Ünnep előtti nemzetgyalázás
Miközben nincs már köztársaság és olyan elnöke sem, mint Göncz Árpád volt. Akit ki lehetett fütyülni, de megtörni soha.
2017. október 22. 00:27

Szemelvényünk első cikkéből két magvas gondolatot érdemes megjegyezni. Az egyik, hogy Nagy Imre idén lenne 121 éves, a másik, hogy most hétfőn szerencsére nem kell iskolába menni.

A Népszavás opus egyoldalú, ferdítéseket és csúsztatásokat halmozó történelemhamísító dzsungele önmagáért beszél, kár, hogy a szép múltú szerző Egyenleg-reqiumjéből valahogy kifelejti, hogy a Bánó-féle tudósítás hamis és manipulált felvételeket tartalmazott.

 

Fábián András: Holnapután október 23.

Megint elérkezik ez a nemszeretem ünnep. Október 23-át az egész világ úgy tartja számon, mint a magyar nép felkelését a kommunista diktatúra ellen. Azért tartja így számon, mert az akkori politikacsinálóknak ez volt a politikai érdeke, mert közel 200 ezer ember, akik akkor elhagyták az országot, ugyancsak ezt állították. Számukra ez biztosította a menlevelet, a befogadás lehetőségét és a hősi múltat, amire mindmáig hivatkozni lehet. Ahová mentek lakás, iskola, társadalmi megbecsülés várta őket. A befogadó társadalmak elismerése és támogatása az üldözött menekültek felé (aki itt áthallást vél felfedezni, az nem téved nagyot). Sok itt az ellentmondás, nem is beszélve az akkori események értelmezésének sokféleségéről, majd az idő előre haladásával keletkezett, ellenőrizhetetlen legendákról. Ki vagyok én, hogy igazságot tegyek? Nem is akarok. Ennek ellenére tudom, hogy az itt következő gondolatokkal magamra vonom majd nem kevesek haragját, de tessék csak szólni, nem futottam el eddig sem senki elől.

Mindenkinek megvan a maga története 1956 októberéről, nekem is. Az enyém nem a forradalomról, hanem az irgalmatlan pusztításról, az izzó gyűlöletről, az értelmetlen halálról szól. Nem mondom el itt újra, máskor már megtettem, máshol elmondtam. Én 1956-ban alig múltam két éves, ma 63 éves vagyok. Joggal mondhatjuk tehát, hogy az alig tízéves gyerek katonákat nem számítva az akkori 18-35 éves derékhad ma már nem is él, legjobb esetben megmaradt belőlük néhány idős úr vagy úrhölgy. Itt van mindjárt Wittner Mária (nem szeretnék minősíteni, most nem). De nem is a Hippokratészi esküt tett medikus Tóth Ilonára gondolok, akinek szobra van a SOTE épülete előtt a fiatal medikusok példaképeként. Alig található viszont néhány mára azok közül az igaz emberek közül, akik akkor valóban tudták mit és miért csinálnak, akik máig kitartanak azok mellett az elvek mellett, amelyekért halálra ítélték, fogva tartották, meghurcolták őket.

Göncz Árpád pár éve ment el, Mécs Imre, hála Istennek, még velünk van. Nekik is megvannak az emlékeik abból az időből, és nyilván azok az emlékek is szépültek-halványultak. Az emlékek sorsa már csak ez. Mécs Imre 84 éves, Göncz Árpád 92 volt, amikor elment, Nagy Imre 1896-ban született és 60 éves volt, amikor kitört a felkelés. Most lenne 121 éves.

Schmidt Mária 3 éves volt 1956-ban. Mértékadó véleménye szerint Nagy Imre nem volt hős, csak sodródott az eseményekkel. Szépen halt meg, de hős az nem volt. 1956-ban és azt követően vállalt politikai felelősségéért kellett meghalnia, de nem volt hős. Hogyan lehetett volna az, hiszen kommunista volt. 1920-tól tagja az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártnak. Lesepertette a padlásokat, mondja Schmidt Mária. Csak a liberálisok meg a baloldaliak állítják, hogy az 1956-os felkelést a sztálinista Rákosi rendszer ellen fellázadó, magukat igaz kommunistának valló hazafiak robbantották ki. Schmidt Mária nem ezt állítja. Szerinte 1956 a „pesti srácok és lányok forradalma” volt.

Megteheti Schmidt Mária, hogy elhazudja a történelmi tényeket? Igen, megteheti. Azok, akik cáfolhatnák már nagyon öregek, gyenge a hangjuk, ha élnek még egyáltalán. Megteheti, hogy Dózsa Lászlónak hazudja a később rovott múltúvá minősített Pruck Pált? Igen, megteheti, hiszen Pruck Pál nem él már, és mennyivel daliásabb forradalmi hős ez a mi Dózsa Lászlónk (1942-), aki még a sildes sapkáját is magával hozta az élve eltemettetésből, hogy személyazonosságát majdan igazolni tudja vele.

Csendben kérdem: ugyan miféle politikai érettség és politikai indíttatású elégedetlenség tételezhető fel olyan 14-18 éves gyerekek részéről, akik életük döntő hányadát Rákosi idejében élték? Épp csak megszabadultak a háború rémségeitől, de idegeikben még ott munkált az aknák robbanása, golyók süvítése, a harc és a túlélés ösztöne? Akiknek az a harc jó balhé volt, és nem kötöttek hozzá semmit, legfeljebb a szabad rablást. Az ő „kezükbe adni” ma Magyarország függetlenségét és szabadságát legalább akkora erőszak a magyar nemzeten, mint Schmidt Mária „fancy, trendi, sexi” eseményei. Mint Dózsa László (1942-). Mint a halszagú Magyarország uraságtól levetett dala 50 millióért.

Mint mondtam, kevesen vannak már, akik tiltakozhatnának, és azok sem állnak a mikrofon előtt, vagy éppen a helyzet magaslatán. Nincs is ezzel semmi baj, így kell ennek lennie, ez a mai politikai érdek. Így gondolja ezt a hivatalos kormányzat, és az általa pénzelt, Schmidt Mária felügyelete alatt foglalkoztatott, történelem-hamisító kis csapat. Számukra ugyanis nem a valós és hiteles tények feltárása a lényeg, hanem 1956. felhasználása az aktuálpolitikai bulvárszínpadon. Néhány hőbörgő idiótát, jellemtelen statisztát, bérmanöken álsebesültet mindig találnak a szerepre. Ezek aztán el-elkötnek egy-egy tankot, lyukat hasítanak a nemzeti trikolórba, vagy rekedt hangon ordibálnak nemzeti tartalmú jelszavakat. Másokat remegő térdekkel oda lehet vezetni a köztársasági (?) elnök színe elé, hogy valami fényes medált rakjon a zsíros zakójukra, mert harcoltak az orosz tankok és persze a „kumunisták” ellen. Verbálisan. Az illemhely fülkéjének jótékony homályában. Csendben. Schmidt Mária az a hiteles felkent történész, aki felkutatja ezeket, mert ő az aki fel tudja kutatni őket. Ő ezeknek a felelőse, az orbáni bizalom vitathatatlan letéteményese.

Így válik a mi „hősi” történelmünk gusztustalan operett-maszlaggá, a Nyomorultak és a Pál utcai fiúk napi szintre összegyúrt giccses egyvelegévé (nem az irodalmi vagy a színházi művek kritikája kíván ez lenni!). A mai új generáció pedig, amely már az egészet csak hírből ismeri, hiszen a történelemkönyveket is Schmidt Mária koncepciójával fabrikálják – ünnepel. Nem tudja mit és miért, de ez nem is fontos, nem is érdekli őket. Vagyis a foglalkozás elérte a célját.

Holnapután nemzeti ünnep lesz. Az üzletek zárva lesznek. Az országzászlót szépen kivasalták, alig várja, hogy loboghasson végre. A díszelgő katonák csizmája tükörfényes, új spiccvas is került rá. A hazug beszédek már elkészültek. Mikrofonpróba 1,2… A lengyel turisták ugrásra készek, itt isszák a sört vodkával, valahol a Gozsdu-környéki romkocsmák homályában. A diákok a többszöri próba után pontosan tudják a tapsrendet, és azt is, hogy hol kell majd sorba állniuk a gázsiért. Szerencsére iskolába se kell hétfőn menni.

---------------------------------------------

Sebes György: Szellem a palackból

Nem mondta el beszédét, hallgatásával sokak szemében még nagyobbra nőtt FOTÓ: MTI/FÖLDI IMRE

Már 25 éve és mintha csak tegnap történt volna. A Magyar Köztársaság elnöke a hivatalos 1992. október 23-i ünnepségen, a Kossuth téren nem tudta elmondani beszédét. Az események már akkor vitákat kavartak és a viták azóta is fel-fellángolnak arról, pontosan mi és miért történt, de főképp hogy kit terhel érte a felelősség.

Mindössze 67 másodpercig állt Göncz Árpád a hangzavarban, de az alig több, mint egy perc örökkévalóságnak tűnt. A füttykoncert már akkor felharsant, amikor a műsorközlő felkérte az államfőt, tartsa meg ünnepi beszédét. A tömeg egy része Göncz lemondását követelte, miközben Antall József miniszterelnököt és Csurka Istvánt éltette. Az ordibálók között voltak neonáci sapkás, árpádsávos zászlót lengető fiatalok, s idős, egykori 56-os elítéltek is, akik így fejezték ki elégedetlenségüket egykori fogolytársukkal szemben. Göncz Árpád úgy döntött, ebben a helyzetben nem mondja el beszédét. A történteket kommentálók egy része úgy vélte, zavart volt, mások szerint büszkén állt és a hallgatásával még nagyobbra nőtt.

25 év távlatából is nehéz eldönteni, mit kellett volna egy ilyen, egészen váratlan helyzetben tennie az elnöknek, vagy a téren jelen lévő kormánytagoknak, esetleg a rendfenntartóknak. Egyébként is teljesen történelmietlen - és felesleges - azt boncolgatni, mi lett volna, ha... Szorítkozzunk tehát a tényekre.

Hogyan jutott idáig az ország?

Pontosan három évvel vagyunk a harmadik Magyar Köztársaság kikiáltása után. Két és fél éve rendezték az első szabad választást, amely nyomán a győztes Magyar Demokrata Fórum alakíthatott koalíciós kormányt. Ám az ország, a parlament és a kormány működtetéséhez szükségessé vált, hogy a győztes megállapodjon a választáson második, ellenzékbe került párttal. A Szabad Demokraták Szövetségével éppen húsz nappal a voksolás második fordulója után, április 28-án írták alá azt a paktumot, amely már akkor és azóta is rengeteg támadást és bírálatot váltott ki. Két évvel vagyunk a taxisblokád után, ami a kormány - és a rendszerváltás - első jelentős erőpróbája volt. Az MDF rosszul jött ki belőle - köszönhetően többek között Göncz kiállásának is -, ebből azt a következtetést vonták le, hogy mennyire hálátlan az ország a diktatúra utáni időszak átmenetének minden ódiumát vállaló kormánnyal szemben. 1992 nyarán-őszén ráadásul teljes erővel dúl a médiaháború, vagyis a hatalom politikai küzdelme azért, hogy megfékezze a kritikus és őt nem mindenben támogató sajtót.

Ilyen körülmények közepette ünnepelte az ország az 1956-os forradalom 36. évfordulóját. De volt még más is. Három nappal a történelmi dátum után kezdődött Győrben, a városi bíróságon egy neonáci csoport pere. Vezetőjük az a Győrkös István volt, aki ma előzetes letartóztatásban van, egy rendőr meggyilkolásával gyanúsítják. Somos András, az ATV riportere mint fiatal újságíró volt jelen a peren. Ő idézte fel, hogy Győrkös már 1991 őszétől szerkesztője volt az amerikai Új Rend magyar kiadásának. E kiadvány harmadik száma nyílt náci propagandát fejtett ki, a vezércikk „Kitartás, Heil Hitler!”-rel végződött. A „T-bajtárs” által jegyzett cikk - amelyet Győrkös szerkesztett - Göncz Árpádot egy „zsidó eretnek mozgalom” tagjának nevezte. A cikkekben cigányoztak, az írások tele voltak antiszemita kitételekkel.

Közben a Magyar Fórum 1992. augusztus 20-i számában megjelent Csurka István Néhány gondolat című írása. Az író-politikus többek közt a Göncz Árpád elnök mögötti kommunista, liberális és radikális „nómenklatúrások”, a párizsi, a New York-i és a tel-avivi „összekötők” parancsairól értekezett, meg arról, hogy a két közszolgálati médiumnál haladéktalanul rendet kell tenni. A pamfletben szó esett a magyarság érdekeinek kigúnyolásáról, a „mohó és diadalittas SZDSZ-vezetésről”, akiket „a Fidesz egyöltözőnyi ifjúsági csapatával”, valamint az állampárti apparátussal és a bankrendszerrel együttműködve amerikai támogatók pénzelnek, „élükön az alapítványi formát öltő, korábban behívott Sorossal”.

Semmit nem tettek

Mindezek ismeretében nem is annyira meglepő, ami a Kossuth téren történt. Például az, hogy a kormány jelen lévő tagjai semmit sem tettek, amikor a tömeg egy része kifütyülte az államfőt. Talán az sem véletlen, hogy az ünnepségre olyanokat toboroztak, akiktől nem álltak messze az imént idézett írásművekben található gondolatok. Alig tíz nappal az események után a 168 Óra című rádióműsornak nyilatkozó Porubszky István - akit Potyka bácsi néven ismertek - elmondta, a bomberdzsekis szkinhedek vele mentek a Kossuth térre. Persze - szerinte - nem randalíroztak, azt viszont büszkén említette, hogy utána elmentek tüntetni a szomszédos Szabadság térre, a Magyar Televízió székházához.

Érdemes idézni az akkori belügyminisztert, Boross Pétert is, aki ott volt a téren, majd az utána következő operaházi ünnepségen nyilatkozott is az Esti Egyenleg című hírműsornak. A riporter felvetette, hogy a tömegben voltak náci egyenruhások, mire a miniszter azt válaszolta, hogy a rendezvényre persze az ment el, aki akart, majd egyszerre csak rátért a lényegre: "hogyha a tömeg között nácisasos sapkák voltak, amit én most hallok először, akkor az azért kellemetlen, hogy egyáltalán ilyen sapkát hordanak nálunk". Felmerül a kérdés, hogy miután a riporter egyenruhát említett, Boross Péter honnan tudta, hogy sapkáról van szó. És ha már tudta, akkor miért mondja, hogy erről most hall először. Ez az egyetlen kis epizód is jól jelzi az akkori kormány hozzáállását az eseményekhez.

De végül is ez a 25 évvel ezelőtti történet máig ható tanulsága. A kormány és azt azt vezető párt kiszabadítja a szellemet a palackból, aztán pedig már nem bír vele. Asszisztál egy bizonyos közhangulat kialakításához - ha ugyan maga is nem vesz részt benne tevőlegesen -, majd már képtelen ellenőrizni az eseményeket.

A hívek naponta értesülhettek róla, mennyi baj van az államfővel. Az elvakultabbak meg olvashatták a náci propagandát és a tőle nem messze álló Csurka-dolgozatot (benne a mai füleknek oly ismerős sorosozással). Hát miért ne mentek volna ki a Kossuth térre, hogy kifütyüljék az államfőt. S például a rendőrség miért akadályozta volna meg, hogy a náci sapkás, árpádsávos zászlós szkinhedek vonulgassanak és tüntetgessenek, amikor nem kapott parancsot a megállításukra.

Nincs már köztársaság

Vajon napjainkban a propagandisták tisztában vannak vele, hogy mit szabadítanak el a nemzeti konzultációkkal, a Brüsszel és Soros elleni kampányokkal? Mert lehet fokozni a gyűlöletet, lehet növelni a félelmeket, de elérkezhet egy pont, amikor ez az egész agresszióba csap át és már ellenőrizhetetlenné válik. A jelenlegi hatalom támogatásának erősítése, a 2018-as választási győzelem bebiztosítása csak az egyik eredménye lehet a mostani kampányoknak. De azt senki nem tudja biztosra mondani, hogy mindez megmarad a kívánt határokon belül és nem csap át tettlegességbe. Ahogy történt 1992-ben, vagy éppen 2006 őszén.

Göncz Árpád kifütyülése után Orbán Viktor tiltakozásul távozott az esti operaházi ünnepségről. A Fidesz akkori vezérkara - amelynek tagjai ma is aktív politikusok - egy emberként kiállt a köztársasági elnök mellett. Elítélték Csurka pamfletjét is. És mindennek volt hatása, mert az akkori közvélemény-kutatások szerint a Fidesz volt a legnépszerűbb párt. Ám az 1994-es választások keserű kudarca nyomán rá kellett jönniük, hogy rossz helyen álltak. Változtattak is. Nemcsak múltjukkal szakítottak, hanem tanultak elődeik, a jobboldali MDF-kormány teszetoszaságából is. Ma már nincs taxisblokád, vagy médiaháború, erős kézzel megszereztek mindent.

Miközben nincs már köztársaság és olyan elnöke sem, mint Göncz Árpád volt. Akit ki lehetett fütyülni, de megtörni soha.

Médiatörténeti kuriózumok
 
A Kossuth téri események utóéletéhez médiatörténeti ritkaságok is fűződnek. Az akkor történtekről szóló tudósítás ürügyet szolgáltatott egy tévéműsor megszüntetéséhez. Az oda vezető út is páratlan volt a maga nemében. Az MDF-kormányt kiszolgáló Híradó vasárnapi kiadása, A Hét ugyanis példátlan módon megtámadta a Magyar Televízió egy másik műsorát, az Egyenleget. Császár Attila riporter - egyebek között - azt állította, megkérdőjelezhető, hogy az Egyenlegben 1992. október 23-án bemutatott tudósítás valamennyi kockája az akkori eseményeken készült.
 
Konkrétan az árpádsávos zászlót lengető fiúról készült 7 másodperces snitt eredetiségét vitatta. Az ügy végül oda jutott, hogy 1993. október 26-án a Magyar Televízió teljes elnöki jogkörrel felruházott alelnöke, Nahlik Gábor felfüggesztette az Egyenleg vezető szerkesztőit és azokat a munkatársakat, akik az egy évvel korábbi műsorban érintettek voltak. Ez még nem lett volna baj, viszont a műsor élére kinevezte a Híradó egyik munkatársát, a megbízhatóan jobboldali Murányi Lászlót, aki többek között a KDNP képviselőjelöltje is volt.
 
Ez már az Egyenleg csapatának sok volt és úgy döntöttek, ilyen körülmények között nem képesek ellátni feladataikat. Aznap este 10 órakor a Híradó műsorvezetője, Liebmann Katalin jelentkezett az Egyenleg szokott idejében és diadalittasan jelentette, hogy attól kezdve minden hírműsor a Híradó kezébe kerül.
Hét év múlva a Legfelsőbb Bíróság kimondta: az Egyenleg valósághűen számolt be az 1992. október 23-án a Kossuth téren történtekről. Bánó András, az Egyenleg volt főszerkesztője és Sárközi András, a műsor egykori operatőre így végérvényesen megnyerte azt a pert, amelyet személyiségi jogaik védelmében indítottak Pálfy G. István, a Hét volt főszerkesztője és Császár Attila, a Hét egykori riportere ellen.
 
A népszerű hírműsor azonban már soha többé nem jelentkezhetett.
 
 
 
huppa.hu - Népszava
  • Videó mint politikai csapásmérés
    Megvan tehát a magyarázat arra: miért viselkednek egyes politikusok – köztük egészen magas pozícióban lévők is – elmebeteg módjára. Miért zúdítják rá a kontinensre a migránsáradatot, a terrorista bandákat. Miért öletik meg társadalmuk tagjait. Zsarolva vannak.
  • Elszállt egy hajó a szélben
    Nehéz megindulás, mit megindulás, megrendülés nélkül beszélni erről a patináns lapról, a baloldali véleményformálók zászlóshajójáról, erről az izé 168 óráról. Nehéz, de mégis meg kell tenni.
  • A magyarok elsöprő többsége változást szeretne
    A magyarok döntő része elégedetlen az Unió migrációs válságkezelésével és változást akar az Európai Unióban. A pártpreferencia adatok alapján magabiztos Fidesz-KDNP győzelem várható a vasárnapi európai parlamenti választásokon – derül ki a Századvég Alapítvány közvélemény-kutatásából.
  • Az ENSZ kiesett a szerepköréből
    Az ENSZ több mint hét évtizedes fennállása alatt éppen csak a létrejöttekor kitűzött célját és feladatát, a béke fenntartását és a konfliktusok megoldását volt képtelen elvégezni.
  • Áder: Magyarország legyen erős, független és szabad!
    A honvédelem napja annak a tiszta, egyszerű és világos akaratnak az ünnepe, hogy Magyarország legyen erős, független és szabad - mondta Áder János köztársasági elnök kedden, a budai Várban rendezett ünnepségen, amelyen csapatzászlót adományozott a Magyar Honvédség Parancsnokságának. Azt kérte a honvédektől, legyenek büszkék erre a zászlóra, mert az az összetartozásuk kifejezése mellett az 1848 májusában megszületett modern magyar hadsereg örökségét is megtestesíti.
MTI Hírfelhasználó