A liberális pártok örömódát zengtek Merkel győzelmére, hogy milyen rossz lesz az az Orbán-kormány és ezáltal Magyarország számára. Orbán egyedül fog üldögélni a kerítés sarkában, és számolja a migránsokat. Maradjunk annyiban, hogy Martin Schulznál semmi nem lehetett volna rosszabb.

Vagyis fordítsuk át: Merkel jobb, mint Schulz. Merkelnél lehetett volna jobb? Nemigen. Akkor miről beszélünk? Persze hozzátehetjük, hogy Merkel asszony a német nagypolitikában fekete özvegy, ölelése halálos. Aki a szövetségese, az már kezdheti fogalmazni a memoárkötetét.

Ha közelebbről megnézzük: a szivárványkoalícióban van számunkra kedvező és sajnos kevésbé kedvező elem. Kedvező az FDP, a német Szabad Demokrata Párt visszatérése a nagypolitika színpadára, nem összekeverendő a megszűnt magyar SZDSZ-szel. A jelenlegi FDP nagyon karcosan, de egyértelműen fogalmaz az illegális bevándorlók ügyében: visszatelepítésről beszél. Ez remélhetőleg Merkelt rákényszeríti egy sokkal óvatosabb politizálásra. Ezzel szemben a Zöldek már nem annyira kedvező momentum, ugye emlékszünk: nincs is német kultúra, nincs is német nép.

Itt érkeztünk egy igen fontos hipotézishez, mármint a liberális oldal szerint, hogy gyengül a nemzeti hovatartozás fontossága, a nemzetállam, sőt tulajdonképpen már meg is szűnt. A 21. századra megszűnik. Vagyis mi már nem is létezünk. Szerintünk pedig pont fordítva van, akkor tud valójában Európa megújhodni, sőt sikeres lenni, ha a brüsszeli elit és mások is tudomásul veszik, hogy a nemzetek Európáját kell építeni. Vagyis egyenesen azt állítjuk, hogy a 21. század a nemzetek százada lesz.

Politikai értelemben Európa forrong, átalakulóban van. A rosszul tájékoztatott, félretájékoztatott, az eddig sikeresen átnevelt választópolgárok több dolgot egyszerűen kikényszerítenek a politikai elit ellenében. Igaz, Macron nyert Franciaországban (ott a Bajnai-terv nyert, ugyanaz a kaptafa, csak a kivitelezés volt más), de már magában Franciaországban sincs meg a többsége, azaz az elképzelés, hogy mindenhol győzhet, egyszerűen megdőlni látszik. Az egyedi nem lépett az általános szintre. Aztán itt van Ausztria példája is: a néppárt, vagyis Sebastian Kurz sikere nyomán nem mással, mint a szabadságpárttal köt szövetséget.
És van még egy tétel: a pártok huszadik században létezett hagyományos megkülönböztetésének leáldozott.

Nem érvényes a jobb- és baloldal megkülönböztetése. A liberális oldal találta ki eleve a jó-rossz reláció levezetésére, ugye sejtjük, ki a jó és ki a rossz. Ugye emlékszünk még az illegális bevándorlás elejére, mikor Bécsből a hangszórók ránk köpték, hogy nácik vagyunk, marhavagonokat és koncentrációs táborokat vizionáltak a hajnali napsütésben. És aztán láttuk, hogy egy évig bojkottálta az osztrák állami gépezet a szabad választásokat („borítékügy”), majd csak akkor engedte megtartani, amikor a migránsválság hullámvölgybe került. Miért? Mert féltek a demokratikus választásoktól, Norbert Hofertől és a szabadságpárttól. Most fordult a kocka. Mi izgulunk és drukkolunk, a 4-ek akár lehetnek V5-ök is.

Viszont a túl sok párt sem kedvező – pedig ez igazán lehetne a demokrácia ünnepe is, de mégsem az. Ez van a balliberális oldalon nálunk, de Csehországban is, számtalan kicsi párt; így igazán izgalmas kormányt alakítani. Korlátozott stabilitásból könnyű levezetni a korlátozott gazdaságot, majd belőle a korlátozott önállóságot. Másik nagy tévedés a liberális oldalon a politikai regionalizmus alkonya, melyről oly szakavatottan beszélnek, ezzel szemben a valóság nem beszél, hanem állít, de pont az ellenkezőjét.

A politikai regionalizmus fogalmán azokat a törekvéseket, motivációkat értjük, amelyek politikai szervezetekkel próbálják meg a központi, állami hatalommal szemben keresztülvinni történelmileg és kulturálisan is differenciálható régiójuk autonómiájára vonatkozó igényüket. A politikai regionalizmus mögött rendszerint nemzetiségi, nyelvi, vallási konfliktus húzódik meg, vagyis a regionalizmus ezen formája nem a decentralizációval egyenértékű, célja a teljes, elszeparálódás nélküli regionális önállóság.

A nyugat-európai regionalizmus általában értelmezhető egy adott államon belüli fejlődési folyamat reakciójaként – ellenhatásként ezt érzékelhetjük Barcelonában –, amely egyfajta politikai mozgásra egy másik fajta politikával válaszol. A nagyfokú ipari, valamint az ezzel együtt járó társadalmi és politikai haladás miatt gyakran mellékessé váltak a nemzetiségi csoportok tradíciói, sajátosságai.

A jelenlegi fejlődési tendencia viszont kedvez az olyan régiók kialakulásának, amelyek egységes nyelvet, kultúrát tudnak felmutatni a központi állam domináns nyelvétől, kultúrájától eltérően. Ezeken a helyeken a regionalizmus politikai erőként tud megjelenni (Katalóniában, Baszkföldön, Galíciában, Skóciában, Észak-Írországban, Walesben, Flandriá­ban, sőt Észak-Olaszországban is), ennek pedig történelmi múltba mutató okai, előzményei vannak. Sőt ez szorosan összefügg a gazdaság fejlettségével: minél magasabb a GDP, annál erősebben jelentkezik a nemzeti büszkeség.

Ha erős gazdasággal bírsz, megnő a mozgástered, odafigyelnek rád, amit mondasz, meghallgatják. Még a nagyhatalmak is, mert azok jóváhagyása nélkül még a „bálna is a víz alatt marad”. Számunkra is van egy nagy tanulsága a Skóciában és Kataló­niában történteknek. Nem pusztán a lakosságszámok számítanak (lásd kurdok). Gazdagság nélkül, gazdasági fejlődés nélkül nem megy.

A Kárpát-medencei gazdasági egységnek is csak úgy van értelme, ha jelentős gazdasági eredményt tudunk felmutatni.

Ez érdeke a magyarországi magyaroknak és talán még inkább érdeke a külhoni testvéreiknek is.

Mező Ferenc

A szerző egyetemi docens