Rákosi, a mártír
A Kúria épülete és a munkásmozgalom
A Kossuth Lajos téren álló impozáns épület figyelemre méltó szerepet játszott a magyar kommunizmus huszadik századi történetében. Ezt a párt vezetői 1948 júniusa után – ekkor kebelezte be az MKP a Szociáldemokrata Pártot – azonosnak tekintették a magyar munkásmozgalom történetével. Így az erőszakos eszközökkel, kíméletlenül végrehajtott „fúzió” nagyszabású, máig ható történelemhamisítás kezdete volt.
2018. január 14. 14:41

Az 1896-ban felavatott Igazságügyi Palotában a legfelsőbb bíróság, a Kúria öt büntetőtanáccsal ítélkezett, és itt székelt a Koronaügyészség és a Budapesti Királyi Főügyészség is. Utóbbi vezetője Váry Albert volt, akit még 1918-ban Vázsonyi Vilmos igazságügy-miniszter nevezett ki. Az ő feladata volt az 1919-es Tanácsköztársaság után, hogy az elkövetett bűncselekmények miatt vádat emeljen a letartóztatott kommunista vezetők ellen.

A főügyész a gyanúsítottak vallomásaiból, jelentésekből, beszámolókból, az ügyükben hozott bírói ítéletekből készítette el A vörös uralom áldozatai Magyarországon című, először 1921-ben megjelenő könyvét, amely a kommunista terror rémtetteit örökítette meg. Hasonlóképp dokumentálta a fehérterror alatt elkövetett bűncselekményeket is.

A népbiztosok és a Lenin-fiúk ügyeit a Kúria büntetőtanácsai (ítélőtáblák) tárgyalták, legtöbbször Töreky Géza és Szemák Jenő vezetésével. Mind a két főbíró a Kúria elnöke lett (előbbi 1937-től 1944-ig, utóbbi 1944-től 1945-ig).

Az Igazságügyi Palotában tárgyalták Rákosi Mátyás büntetőpereit 1926-ban és 1936-ban. A második perben a magyarországi Tanácsköztársaság alatt betöltött szerepe miatt vonták felelősségre a későbbi pártfőtitkárt.

Egy 1926 nyarán illegálisan megjelent kommunista lapban, amelyet azután 1950-ben A Rákosi-per című kötetben újra közöltek, így írták le a tárgyalást: „A törvényszék épületét többszörös rendőrkordon veszi körül. A tárgyalóterembe csak névre szóló belépőjeggyel lehet bejutni. A tárgyalás a törvényszék nagy központi termében folyt le. Hatalmas freskók, I. Ferenc József és az igazság szobra díszítik a termet. S valósággal szimbólum, hogy az ’Igazság istennője’ kissé ferdén áll a talapzatán, s ezáltal a mérleget is ferdén tartja. Úgy mér ebben a teremben az ’Igazság’, ahogy akar: ahogy a reakció akarja.”

A szigoráról hírhedt, vitatott megítélésű Töreky Géza statáriális tanácsa ítélte halálra 1932 júliusában a Moszkvából hazaküldött Sallai Imrét és Fürst Sándort, ami ellen a szociáldemokraták tiltakoztak. A két pártmunkás kivégzése Rákosi Mátyás pereivel együtt központi szerepet játszott a kommunista „mártirológiában”. Ez is oka volt annak, hogy Rákosi 1949-ben felszámoltatta a Kúriát, és az Igazságügyi Palotát szemelte ki arra a célra, hogy a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom kultuszát ápolja.

Joggal merült fel azonban a kérdés – bár ennek 1945 után kevesen mertek hangot adni –, hogy volt-e köze egyáltalán a kis létszámú illegális kommunista pártnak a szervezett munkássághoz, amelynek érdekeit az SZDP képviselte a szakszervezetekben és 1922 után a parlamentben.

A két világháború között köztudott volt, hogy a számos frakcióra és mozgalomra bomló illegális kommunisták többsége soha nem volt szervezett munkás, nagyrészt kispolgári és értelmiségi szülők radikalizálódó gyermekeiből került ki. Ők saját küldetéstudatuknak kerestek célt a munkásmozgalomban, ezért csatlakoztak a szakszervezetekhez is.

A sztrájkokat és nagyobb tüntetéseket, úgy, mint a legnagyobbat, amelyre 1930. szeptember elsején került sor „munkát, kenyeret!” jelmondattal, a Szociáldemokrata Párt szervezte.

A kommunisták által „osztályárulónak és reakciósnak” tartott SZDP, élén Peyer Károllyal, soha nem törekedett proletárdiktatúrára, ugyanakkor szemben állt a Horthy-rendszerrel, de a kommunistákkal is.

Képviselői élesen bírálták a kommunistákat sújtó statáriális bíráskodást. Egyikük, Györki Imre 1926-ban parlamenti interpellációjával elérte, hogy Rákosi fölött ne statáriális bíróság ítélkezzen, hanem az ítélőtábla vonja felelősségre a rendes ügymenet szerint. Györki ezzel megmentette Rákosi életét. (Jutalma nem is maradt el: 1950-ben a Népbíróság pártutasításra életfogytiglanra ítélte.)

A magyarországi kommunista mozgalmakról 1937 májusában Sombor-Schweinitzer m. kir. rendőrfőtanácsos, a rendőrség politikai nyomozóosztályának helyettes vezetője tartott többrészes előadást az Igazságügyi Palotában. A

munkásmozgalomban csak „Svejni” (disznó) néven emlegetett fődetektív áttekintette a radikális baloldali csoportok tevékenységét, közéjük sorolva a cionistákat is. Őket az ügynökök ugyanúgy megfigyelték, mint a kommunista pártot és a kommunista ifjúsági szervezetet (KIMSZ) a különféle szakadár csoportokkal együtt.

Ez a baloldali radikális, elszigetelt, konfliktusos közeg alkotta a kommunista mozgalmat az 1920-as évek második felétől. Benne még a szociáldemokráciához képest is erősen felülreprezentált volt a zsidó származásúak aránya. Mint Sombor-Schweinitzer hangsúlyozta, a szakadár csoportok radikálisabbak voltak a „hivatalos” kommunista mozgalomnál is, de meglehetősen elszigetelten működtek.

Az MKP 1945 után hallgatott erről a zavaros és ellentmondásos múltról. A Réti László vezetésével 1948-ban létrehozott Magyar Munkásmozgalmi Intézet (MMI) feladata lett, hogy újat konstruáljon helyette. Miután az MMI 1949-ben beköltözött a számára kiürített Igazságügyi Palotába, itt nyílt meg egy évvel később a Magyar Munkásmozgalom Történetének Múzeuma, és itt rendezték meg 1952 márciusában, Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapján a kiállítást a neki küldött ajándékokból.

A múzeumnál, mely mindenekelőtt a „lánglelkű” Párt és vezére tévedhetetlenségét kívánta bizonyítani, nagyobb volt a jelentősége a levéltárnak. Ennek anyagát mindenekelőtt abból a célból kezdte gyűjteni a politikai rendőrség, nehogy valaki a „hivatalos irányvonaltól” eltérő következtetéseket vonjon le, esetleg publikáljon a kommunisták múltjáról.

Figyelemre méltó, hogy Váry Albertet, aki Budapesten maradt, rögtön az ostrom után zaklatta a politikai rendőrség. Arra kényszerítették, hogy adja át a fehérterrorra vonatkozó dokumentumait, s ezek alapján vontak felelősségre és végeztek ki embereket. Később, miután Péter Gáborék begyűjtötték Sombor-Schweinitzer kartotékjait és besúgói jelentéseit, ezeket koncepciós perekben használták fel.

A jogutód MSZMP Párttörténeti Intézetében a hatvanas évek második felében is dúlt a „voluntarizmus”. A kárpitosból lett történész igazgató, Nemes Dezső, aki a hatvanas években az MSZMP KB Politikai Bizottságának tagja volt, elérte, hogy a rendőrség 36 évvel később, 1967-ben „pótnyomozást” folytasson a biatorbágyi merénylet ügyében.

Bizonyítani akarta, hogy a viaduktot a „Horthy-fasizmus” vezetőinek személyes utasítására robbantották fel azért, hogy elrendelhessék az illegális kommunista párt tagjai ellen a statáriumot. A rendőrség mintegy 20-22, a korabeli rendőrségi jegyzőkönyvek és a sajtó alapján azonosított embert hallgatott ki, akiknek persze gőzük sem volt arról, hogy ennyi idő után mit akarnak tőlük a nyomozók. A „pótnyomozás” dokumentumai most is megtalálhatók a Politikatörténeti Intézet (PI) archívumában.

Úgy vélem, a PI levéltárának a pártokra, szakszervezetekre, munkás- és baloldali mozgalmakra, ifjúsági szervezetekre vonatkozó anyagainak ugyanúgy a Magyar Nemzeti Levéltár Legújabb Kori Levéltárában a helyük, mint a sajtó- és röplapgyűjteménynek, a személyi gyűjteményeknek és a politikusok visszaemlékezéseinek. (Ezek gyakran kétes módon kerültek az archívum birtokába: előfordult, hogy az elhalálozott szociáldemokraták emlékiratait egyszerűen lefoglalták a hagyatékból.)

Külön „pártarchívumra” nincs többé szükség. Viszont a magyar munkásmozgalom történetét legalább egy kiállítás formájában mégiscsak meg kellene örökíteni. Természetesen nem a Kossuth Lajos téren, ahova most Justicia költözik vissza, hanem a Tolnai Lajos (azelőtt: Conti) utcában, a Szociáldemokrata Párt egykori, történelmi központjában. Itt a szervezett munkásság életét olyannak mutathatnák be, amilyen valójában volt, lehántva róla a kommunista manipuláció évtizedek alatt rárakódott rétegeit.

Visszatartott iratok

A Néprajzi Múzeum kiállításai elbúcsúztak az egykori Kúriától. A nagy múltú, hányatott sorsú etnográfiai gyűjtemény a Liget-projekt keretében emelt új, modern épületben talál végleges otthonra, mely 2020-ra készül el. 1973-ig Magyar Munkásmozgalmi Múzeum (MMM) működött a Hauszmann Alajos által épített budapesti Igazságügyi Palotában, akkor került a helyére a Néprajzi Múzeum. Az MMM két évvel később felköltözött a Budavári Palotába, és 1989-ben megszűnt. A Kúria épületében maradt azonban az MSZMP Párttörténeti Intézete, mely a rendszerváltás idején nevet változtatott. Most Politikatörténeti Intézetnek hívják, és a Magyar Szocialista Párthoz közel álló szellemi műhely. A PTI nem fizetett bért egy 1990-es, használati jogot biztosító szerződésre hivatkozva, ami miatt az állam még mindig perel.
A Kossuth Lajos téri épület tulajdonosának, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-nek van egy másik pere is a PTI Nonprofit Kft.-vel, mely 2018-ban érhet véget. Lényege, hogy a 2012-ben megváltozott levéltári törvény értelmében a PTI-nek a birtokában lévő iratokat már évekkel ezelőtt át kellett volna adnia a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának. A PTI azzal az indokkal tartotta vissza az iratokat, hogy felelős őrzés jogcímén körülbelül 26 millió forint jár neki. Nyilvánvaló azonban, hogy nem csak az anyagiakról van szó, a bíróság esedékes döntése szimbolikus érvényű lesz.

Pelle János

magyaridok.hu
  • Antall József és Sargentini
    Amikor nagy a zűrzavar, a cosmos helyett chaos van, amikor a szervezetlen rotyogás uralkodik, nem árt, ha fogódzót keresünk.
  • Szögi Lajos-emléknap
    Nem szép a történet, és nem lehet neki semmilyen fölemelő jelleget adni, nem mutatható fel körülötte jövőbemutató érték.
MTI Hírfelhasználó