sokaknak jólétet teremtő gazdasági fejlődés hajtómotorja lehet. Ugyanakkor ezek a szabályok át is alakíthatók. A jóléti gazdaság igényeihez illeszkedő átalakításuk adhat teljes legitimációt a transznacionális vállalatok működéséhez.

Sándor Lénárd

A szerző jogász, közgazdász

magyaridok.hu
  • "Teljesítmény nélkül semmi sem megy!"
    A legtöbb menekülttáborban jól szervezik az életet, rendben mennek a mindennapok, de hiányzik az egész mögül a kiút. Egy menekülttábori életnek átmeneti jellege van, tragédia, ha ez változatlanná csontosodott. A mi programunk viszont pont arra épül, hogy abban nyújtunk támogatást, ami a szülőföldön való hosszú távú maradás perspektívájához kell.
  • Tovább erősödik Budapest pénzügyi központ szerepe
    Napjainkban öt nagy nemzetközi fejlesztési bank székhelye található az Európai Unió területén, de egyik sem a közép-kelet-európai régióban, így az NBB Budapestre költözése Magyarország és a régió pénzügyi szerepét erősíti.
  • Folytatódik az 1956 utáni megtorló perek feltárása
    Volt olyan gyilkosság miatti elítélés, ahol még azt sem rögzítették, kit, hol, mikor öltek meg.
MTI Hírfelhasználó