A megújult amerikai erőpolitika
Egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy a külső katonai beavatkozások eljutnak a káosz-teremtésig, de ott meg is rekednek.
2017. december 9. 11:44

A Szovjetunió bukása után ellensúly nélkül maradt a liberális világ. Ekkor az üdvtanok mintájára a győztes oldalon megszületett a „történelem végének” álma (Fukuyama, 1989); hiszen ha győzött, akkor igaza van, méghozzá egyszer s mindenkorra. Az angol diplomata, Robert Cooper (1996) pedig ennek szellemében rendszerezte a politikai formációkat és leírta a poszt-modern államot. Ezt úgy jellemezte, hogy államközi kapcsolataiban elmosódik a bel- és külpolitika közti különbség, hogy elveti az erő alkalmazását a vitás kérdések megoldására, s hogy a határok egyre jelentéktelenebbekké válnak, így a területi viták is értelmüket vesztik, s végül hogy a nemzetközi biztonság nem az elrettentésen, hanem az átláthatóságon, a kölcsönös nyitottságon, -függésen és -sérülékenységen alapul. Immár a kommunizmus fényes horizontja helyére felrajzolódott a globalizmus békés álomképe.

Ugyan kissé bezavart ebbe a képbe Huntington (1996) rémálma a civilizációk közti várható összecsapásról, de sokáig inkább csak távoli mennydörgésnek tűnt a benne rejlő fenyegetés.

Így érkezett el 2001. szeptember 11. A World Trade Center ikertornyainak lerombolása világpolitikai váltást eredményezett – vagy inkább robbanás-szerűen felszínre hozta az érlelődő fordulatot.

Mert az még hagyján, hogy az Egyesült Államokat ért újszerű támadásra a válasz a fogat fogért alapján született meg. A világ színpadán magát a nagy győztesnek tartó Egyesült Államok vezetésében a túloldalra átlendülő hinta azonban elérte a tébolyképződés szintjét is. Haseler (2008) pontosan leírja a józan emberek számára nehezen felfoghatót; azt, hogy az ellensúly nélkül maradt nagyhatalom megbillent és a pénzvilág parttalan mohóságát befogadva, annak lökőerejével vezetői máris a „világmindenség mestereinek” (Masters of the Universe) érezvén magukat egyoldalú elsöprő kezdeményezésekkel kívánják akaratukat ráerőszakolni a világra. Ennek a túlburjánzó világképnek a „bölcselmi” megalapozását Leo Strauss, a politikai filozófia újraélesztője adta. Hatása az amerikai külpolitikára megmutatkozik abban, ahogy a neokon-csoport átültette a gyakorlatba azt a gondolatát, hogy a wilsoni elvek jegyében – de macchiavellista gyakorlattal! – az USA  akár katonai eszközökkel is beavatkozzék más államok ügyeibe a rezsimváltás eléréséért. Ezért született meg a szójáték a „Leo-kon” csoportról. Az amerikai politikacsinálás rendkívül árulkodó jele, hogy az ő gondolatait nemcsak az ifjabb Bush elnök csapata, tehát a republikánusok és közöttük a neokonzervatívok, hanem a versenytárs demokraták, vagy közülük legalábbis a Bill Clinton és Al Gore nevével fémjelzett szárnyuk is magáévá tette. Történészi szinten pedig Ian Morris (2010 és 2014) említhető, aki könyveiben kifejti a Nyugat uralmának, majd általában a háborúknak történelmi szükségszerűségét.

Katonailag Harlan K. Ullmann és James P. Wade (1996) készítette elő a „rapid dominancia”, avagy fantázianevén a „csapás és döbbenet” (shock and awe) tantételének megfogalmazásával, elindítva a hidegháború utáni korszak amerikai katonai doktrinájának kialakítását. Szerintük a módszer célja az érintett lakosság megfélemlítése; fő jellemzői: a teljeset megközelítő ismeret a saját és ellenséges erőkről, villámgyors alkalmazás, tökéletes kivitelezés és a műveleti terület átfogó ellenőrzése. Előképének tekinthető Japán II. világháborús atombombázása, avagy újabb példaként a 2003. március 19-től 21-ig Bagdadra zúdított rakétatámadás.

A 2005-ben elhunyt Arthur K. Cebrowski, az USA haderejének átalakításával megbízott igazgató megfogalmazta a „világhálóra alapozott hadviselést” az adathalmazok egyszerre való kezelésével, robot-vezérelt harcászati döntésekkel. Vagyis megfogalmazta a hatalom és biztonság katonai szempontú kezelését a világháló adta lehetőségek között.

Felismerte, hogy a háború nagy átalakuláson megy át: a tömegerő helyébe az információ lép. A tömegerőkkel vívott háborúban a közkatona tudta legkevésbé áttekinteni harc közben helyzetét. (Bár 56 utcai harcai is azt tanítják nekünk, amit ő úgy fogalmaz meg, hogy „senki sem tanul gyorsabban, mint akire lőnek”…) Az ipari korszak tömeghadseregeit azonban felváltják az információs korszak preciziós fegyverekkel történő csapásai és a kapcsolatháló (interkonnektivitás) a parancsnokságoktól le a harcoló katona személyéig. Így a harcoló személy jobban fel tudja mérni a folyamatokat. Ehhez persze jól képzettnek kell lennie; pontosabban: ehhez már nem elég a kiképzés, ehhez végzettség kell! Ez mind taktikailag, mind technológiailag igen nagy sebességű hadviselést eredményez. A háború művészetét felváltja a háború tudománya.

A korábban Cebrowski keze alatt dolgozó Thomas P. M. Barnett  - korábbi cikke után – 2004-ben könyvet írt arról, hogy az amerikai külpolitika új világtérkép alapján dolgozik, s ennek megfelelően alakítja át az USA hadseregének szerkezetét. Barnett azt állította, hogy a világhegemónia fenntartásáért a világ két részre bontandó. Abból indul ki, hogy a globalizáció vezető ereje az Egyesült Államok; s ez a világunkat összekötő folyamat megváltoztatta a fegyveres összecsapások jellegét is. Míg korábban államok feszültek egymásnak – ennek keretében az USA az igazi veszélyt a nagyhatalmak oldaláról tételezte – ma az országokon belül egymással harcoló erők nőhetnek nagy fenyegetéssé. Véleménye szerint egyes országoknak-országcsoportoknak a globalizációból való kimaradása (disconnectedness) jelenti az igazi veszélyt. Ugyanis a világrendszer összekapcsolódó országainak a békefenntartása a biztonságra épül. A stabilitás vonzza az üzleti tevékenységet, a beruházásokat, s ez – megítélése szerint – emelkedő jóléthez vezet, következésképpen megerősíti a középosztályokat. Így fest a világnak az az oldala, amelyet a „működő mag államai” (nagyjából a G8-ak és szövetségeseik) alkotnak. A másik oldalon vannak a „nem-integrált leszakadtak”. E kettő az ő megnevezésével a Core és a Gap (a továbbiakban: a Mag és a Leszakadtak). Az utóbbi hosszú távon fenyegetést jelent az amerikai világrendnek, mivel az elzárkózás gazdasági és népesedési robbanóelegyet teremthet. Ugyanis a Leszakadtak lakossága szaporodik, s ezért sok a fel nem használt fiatal munkaerő, s ezzel függ össze, hogy nagy a szegénység is. Ugyanakkor a gazdaság bővülése (az ú.n. „fejlődés”) számára a természeti erőforrások nagy tartalékát adja. Barnett úgy fogalmaz, hogy Amerika – ha úgy tetszik: meg nem valósítható – elvárása az volna, hogy ezek az államok gyorsan alkalmazkodjanak a globalizáció amerikás szabályaihoz.

A Leszakadtaknak egyedül az USA képes katonai segítséget adni a felzárkózáshoz. Elődeitől eltérően, Barnett nem azért akar a területükön lévő forrásokhoz jutni, mert azok életbevágóak Washington számára, hanem azért, hogy e források csak az USA hadseregének segítségével legyenek elérhetőek az első csoportbeli stabil államoknak: a Mag tagjainak. Ebből következik, hogy e területeken az állami szerkezetek lerombolása érthetően oda vezet, hogy innen senki sem képes közvetlenül kapcsolatot építeni a stabil államokkal. A döntés tehát kerüljön teljesen Washington kezébe.

A működő Mag-államok csoportját az elmélet alkotója további két csoportra osztotta. A régi Mag-államok területe kiterjed Észak-Amerikára. Európára, Japánra és Ausztráliára; míg az új Magba olyan államokat sorol, mint Kína, India, Oroszország, Dél—Afrika, Brazília, Argentína és Chile. Leszakadt terület eszerint Délkelet-Ázsia, a Közel- és Közép-Kelet, nagyrészt Afrika és Dél-Amerika északnyugati része. Azt állítja, hogy az USA a leszakadt térségben kétféle katonai eljáráshoz folyamodhat. Egyik a „Leviathan”: ennek módszere az elsöprő haderő használata. A másik a „System Administrator” működtetés; s ez békefenntartást, szervezésbeli segítséget jelent. Szerinte a bi+ztonsági helyzet USA-teremtette javulása hasznot hajt a teljes Maghoz tartozó területnek, hiszen a kereskedelem és a beruházások növekedéséhez vezet.

Ugyanakkor elismeri, hogy a határvonal a Mag és a Leszakadottak között állandóan csúszik; s ennek iránya vészesebb, mint a mértéke. Kína pl. bekapcsolódik a világgazdaságba, s aláírta a WTO (World Trade Organization= Világkereskedelmi Szervezet) -szerződést is. Ezzel jár, hogy belső szabályozása is a nemzetközi szabályokhoz simuljon. Ugyanilyen kihívás jelentkezik Argentína és Brazília esetében. A „perem”-területeken pedig egymás szomszédságában feszül szembe a Mag és a Leszakadtak világa. Jó példa erre a Mag-jellegű Izrael leszakadt környezetében; s fordítva: Észak-Kórea leszakadt volta Mag-jellegű szomszédai között. Barnett Új Térképe szerint 6 milliárdból 4 milliárd ember lakta terület van bekapcsolva a globalizáció világözönébe. A kimaradottak fenyegetést jelentenek.

Időbeli választóvonalnak természetesen 9/11-et tekinti, hiszen akkor vált nyilvánvalóvá, hogy nem egy másik állam vagy egy hadsereg támadta meg az Egyesült Államokat, hanem végső soron: eltökélt egyedek csoportja. Ennek megfelelően át kellett alakítani az államot magát is (pl. nemzetbiztonsági átszervezés, a fokozott biztonsági intézkedések költségfedezeti rendszere, stb).

Barnett szerint a 9/11 a Leszakadt világ visszacsapása a Magra. Az Egyesült Államoknak vállalnia kell az új feladatot, s lecsapni ott, ahol kell: s érdekes módon ez rendre olyan vidékeken történik, ahova a globalizáció nem tört be. Természetesen nemcsak Amerika került ilyen helyzetbe, hanem mindazon államok, ahol a Mag érintkezik a Leszakadt területtel. Itt a peremeken Oroszország bajlódik a Kaukázusban, Kína Kelet-Türkisztánban, Ausztrália Balin. Szerinte visszavonulni nem lehet, hanem növelni kell a Mag ellenállását, tűzfalat építeni a peremállamok területén a terror, a drog és a járványok ellen, s zsugorítani a Leszakadottakat; hiszen a demokrácia és a szabad piac rendszere nem virágzik elhúzódó viszályok légkörében. Az Egyesült Államoknak tehát igenis „bele kell ütnie az orrát” az eddiginél jobban is a nemzeteken belüli konfliktusokba, mert onnan nőnek ki a nagyobb térséget fenyegető erők. A távlati megoldás hogy „mi, mint egy nemzet válaszoljunk a kihívásra, mégpedig úgy, hogy valóban globálissá tesszük a globalizációt”.

Itt megfogalmazódott olyan vélemény is, hogy nem csupán az ellenkező népekre kell rábocsátani Leviathan módszerét, hanem fenyegetheti ez mindazon országokat, amelyek nem értek el egy bizonyos életszínvonalat. Barnett szerint az egy adott ország elleni háborút ki kell terjeszteni a világ egész nagytérségeire, amennyiben azok nem tagolódnak be a korlátlan világgazdaságba. Érthető, hogy Barnett átveszi Bernard Lewis és Samuel Huntington látásmódját a „civilizációk háborújáról”. De míg Barnett abban bízik, hogy a globalizációt kell elvinni mindenhová, olyan amerikai vezető szakértők, mint Brzezinszki vagy George Friedman kifejezetten szükségesnek tartják a beavatkozási területen a zűrzavar, a káosz fenntartását, nehogy más hatalom felnőhessen az USA ellenfelévé.

Az elképzelést a külső megfigyelők eleinte inkább retorikusnak tartották, később a megvalósíthatóság váltott ki vitákat.  Egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy a külső katonai beavatkozások eljutnak a káosz-teremtésig, de ott meg is rekednek. Európa mostani szétverése és Oroszországgal kapcsolatos hatalmi politika – kisebb mértékben a magyarországi Goodfriend-jelenség is – arra utal, hogy a Mag is áldozatul eshet. A „vén róka” Kissinger úgy látja, hogy a Nyugat geostratégiai terv nélkül maradt, s ezért a káosz nőni fog. Legfontosabb ütőereje, a NATO a defenzív elkötelezettségével jobban tisztában van, mint azzal, hogy mivel járulhat hozzá a világ rendjéhez. Ha meggondoljuk, érthető, hiszen a Nyugat az amerikai nukleáris arzenál révén egyoldalú garanciát fogadott el, s nem egy megegyezéses stratégiai konceptust.

Carter elnök, 1980-ban az unió állapotáról tartott beszédében elvként fogalmazta meg, hogy Washington amerikai nemzetbiztonsági kérdésnek tekinti az Öböl-beli nyersolajjal való gazdálkodását. Manapság azonban kevesebb iraki és líbiai petróleumot igényel, mint amennyit ezen háborúk előtt! De nem úgy Európa! A Közel-Keleten tovább bonyolítja a kérdést, hogy a zsidó állam biztonsága akkor fokozódik, ha szomszédai gyengülnek, vagy éppen szétesnek. (l.: Leo Strauss és Yinon elemzéseit). Erre hivatkozott Condoleezza Rice a Libanon elleni 2006. évi háború kezdetén, amikor Izrael ismét győzelemre állt. Szerinte hiba volna azt várni, hogy a háború után helyreáll a korábbi állapot Izrael és Libanon között. Ehelyett ami történik, az a kezdete, szülőfájása egy új Közel-vagy Közép-Keletnek.

Ezek az elképzelések vezették előbb Bush elnököt; majd ebben a szellemben a béke-Nobel-díjas (!) Obama rendelte el egész nagytérségekre kiterjesztve a kommandós és a drón-vezérelt merényleteket.                                                                     *

Kelemen András

(Folytatjuk)

                                                                                                             

                                                                                                           

gondola
  • Polgárverés – 12 éve
    Azt sem sikerült kideríteni, hogy a brüsszeli bürokrácia miért hunyta be a szemét, amikor látta, hogy európai uniós polgárokat vernek véresre.
  • Antall József és Sargentini
    Amikor nagy a zűrzavar, a cosmos helyett chaos van, amikor a szervezetlen rotyogás uralkodik, nem árt, ha fogódzót keresünk.
  • A nemzet védelme a történelem értelme
    Számunkra nem célja van a történelemnek, hanem értelme: az, hogy fennmaradjon az a nemzet, amelynek része vagyunk, és az a kultúra, amely otthonunkká teszi a szülőföldünket.
  • Róna Péter és a magyar valóság
    Ráadásul érzek Róna szavaiban egy jó adag liberális intoleranciát is: ha nem úgy gondolkodtok, mint mi, nyugatiak és nyugatimádók, akkor csak és kizárólag keletiek és barbárok lehettek.
  • Bayer: A hetedik koporsó
    A mi tisztünk bebizonyítani, hogy hiába ácsolják újra és újra a koporsóinkat, soha, senkinek nem fog sikerülni.
MTI Hírfelhasználó