Dunkirk - különböző filmkritikák
A film szembesít azzal, milyen elképesztően elpuhult és kényelmes életet élünk a két nemzedékkel előttünk járókhoz képest.
2017. augusztus 16. 11:43

Dunkirktől Mohácsig, és vissza

A minap megnéztem a Dunkirk című filmet. Nem filmesztétikai elemzést szeretnék adni, mivel nem foglalkoztat különösebben, hogy jó volt-e a vágás, vagy, hogy mennyire volt profi a kameramozgás. Ezt meghagyom azoknak, akik szerint egy mozi értékét a technikai bravúrok számán lehet lemérni. Amiért a Dunkirkről írok, annak több oka is van.

Először is, üdítő volt olyan alkotást látni, amelyben hús-vér emberek mozognak a vásznon. Olyan hétköznapi emberek, akiket nem a devianciájuk, hanem a bátorságuk, kitartásuk és leleményességük, vagy esendőségük teszi izgalmassá. Óhatatlanul is felmerül a nézőben a kérdés: én hogyan viselkednék ilyen helyzetben, képes lennék-e helyt állni, úrrá leni a félelmeimen? Mindezt úgy éri el a film, hogy egy vércsepp sem csordul ki a két óra alatt, ami egy vérbeli háborús mozi esetében igazán nagy szó.

A film szembesít azzal, milyen elképesztően elpuhult és kényelmes életet élünk a két nemzedékkel előttünk járókhoz képest. Bár Dunkirk korántsem tartozott a legkegyetlenebb hadszínterek közé, a filmbeli szereplők megpróbáltatásaitól, amelyek 80 éve millióknak jutottak osztályrészül, a ma élő nyugati ember tíz perc alatt idegösszeroppanást kapna.

Ami azonban ennél is érdekesebb, hogy miként válik egy kolosszális katonai kudarc és menekülés-történet hősi eposszá. Annak ellenére, hogy Anglia és Franciaország 1940 tavaszán megszégyenítő (Moháccsal felérő) vereséget szenvedett a csatatereken és csak a német hadvezetés döntésképtelenségén múlott, hogy az összeomlás nem lett végzetes, mégis, ebből a gyászos történetről valami magasztos, lélekemelő alkotást faragtak. Bár a Brit Birodalom csődöt mondott, de a brit emberek helytálltak. (Támadják is az angol nyelvű balliberális sajtóban a filmet.)

Javaslom mindenkinek, nézze meg és élje át ezt az élményt. Még akkor is, ha ez az élmény nem a miénk, és csak irigykedhetünk, hogy más nemzeteknek megadatik a lehetőség, hogy hőseiket láthassák a filmvásznon.

Sajnálom, hogy az elmúlt három évtizedben Magyarországon nem készült ilyen nagyjátékfilm, nem íródott ilyen regény, sem színdarab. Ellenben sok száz olyan, ami a kisszerűséget, a bűntudatot, a nihilt és a reménytelenséget árasztja magából. Olybá tűnik, mintha az, aki valami felemelőt akar mondani Magyarországról, nem is lehet a kulturális elit tagja. Mintha a kulturális elitünk kivetné magából ezeket a figurákat, vagy talán már eleve csak az nyerhet belépést a körbe, aki hazáját egy nyomorúságos provinciának látja. Félreértés ne essék, készültek történelmi filmek itthon is. Olyanok, mint a debilitás és a cinizmus határán billegő Magyar Vándor, a Kádár-rendszer langymeleg nosztalgiáját árasztó Csinibaba, vagy elrettentő példaként a patetizmusba merevedett Sacra Corona és a lehangoló Hídember. Utóbbi kettő esetében nem vonom kétségbe az alkotók jóindulatát, de meg se karcolták a nemzeti emlékezetet. Ha a nemzeti büszkeség érzését szeretnénk átélni, kénytelenek vagyunk olyan, fél évszázados filmekhez fordulni, mint az Egri Csillagok. Egyetlen kivétel talán Andy Vajna Szabadság, szerelem című filmje, amely megpróbálja átélhetővé tenni 1956 nagyszerűségét. Sovány vigasz ez.

A magyar kulturális elit képtelen kilépni saját cinizmusából, képtelen bármi felemelőt mondani arról a közösségről, amelyik eltartja őt, és amelyik azt várja tőle, hogy az általa tartott tükörbe nézve megláthassa önnön jobbik arcát.

Mert, legyünk őszinték: Oscar-díj ide, Arany Medve oda, a magyar emberek történeteire mégiscsak mi, magyarok vagyunk kíváncsiak.

Lánczi Tamás - mozgaster.blog

Dunkirk: cselekmény nélküli élmény a háborúról

Nem csekély várakozással tekintettem meg Christopher Nolan új, ezúttal történelmi tárgyú filmjét, a kritikusok ugyanis hozsannákat zengenek a 106 perces Dunkirkről, az angol rendező előtt mint a háborús film műfajának megújítója előtt tisztelegnek, a közönség pedig a mozipénztárakat ostromolja, a film ugyanis – mint Nolan bármelyik rendezése – az IMDb és a Rotten Tomatoes felületén egyaránt kirobbanóan teljesít.

Nolan kétségbevonhatatlanul korunk egyik nagy rendezőzsenije, aki valahogy mindig képes kompromisszumot találni a fanyalgó értelmiség sznobizmusa, az akcióra vágyó prolik élményéhsége és a filmstúdiók korlátolt kapzsisága között, mégpedig úgy, hogy sci-fi, thriller és dráma rendezőjeként is kipróbálta már magát – ezúttal egy háborús eposzt vitt filmvászonra.

A film cselekménye két – egymástól jól elválasztható – koncepció mentén zajlik. Nagyjából húsz százaléka jól átélhető konfliktusok, drámák, traumák, hősiesség, elesettség, félelem, gyávaság és önfeláldozás ötvözete. Benne van mindaz, amiért annyira könnyű romantizálni a háborús poklot, mégis minden helyzet mélyén ott lüktet a cselekmény végtelen értelmetlensége és embertelensége, amelybe az ember rosszabb esetben belepusztul, jobb esetben belerokkan. A film arctalan hősei csapdában vergődő, életösztön vezérelte állatokként tagadnak meg mindent, ami addig civilizálttá tette őket, a háborús gépezetek elszabadulnak, és a számokkal le nem írható sorsokból ugyanolyan statisztikai adat válik, mint hogy hány tonna bomba hullott le aznap.

A film fennmaradó nyolcvan százaléka már a klipkultúra terméke: látványorgia, halálfélelemben menekülő statiszták százai, 85 percnyi perverz gyönyör – ha Dunkerque-nél nem is voltak még okostelefonok, Christopher Nolan most legyártja a háborús katasztrófapornó műfajának referenciavideóit. Ha a fenti arányok fordítottak volnának, ha Nolan nem elsősorban a látványtól és a zenétől remélné az élményt, a Dunkirk kiváló lehetne. Így azonban a film szinte meg sem történik. Ugyan mit ér egy háborús eposz történet, karakterek és politika nélkül?

A Dunkerque-ben történteknek a parton lemészárolt emberek szorongásán túl biztosan van legalább három fontos olvasata. Az első dráma Londonban zajlik, ahol a kormány a katonai összeomlás után sem hajlandó békét kötni Hitlerrel, inkább odadobja neki a harapófogóba került háromszázezer angol és ki tudja, hány francia katona életét. A második dráma Berlinben játszódik, ahol Hitler nem akar jóvátehetetlen sebeket okozni a brit testvérnépnek azzal, hogy katonáit lemészárolja, és abban bízik, hogy Franciaország megszállásával Európa nyugati felén béke lesz. Harmadik drámai cselekményszál gyanánt pedig ott vannak azok a francia csapatok, akik már tudják, hogy a hazájuk elveszett, mégis tartják az állásaikat, hogy szövetségeseiknek időt nyerjenek az evakuálásra. A csúcsokon morális, katonai és politikai dilemmák, a mélyben feláldozható sakkbábuk százezrei – egy háborús eposzban ezek egyike sem megkerülhető, csakhogy a Dunkirkben az előbbi teljesen elmarad. Eddig is nyilvánvaló volt, hogy látványorgiával és pattogatott kukoricával az amerikai kölyköknek bármi eladható – Christopher Nolan most bebizonyítja, hogy ez a tételmondat már az értelmiségre is igaz.

Ugyan mitől izgalmas vagy szórakoztató 85 percen keresztül nézni azt, ahogy emberek a fulladás, a tűzhalál, a repeszek meg a lövedékek elől menekülnek? Ha egy fiktív audiovizuális térben bármiféle összecsapás zajlik, két súlyos feltétele mindenképp van annak, hogy a néző izgalomba essen: az egyik, hogy tudja, a cselekmény nem a hollywoodi klisék mentén készül, tehát tényleg bárki bármikor meghalhat; a másik, hogy a néző mindkét szereplő jellemét és motivációját ismeri – így lesz drámai tétje az életüknek és a haláluknak egyaránt. Nolan szándéka szerint a Dunkerque-nél ezerszámra gyilkolt emberi masszával kapcsolatban a nézőnek ugyanezt kéne éreznie, csakhogy az alapvető undoron és nyomorúságon kívül nincs mit érezni az iránt, ami a vásznon zajlik: az emberanyag elhullását és túlélését egyaránt gyötrelmes monotónia jellemzi. Ez a cselekmény legfeljebb annyira katartikus, mint 85 percen át nézni a National Geographic Channelen, hogyan vadászik a hiénafalka, s zsákmányát időről időre miként szaggatja szét.

A film cselekménye mindössze két alkalommal képes felnőni a történelemhez, amelyet feldolgoz – egyszer, amikor Churchill szavait halljuk, és hát ő tudott úgy fogalmazni, hogy abba bárki beleborzongjon; a másik ilyen pillanat pedig az, amikor az angol civilek hajói megjelennek a francia partoknál. Mindkét momentum felemelő – ahogy hetvenhét éve is az lehetett. És hát bármennyire is nagy költségvetésű produkció a Dunkirk, bármennyire is büszke Nolan, hogy eredeti helyszíneken, eredeti katonai eszközöket felhasználva forgatott, s bármennyire is a látványra építette filmjét, az a szomorú igazság, hogy a nézőben e téren is bőven marad hiányérzet. Ha ez a film a Pokoli torony vagy A Poseidon-katasztrófa remake-je volna, senkinek egy rossz szava sem lehetne – csakhogy Christopher Nolan ezúttal a második világháborút, az emberi történelem legnagyobb háborúját akarja bemutatni, amelyben gép és ember olyan hatalmas mennyiségben és erővel csapott össze, mint addig és azóta soha. Ehhez képest a csatajelenetek bántóan vérszegények, a bombázások enyhén szólva is szórványosak, az evakuálást végző hajók száma pedig már-már komikus. Bármelyik háborúról készülhetne ilyen film – talán csak Napóleon hadjáratairól és a két világháborúról nem.

Hogyhogy mégis ilyen sikeres lett a Dunkirk? Nos, ez egyrészt Nolan mítoszának, másrészt a csillagászati marketing-költségvetésnek, harmadrészt pedig a film tagadhatatlanul erős pillanatainak köszönhető. A legfőbb tényező mégis az időzítés: a Dunkirk épp a brexitet elrendelő népszavazás egyéves évfordulóján került a mozikba – abban a történelmi helyzetben, amelyben Anglia ismét szövetségeseket és pozíciókat veszít Európában, s olyan útra lép, amely sokak szerint járhatatlan. Dunkerque ebben a politikai és lélektani szituációban olyan jelkép, amely mind az elszakadás híveit, mind annak ellenzőit képes megszólítani – Nagy-Britanniában és azon kívül egyaránt. Félreértés ne essék: ez nem dicséret. Épp ez a legnagyobb baj a Dunkirkkel: hogy meg akar úszni minden választ, és minden konfliktust – inkább mutat valami népszerűt, valami azonosulhatót és rajonghatót ahelyett, hogy beleállna bármiféle narratívába, amit Christopher Nolan gondol a huszadik századról, a németekről, a franciákról, az angolokról vagy a háborúról. Már ha gondol bármit is.

Kiszolgáltatott, tehetetlen porszemek vagyunk, akikre bombák hullanak, legfeljebb reménykedhetünk, hogy végül minden jól alakul – ez a helyzetértékelés Jean-Paul Sartre szájából talán helytálló lehet, Christopher Nolanéből viszont nagyon hamisan cseng, bármilyen megnyugtató gondolat is ez azoknak, akik élvezik, ha rájuk mint kiszolgáltatott, tehetetlen porszemekre megatonnaszám hullanak a precízen kidolgozott vizuális effektek.

Puzsér Róbert - MNO

Dunkirk: Egy piszok erős film

Christopher Nolan Dunkirk moziját már megjelenése előtt sokan az év vagy akár az évtized legjobb háborús filmjének tartották és az első hetekben a nézők és a kritikusok is ódákat zengenek róla. De valóban ennyire jól sikerült film lett a Dunkirk? Beírhatja magát minden idők legjobb háborús mozijai közé?

Kezdjük a legfontosabbal: a Dunkirk egy piszok erős film, amire mindenképpen megéri mozijegyet váltani. Az elsőtől az utolsó percig a vászon elé szegezi a nézőt, egy olyan pillanat sincsen, amire a film leengedne, visszavenne kicsit a tempójából. Messzemenően ez a film legnagyobb előnye. Soha nem lehet tudni, hogy mikor dördül el egy végzetes lövés, jelenik meg az égen egy újabb sivító német Stuka vagy bukkan fel a vízben egy torpedó. Közel két órán át intenzív háborús élményben lehet része a nézőnek, ilyet pedig még egyetlen film sem nyújtott. A legtöbben biztos, hogy emlékeznek a Ryan közlegény megmentése partraszállós jelenetére vagy a folyón való átkelésre az Ellenség a kapuknál mára már klasszikusnak számító műből. A Dunkirk szinte a teljes játékidő alatt ugyanilyen sebességgel pörög.

Nolantől mindenképpen valami egyedit vár az ember, és meg is kapja. Ez itt azt jelenti, hogy nincs valódi története a filmnek, hanem „csak” az eseményeket mutatja be néhány résztvevő szemszögéből. Éppen ezért alig kapunk politikai utalásokat, átfogó helyzetjelentéseket, de a szereplők hátteréről sem tudunk meg szinte semmit, a legtöbbjüknek a nevét sem. Ennek a hatása kettős. Egyrészt sokkal jobban át lehet élni a már korábban említett háborús állapotokat, viszont nem kapunk egy olyan hőst, akiért valóban, teljes szívünkből izgulhatunk. Hogy a történelemben kevésbé jártas néző képben legyen, a film elején és végén kapunk néhány mondatot, amelyek bemutatják a hátteret, de ezek éppen csak annyi információt adnak, hogy mindenki el tudjon igazodni.

A film következő igen egyedi pontja, az ellenség mutatásának teljes hiánya. Végig jelen vannak a németek, de soha nem mutatnak egyetlen katonát sem, nem látjuk merről jön a golyó vagy ki vezeti a repülőket. Nolan ezzel talán az arctalan, legbelsőbb ellenség képét akarta erősíteni – sikeresen –, ami mindenkiben ott rejlik valahol.A Dunkirk azonban közel sem tökéletes. A történelmi hűség bőven hagy kivetni valót maga után, akármennyire nincs is kifejtve. Az még az apróbb problémának számít, hogy nem igazán foglalkozik azzal, hogy vajon a németek miért is nem szorították a tengerbe az egész brit haderőt, pedig erről a történészek a mai napig vitatkoznak. Az viszont már sokkal súlyosabb gond, hogy az egész film a brit hazafiasságra és az akkori propagandaszövegekre épít. Ne szépítsük a dolgot, a brit és a francia haderő megsemmisítő vereséget szenvedett a németektől a nyugati fronton. Dunkirk egy katasztrófa utolsó fejezete volt, ami nem a hősiességről szólt, hanem arról, hogyan menthetik a menthetőt. Bár a katonák nagy részét, mintegy 400 ezer embert, sikerült megmenteni, a hadianyagnak szinte 100 százaléka megsemmisült vagy az ellenséghez került, a vereség pedig vereség marad. A háború kimenetelét pedig gyakorlatilag nem befolyásolta Dunkirk, sokkal inkább a brit háborús propagandát és Churchill helyzetét.

A film képi világa pedig hiába lenyűgöző, de igencsak hiányos. Amennyire jól bemutatja Nolan egy ember szenvedés, annyira kevéssé tudja ugyanezt megtenni egy sereggel. Egyrészt, hiába beszélnek 400 ezer emberről, jó, ha maximum pár száz főt láthatunk a nagytotálokon. Ami még nagyobb probléma, hogy a környezet teljesen steril. Egy hadszíntéren, egy menekülő, megvert hadsereg kényszerszállásán nem rendezett csoportokban, tiszta egyenruhában álldogálnak a katonák. Nyoma sincs káosznak, valódi kosznak, vérnek, rothadó hulláknak, bombatölcséreknek, pedig Dunkirk ilyen volt.

Összegezve azt kell mondjam, hogy a Dunkirk egy kiváló, rettentően egyedi film, amit mindenkinek látnia kell. De elsősorban Nolan stílusa teszi kihagyhatatlanná, nem pedig maga a háborús környezet.

Kötelező film, és minden bizonnyal az év legjobb háborús filmje is, de ilyen viszonylatban nem veheti fel a versenyt az olyan mozikkal, mint a már említett – bár sokszor borzasztóan giccses – Ryan közlegény megmentése és az Ellenség a kapuknál, vagy az olyan klasszikusokkal, mint A leghosszabb nap, A halál 50 órája, a Sztálingrád, a Das Boot vagy az általam legjobbnak tartott minisorozat, az Elit Alakulat.

Ettore Fieramosca - zsurpubi.hu

Egy vereség margójára – A Dunkirk című filmről

Christopher Nolan „Dunkirk” című filmjét ajánljuk olvasóink figyelmébe az alábbiakban.

Lehet még újat mondani a háború abszurditásáról az Apokalipszis most(1979), A szakasz (1986) vagy az Acéllövedék (1987) után? Lehet még fokozni azt a megrázó erőt, amellyel A tengeralattjáró (1981), Az elit alakulat (2001) vagy éppen A dicsőség zászlaja (2006) a hősiesség és a borzalmas pusztítás egyvelegét megmutatta? Aki ismeri Christopher Nolan életművét, minden bizonnyal nagy reményekkel tekintett új háborús filmje elé. Az angol rendező ugyanis mindezidáig egészen különleges érzékkel nyúlt a legkülönfélébb műfajokhoz, gondoljunk csak a Mementó (2000), az Eredet (2010), a Csillagok között (2014) című filmekre, vagy akár a Batman-trilógiára. A Dunkirket látva úgy tűnik, amihez csak Nolan hozzáér, az arannyá változik.

A hitleri Németország 1940. május 10-én megindította Franciaország elleni hadjáratát. A Wehrmachtnak mindössze két hét kellett ahhoz, hogy Hollandiát és Belgiumot lerohanva bekerítse a brit expedíciós és a francia erőket. Északon Calais elfoglalása után már csak Dunkerque tartotta magát, e szűk területre szorult be majd négyszázezer szövetséges katona. A brit hadvezetés az ő megmentésükre indította le a Dinamó hadműveletet, melyre május 26. és június 4. között került sor. Miközben – elsősorban a franciák – hősiesen védték a város környékét, a számtalan hadihajó mellett megannyi kisebb bárka, komp, motorcsónak, halászhajó és magánjacht – összesen nyolcszáznyolcvanhét vízi jármű – segített az evakuálásban. Az akció végül sikerrel járt – május 31-én például egy nap alatt hatvannyolcezer embert vittek át a túlsó partra –, közel háromszáznegyvenezer brit és francia katona érte el a biztonságos angliai kikötőket. E történelmi esemény adta az alapját a Dunkirk című filmnek.

A témaválasztás ugyanakkor igencsak meglepő. A második világháború tálcán kínálja az izgalmasabbnál izgalmasabb ütközeteket. Vajon miért érdekes egy katasztrofális vereség utolsó felvonása? Sok rendező értelemszerűen nem elégszik meg annak bemutatásával, amit a történelemkönyvekből ismerünk: legtöbbször valamilyen szerelmi szál – mint a Pearl Harbor esetében – vagy más konfliktus – mint a Ryan közlegény megmentésénél – viszi előre a cselekményt. Nolan ezzel szemben egyrészt minimálisra csökkentette az összefüggő történetmesélést, másrészt időben és térben is szétforgácsolta a film dramaturgiáját. Mindezt zseniálisan.

A parton nyugtalanul várakoznak a katonák. A kiürítést Bolton parancsnok (Kenneth Branagh) és Winnant kapitány (James D'Arcy) felügyeli. Két közkatona (Fionn Whitehead és Harry Styles) mindent megtesz azért, hogy feljusson egy hajóra. Egy apa (Mark Rylance) kis hajóján elindul fiával (Tom Glynn-Carney) és egy másik fiúval (Barry Keoghan) Angliából, hogy segítsen az átszállításban. Farrier (Tom Hardy) és Collins (Jack Lowden) pilóták vadászgépeikkel igyekeznek mindent megtenni azért, hogy a német bombázók és vadászok ne támadhassák az immár védtelen brit és francia katonákat.

Ezzel nagyjából el is meséltük a film történetét. Azaz mégsem, hiszen ebben az esetben a lényeg a részletekben van. A két katona mindenáron szeretne megmenekülni, mint ahogy az a kis csapat is, amellyel összetalálkoznak. A kétségbeesett társaság viszontagságaiban a sarokba szorított ember kínszenvedésének lehetünk tanúi. Nincs itt egy szemernyi hősiesség sem, ellentétben azokkal a pilótákkal, akik a hazatérés esélyére ügyet sem vetve – üzemanyaguk ugyanis vészesen fogy a küzdelem során – bátran harcolnak. Természetesen, hiszen ez a dolguk. A civileknek azonban nem muszáj kockáztatniuk az életüket, mégis megteszik. Külön kis dráma bontakozik ki a kis család dereglyéjén, miután felvesznek egy hajótörött katonát (Cillian Murphy). Az apa viselkedését látva azonban egyértelművé válik számunkra, hogy kötelességtudata, példamutatása legalább annyira magától értetődő, mint egy hivatásos katona helytállása.

Az események három jól elkülöníthető helyszínen – a parton, a vízen és a levegőben – folynak. Az idősíkok sem párhuzamosak, egy órával, egy nappal és egy héttel lettek eltolva egymástól. A térbeli és időbeli váltások – melyekről nem mondanék többet, hiszen ezek felfedezése és megértése igazából a néző feladata – rendkívül feszessé és izgalmassá teszik a filmet. Csak fokozza ezt Hans Zimmer minimalista zenéje. Nolan „házi” szerzője ezzel a megoldással már kísérletezett a Csillagok között című sci-finél, most még jobban épít az egyszerű dallam hangerejének növelésére és a ritmus gyorsítására.

Hoyte Van Hoytema operatőr munkája is dicséretes, hiszen a film magával ragadó képi világa elsősorban az ő érdeme. Nolan ugyanis szándékosan nem alkalmazott számítógépes trükköket. Más háborús filmeknél is fuldokoltunk már együtt a katonákkal, vagy menekültünk a becsapódó lövedékek elől, Van Hoytema mégis képes új módon elevenné tenni a küzdelmet. Ráadásul úgy éri el a megfelelő hatást, hogy nem rángatja ide-oda a kamerát, ellentétben más kortárs filmekkel. A holland-svéd operatőr munkájáról Comte de Lautréamont klasszikus mondása jut az eszembe, persze alaposan átalakítva: Nincs szebb egy, a francia partok felett hangtalanul suhanó harci gép látványánál.

„Minden hadsereg hű tükre társadalmának és az adott társadalom értékeinek is. Bizonyos helyeken és korokban a hadsereg a nemzeti büszkeség megtestesítője, esetleg utolsó jelképe magának a nemzetnek. Máshol és máskor a nemzet hatalmának lebecsült és elhanyagolt eszköze” – írja John Keegan brit hadtörténész. Nolan filmjét látva nem lehet kétségünk afelől, miként tekint a rendező a második világháború e gyötrelmekkel teli időszakára. Egyrészt tisztában van azzal, hogy az ember képes a hősi tettekre, de azt sem lehet a szemére vetni, ha már nem bírja elviselni a megpróbáltatásokat. Másrészt, történelmi távlatból nézve ma már világosan látjuk, hogy lehet felemelő akár egy vereség is, ha a többség megtette a magáét. Mert akkor ott rejtőzik benne a győzelem reménye.

Baranyai Béla - Magyar Kurír

gondola
  • Séta egy holland zöldinnel
    Írni, véleményt mondani, okoskodni nem olyan nehéz, de ha itt vagyok kettesben valakivel, akiről és akinek beszélni kellene, óvatosabb az ember.
  • Stratégiai rasszizmus
    Ismét kiderült, hogy a spekulánsi szervezetek számára a terrormigránsok fontosabbak, mint az európai gyermekek.
  • Orbán: Antall József nem adta fel sosem a célját
    Antall József öröksége, hogy a kedvezőtlen erőviszonyok ellenére sem adta fel sosem a célját, hogy visszavezesse Magyarországot a kommunizmus előtti önmagához - jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök kedden az Országházban.
  • Szirt a habok közt
    Surján László, a Kereszténydemokrata Néppárt volt országgyűlési képviselője, a KDNP tiszteletbeli elnöke Antall József kormányában népjóléti miniszterként szolgált. Személyes visszaemlékezésével tisztelgünk a szocialista diktatúra időszaka utáni első szabadon választott kormány 25 éve elhunyt miniszterelnöke előtt.
  • Megszavazták a humanitárius vízum bevezetését
    Az Európai Parlament (EP) kedden, strasbourgi plenáris ülésén megszavazta a migránsok legális uniós beutazási kereteit rögzítő, humanitárius vízum bevezetését kezdeményező jelentést.
MTI Hírfelhasználó