A fasizmus iskolájában
1956 – A megtorlás „joga”, avagy a halál gyakorlata a levert forradalom után (1.)
2017. november 5. 14:41

Még folytak a „Vihar” hadművelet elkeseredett harcai, amikor Kádár munkás-paraszt (ellen-) kormánya minden rendelkezésre álló erejével hozzákezdett – Gosztonyi Péter szavaival – Magyarország legnagyobb politikai megtorlásának végrehajtásához.

Első lépésben végiglövetik és -verik az országot, második lépésben megalkotják a megtorlás „jogát”, és megindulnak több tízezres nagyságrendben a büntetőeljárások, amelyek során a vádlottak teljes kiszolgáltatottságukban néztek szembe a megtorló hatalom bírónak álcázott hóhéraival. Szólni kell tehát – röviden – arról a normarendszerről, amelyet a restaurált hatalom hozott létre, s amely aligha tekinthető jognak.
A megtorlást elszenvedők – életük, működésük és haláluk – története maga a forradalom sokszínű története. Voltak közöttük, akik nagyon messziről érkeztek, s lettek a forradalom katonái. Másokat a diktatúra „nevelt” forradalmárrá, s voltak – ők, a „rendpárti forradalmárok” (M. Kiss Sándor) –, akik az erkölcs és a jog védte igazság s nem a fegyverek erejével akarták visszazökkenteni a magyar történelmet arra a vágányra, amelyről a szovjet megszállás fegyveres erejére támaszkodva a „kommunisták akarata” (Rákosi Mátyás) letaszította.

Az ÁVH ismét főszerepben

Mielőtt megvizsgálnánk, és választ adnánk arra a kérdésre: betartotta-e a hatalom a saját maga által deklarált jogot, s hogy a büntetés kiszabásánál milyen szempontok érvényesültek a gyakorlatban, szólnunk kell röviden a jogon kívüli megtorlásról. Elsősorban azért, mert ennek áldozatai sokkal kevésbé ismertek az utókor előtt, mint az ítélettel meggyilkoltak, másrészt, mert az ő sorsuk is üzenetértékű.
November 4-e után napokon belül világossá vált, hogy a szovjet világbirodalom hadserege ellen fegyveres győzelmet nem lehet elérni. A jogi kereteken kívüli megtorlás már november 4-én megkezdődött. Ide kell sorolnunk ugyanis a karhatalom megszervezését. A Kádár János kívánságának megfelelően létrehozott „forradalmi ezredekben” újból döntő szerepet kaptak a volt ÁVH tisztjei.

Bírósági tárgyalása bizonyítási eljárásakor a megbilincselt Erdész Jenővel eljátszatják, miként lőtt le egy ÁVH-s tisztet, 1957 Fotó: MTI

A forradalom november 4. utáni újabb szakaszáról indokolt beszélni. Ennek az új szakasznak a főszereplői a munkások által életre hívott munkástanácsok voltak. Munkástanácsokat nem csak a gyárakban választottak. November 8. és 12. között Budapesten több kerületben kerületi munkástanácsok alakultak, és megalakult a Nagy-budapesti Központi Munkástanács (november 14-e, Egyesült Izzó). Képviselői két nap múlva tárgyalásokat kezdtek a Kádár-kormánnyal mint a hatalom de facto birtokosával. Kádár – aki a proletárhatalom képviselőjének hirdette magát – nyomban nem léphetett fel a munkásönkormányzat demokratikusan választott testületei ellen.

Az Országos Munkástanács megalakulását – amelyben Kádár egy kormány lehetséges létrejöttét látta – azonban fegyveres erő bevetésével akadályozta meg november 21-én. Az az eddig sosem volt helyzet állt elő, hogy a munkástanácsok lettek a nemzeti ellenállás vezetői a lakosság döntő többségének támogatásával. Ezt a helyzetet mind Kádár, mind Nagy Imre úgy értékelte, hogy az országban „kettős hatalom jött létre”. A nyugati szocialisták is hasonlóan látták a munkástanácsok szerepét. Bill Lomax a munkástanácsokban „a forradalom motorját és irányítóit” tiszteli.

A munkástanácsokkal Kádár nem is tudott, nem is akart kompromisszumot kötni. December elejére azután Kádár rendelkezésére állt az a „saját erő”, amellyel hozzákezdhetett – vérrel és vassal – a kizárólagos hatalom megragadásához.

Az akciósorozat előtt, 1956. december 4-én a Katonai Tanács ülést tartott. Itt Uszta Gyula végül kiadta a parancsot: „Gyorsan és kegyetlenül le kell számolni velük.” Ezzel megindult az a gyilkosságsorozat, amely elsősorban a sortüzek – nemzetközi jogot megcsúfoló – lövetésével kezdődött.

A sortüzek halálos áldozatainak pontos számát ma még nem tudjuk meghatározni. A sortüzek helyszínein ma már – több helyen – neveket is felsoroló emlékmű áll.
A karhatalom bevetése, a decemberi sortüzek lövetése – túl a kizárólagos hatalom megszerzésén – a megtorlás jogon kívüli, a nemzetközi jog általánosan elismert szabályaiba ütköző, emberiesség elleni bűntettet megvalósító cselekedetek voltak. Az utolsó nagy sortűz Csepelen 1957. január 11-én dördült el.

A karhatalom fellépése – ugyancsak a nemzetközi jogban tilalmazott – kínzásokat és gyilkosságokat valósított meg az ország minden területén, és félelmet, a teljes kiszolgáltatottság, védtelenség érzését váltotta ki a polgári lakosság körében. Így a balatonkenesei honvédüdülőben Árvai Mihály őrnagy parancsnoksága alatt működő – önmagát „halálbrigádnak” nevező – karhatalmisták, a tatabányai Beer János csoportja éppúgy a megtorlás jogon kívüli eszközei voltak, mint a szolnoki kegyetlenkedések.

Félelem nélküli élet?

Varga Gusztáv ajkai főmérnököt Lestyánszky Mihály százados és Orosz János főhadnagy néhány társuk segítségével gumikábelekkel verte agyon.
Radó Gábort az egri rendőrkapitányság bekerített udvarán Feliszig Imre karhatalmista agyonlőtte 1956. december 15-én.
Gál János 42 éves sértettet letartóztatásakor agyonverték, a tököli internálótáborban 1957. április 22-én meghalt.
Szegedi József 23 éves technikust 1957. november első napjaiban tartóztatták le, és vallatás közben agyonverték.
Kovács Ferenc 53 éves hosszúhetényi lakost Zengő Zoltán nyomozó verte meg. A sértett 1957. október 26-án belehalt sérüléseibe.
Shwáb György 28 éves asztalost 1956. november 9-én Pécsett, a Pipacs utcában géppisztolysorozattal lelőtték.
Id. Nagy Károly MÁV-főkalauzt Tar községben 1956. február 21-én Tóth László tari lakos karhatalmista agyonlőtte.
Nebehály Ignác sértettet Kesztölc határában 1957. július 5-én Tatai János karhatalmista agyonlőtte.
Horváth Lajos csanádapácai lakost – a forradalmi bizottság volt elnökét – Molnár László főhadnagy, Bálint Lajos alhadnagy és még öt társuk halálra verték 1957. február 21-én.
Gál Lajos nagyrábéi lakost Pócsi Imre alhadnagy és egysége 1957. február 5-én verte halálra.
Hadady Rudolf és Hargitay Lajos salgótarjáni forradalmárokat a karhatalmisták megkínozták, majd az Ipolyba lőtték. Holttestüket 1956. december 10-én az Ipolyból fogták ki.
Kenyeres Lajos tiszavárkonyi plébános – miután tiltakozó levelet írt Kádárnak – meggyilkolását 1957. február 28-án héttagú csoport hajtotta végre.
Brenner János rábakethelyi római katolikus segédlelkészt – mert nem tett eleget az Állami Egyházügyi Hivatal rendelkezéseinek – 1957. december 14-én több mint harminc késszúrással meggyilkoltatta a politikai rendőrség.
Szekuli Pál ösküi segédlelkészt – volt politikai elítéltet – 1957. december 7-én meggyilkolta a politikai rendőrség.

A névsor nem zárt, még számos név felbukkanása várható.

A karhatalom brutalitását a Legfőbb Ügyészség ügyészei is kifogásolták. Münnich Ferenc ezt a – nem is vitatott – tényt sajátos cinizmussal kezelte: „A karhatalom ellen sok panasz fut be; szeretnénk az ügyészségről is ilyen híreket hallani […]. Nem vagyunk hívei a hatalmi szervek kilengéseinek, de jobb, ha ilyen kemény, mint ha lelkesedik érte az ellenforradalom, mert semmit nem csinál.”
A munkástanácsok hatalmát a decemberi sortüzek ténylegesen megszüntették (jogilag a munkástanácsokat csak az 1957. november 17-én kelt 1957. évi 63. tvr. szüntette meg).

Kádár János talán legtöbbet idézett kijelentése arra vonatkozik, hogy nem lesz megtorlás a forradalomban való részvétel miatt, hiszen cél „a testvérharc megszüntetése, a rend és a belső béke helyreállítása. A kormány nem tűri, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért, mert a legutóbbi idők cselekményeiben részt vettek.”

A novemberi rádió beszédeiben ugyancsak a „félelem nélküli élet”-ről beszélt, megerősítve a november 4-én meghirdetett program 3. pontját: „ismételten félreérthetetlenül kijelentem azt is: kormányunk november 4-i felhívásában tett ünnepélyes ígéretet, mely szerint egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása amiatt, mert október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban részt vett, betartjuk és mindenkivel betartatjuk”.

A proletárhatalom szolgálata

Kádár azt is hangoztatta, hogy nem lesz semmilyen bosszú vagy megtorlás: „el vagyunk tökélve a múlt hibáinak gyökeres felszámolására, nem vezet közöttünk senkit a bosszúállás szelleme, s ezt nem tűrjük meg semmiféle helyi szervnél, beosztottnál sem. Ellenkezőleg tudatában vagyunk annak, hogy a dolgozó nép, elsősorban a munkásosztály és a vele szövetséges parasztság bizalmát bírva lehet csak vezetni és kormányozni hazánkat.”

Ehhez képest a kádári restauráció egyik sarkköve a kivégzések sokasága volt! Ezt szolgálta a jogrendszer átalakítása:
– A rögtönbíráskodás (statárium) bevezetése 1956. december 11-én. A katonai bíróságok statáriális tanácsai 1956. december 15-én kezdték meg az ítélkezést, és 1957. november 3-ig folytatták.

– A gyorsított eljárás bevezetését Kádár az 1956. december 28-i kb-ülésen sürgette. A megalkotott 1957. évi 4. tvr. pedig bevezette a gyakorlatba. Anélkül, hogy részleteznénk a szabályokat, fel kell hívni a figyelmet arra a barbár intézkedésre, amely lehetővé tette a 16 év feletti fiatalkorú halálbüntetésének alkalmazását. Így lett áldozata Mansfeld Péter Vágó Tibor embertelenségének.

– A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsának létrehozását Kádár az 1957. április 5-i ikb-ülésen terjesztette elő. Szükség volt ugyanis egy olyan fórumra, amelyen a hatalom kívánsága szerint bármilyen ítélet meghozható volt. Az öttagú ítélőtanácsban egy szakbíró és négy népbíró ítélkezett. Utóbbiakat a legfelsőbb politikai vezetés jelölte ki – nemegyszer súlyosan elfogult emberekből.

– A népbírósági tanácsok országos rendszerének kiépítése már 1956 novemberétől érlelődött. Az MSZMP IKB 1957. április 5-én hagyta jóvá a koncepciót, és június 17-én kihirdették az 1957. évi 34. tvr.-t a tanácsok felállításáról.

Az eljárásokban nem érvényesült az úgynevezett súlyosítási tilalom. 48 olyan halálos ítélet született, amikor csak védelmi fellebbezés volt bejelentve a vádlott javára!

Magyarországon a forradalom leverése után nem volt olyan független bíróság, amely előtt a súlyos vádak pártatlanul elbírálhatók lettek volna. A Kádár nevével fémjelzett hatalom tagadta a bírói függetlenséget. Tipikus megfogalmazást adott erről Borbély Lajos a Legfelsőbb Bíróság és a Legfőbb Ügyészség közös pártszervezetének ülésén: „Az igazi bírói függetlenség egyet jelent azzal, hogy a bírák semmilyen körülmények között sem befolyásolhatók a munkásosztály érdekei ellen, és mindig a proletárhatalmat szolgálják.” Ez rímel a Marosán György által a február 4-i ügyészi értekezleten mondottakra, amelyben egyenesen tagadta a bírói függetlenség létezésének lehetőségét is. A Legfelsőbb Bíróságon 1957. március 22-én tartott kollégiumi ülésen az ítélkezést mint az osztályharc eszközét értelmezte Lee Tibor kollégiumvezetőtől Radó Zoltán tanácselnökig a Legfelsőbb Bíróság egész kollégiuma.

Domokos József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke pedig nem kevesebbet követelt 1957. március 28-i beszédében, mint hogy „tanuljunk egy kis osztályharcot a fasizmus igazságszolgáltatásától. […] a Magyar Népköztársaság bírái vagyunk, a proletárdiktatúra bírái, akiknek kötelessége, hogy a proletariátus államát erősítsék, és annak minden ellenségét, akik a proletárforradalomra kezet emel, kíméletlenül megsemmisítsék.”

Kahler Frigyes

Folytatjuk

magyaridok.hu
  • "...a gyanúsítottat agyonlőtték"
    Jött arra valaki, gyanúsnak találták, és lelőtték. Lehet, hogy háromgyerekes, a családjáról példamutatóan gondoskodó, kollégáival kedves agysebész volt az illető, de rosszkor jött rossz helyre: a rendőrök „gyanúsítottnak” minősítették, és ártalmatlanították.
  • Politikai stabilitás mint érték
    Az SZDSZ is megtorpedózta az 1996-os világkiállítást. A szélsőséges párt akkor bebizonyítatta, hogy komoly tényező az országban, nagy kárt tud okozni neki.
MTI Hírfelhasználó