Az integráció kettős arca
A Római Birodalom is belülről roppant meg, a barbárok csak bevitték a kegyelemdöfést
2018. január 21. 10:13

Az Európába érkezett migránstömegekkel kapcsolatos bánásmód egyik fontos vezérszólama az utóbbi időkben az integráció lett. Érdemes e problémakört, amely súlyos kérdéseket hoz felszínre, alaposabban megvizsgálni.

Az utóbbi bő fél évszázad során a bevándorlást illetően a nyugat-európai politika nagyjából három fő szakaszon ment keresztül. Az első még az 1950–60-as évekre nyúlik vissza, amikor Nyugat-Európában először jelentek meg nagyobb csoportokban nem európai eredetű bevándorlók (marokkóiak, törökök, Brit Nyugat-India lakosai), akiket akkor még vendégmunkásoknak neveztek.

E folyamat akkoriban nem vont maga után semmiféle hangsúlyos migránspolitikát; a befogadó országokban hallgatólagosan általában arról voltak meg­győződve, hogy e bevándorlók a gazdasági fellendülés után, amikor már kevésbé lesz rájuk szükség, szépen hazamennek.

Csakhogy az akkori vendégmunkások nem tértek haza, sőt többnyire még a családjukat is maguk után hozták. Ez nemcsak a bevándorlók létszámának további emelkedéséhez vezetett, hanem ahhoz is, hogy szélesebb szociális-logisztikai hátteret kellett biztosítani számukra (lakásépítés, iskoláztatás, egészségbiztosítás stb.).

Az egyre nagyobb számú bevándorló népesség és az őshonos lakosság együttélésének biztosítására és szabályozására ekkor – vagyis az 1970-es években – alkották meg a „multikulturalizmus” kifejezést. A multikulturalizmust általában különféle etnikumú és kultúrájú csoportok együttéléseként szokás meghatározni, beleértve ebbe azt, hogy az egyes csoportok kölcsönösen tolerálják, tisztelik egymást, egyenlő felekként tekintenek egymásra.

A multikulturalizmus – mellékesen legyen mondva – vitatott jelenség. Egyesek úgy tekintenek rá, mint a globalizációval szemben álló ideológiára, holott a helyzet épp fordított: egy állam vagy társadalom multikulturálissá tétele, sokféle multikulturális csoportra való felbontása teszi igazán lehetővé, hogy ezen elszigetelt, gyenge kulturális csoportokat felfűzzék a globalizmus járószalagjára.

Az egyes csoportok megőrizhetik ugyan a maguk saját szokásait a ruházkodásban, az étkezésben stb., de az igazán lényeges kérdésekben, a pénzügyekben és az üzleti életben, az adminisztrációban, a gazdasági élet irányításában, a politikai és jogi élet megszervezésében mind alávetik magukat a globális szemlélet játékszabályainak.

Ez utóbbi játékszabályokat pedig jelenleg még az észak-atlanti civilizáció diktálja. Mások viszont arra mutatnak rá, hogy a multikulturalizmus hatékony eszköz a többé-kevésbé homogén nemzetállamok felbomlasztására. Ugyanis a multikulturalizmus épp azzal, hogy elvileg minden kultúrát egyenrangúnak, egyenértékűnek tekint, kihúzza a szőnyeget egy adott nemzetállam hagyományokon alapuló, domináns kultúrája (az úgynevezett Leit­kultur) alól. A multikulturalizmus nyugodtan létezhet a gasztronómia vagy a zene terén, ám a jog területén – amelyben alapvető szerepet játszik a történeti-kulturális hagyomány, valamint az állami szuverenitás – már nem.

Bármik legyenek is a multikulturalizmus előnyei vagy hátrányai, a 2000-es évek végére kiderült, hogy nem működőképes. A tömeges bevándorlás újabb hullámainak hatására láthatóvá vált, hogy sok helyen nem multikulturális, hanem párhuzamos társadalmak jöttek létre. Emiatt jelentette ki Merkel még 2010 októberé­ben, hogy a multikulti megbukott. (Ugyanígy nyilatkozott akkortájt David Cameron, Nicolas Sarkozy és José María Aznar is.)

A multikulturalizmust fel kell váltania az integráció­nak – hangzott az új jelszó, mintha mindez menne parancsszóra. Ez jelenti a migránspolitika harmadik szakaszát. Az integráció a szó szoros értelmében beilleszkedést, betagozódást jelent a többségi társadalom kultúrájába; az integrálódók magukévá teszik a szóban forgó társadalom törvé­nyeit, normáit, értékeit, nyelvét, amelyeken persze ők maguk is módosítanak.

Azonban itt merül fel a döntő kérdés: mibe, milyen kultúrába kellene a nagyszámú jövevénynek integrálódnia? Nézzük meg a problémát az ellenkező oldalról! Nagy-Britannia számos nagyvárosában apró falragaszok láthatók, rajtuk a felírás: „Saría által ellenőrzött terület.” Anélkül, hogy most belemennénk e felirat kitételének jogi vonatkozásaiba, vegyük szemügyre az alatta található, apró képekkel szemléltetett tilalmakat:
1. No alcohol (Tilos az alkoholfogyasztás!). 2. No gambling (Tilos a szerencsejáték!). 3. No Music or Concerts (Tilos a zene vagy a koncertek [a tulajdonképpeni „bulik”]!). 4. No Porno or Prostitution (Tilos a pornográfia vagy a prostitúció!). 5. No Drogs or Smoking (Tilos a kábítószer vagy a dohányzás!)

Tehát ivászat, szerencsejáték, bulik, pornográfia, drogok, dohányzás. Épp e területek rajzolják ki a jelenlegi nyugati civilizáció tömegdemokráciájának élvezeti térképét is. Ezek korunk hedonizmusának fő territóriumai, napjaink nyugati „kultúrájának” meghatározói. S noha elfogadhatatlanok és vitathatónak tűnnek azon jelenségek, amelyek az európai nagyvárosok egyes területein az iszlám jogrendet és jogszokásokat kívánják érvényesíteni, egyet nem lehet tagadni: e tiltások tömör lesújtó véleményt fogalmaznak meg nyugati kultúránk jelenlegi állapotáról is.

Félreértés ne essék: e kérdés felvetésével egy pillanatra sem kívánok a „bűnös világi szenvedélyeket” ostorozó savonarolai álláspontra helyezkedni. Merthogy az ember alapvetően érző-érzéki lény is, létezéséhez hozzátartoznak az élvezetek. S ha figyelembe vesszük, hogy a nyugati átlagember életének legnagyobb részét a racionális munkaszervezés végsőkig feszített tempója hatja át, akkor igenis szükség van ennek oldására, akár élvezetek formájában is, ha nem akar beleőrülni a heti penzum örökös teljesítésébe. (Bár régebben ezt egysze­rűen pihenésnek, regenerálódásnak, urambocsá!, művelődésnek, örömet okozó önképzésnek nevezték.)

Az élvezetek skálája persze nem zárul le az előbbi felsorolással. Számos olyan terület van, amelynek magas az élvezeti értéke, de nem pusztító jellegű: ilyen mondjuk a testkultúra, a sport, a turizmus vagy természetközelség, az elmélkedés, a létáhítat, a csendes beszélgetés, az önmagunkért végzett művelődés, a tevékeny szeretet. A történelem ugyanakkor számtalan példát mutat arra, hogy elpusztul egy civilizáció akkor, ha az élet értelmét és végcélját a túlfeszített hedonizmusban, a nyers élvezetek hajszolásában látja.

A probléma: ha a nyugati civilizáció elvárja a bevándorlók integrálódását (joggal), akkor egy igazán hithű, vallása parancsolatait betartó és a szerint élő muszlim apa – merthogy vannak szép számmal ilyenek is – kérdése is jogos: Mibe is integrálódjon a gyermekem? Abba a világba, amelyet hét közben a racionális munkaszervezés végsőkig finomított rutinja, hétvégenként meg a lapos, önpusztító hedonizmus jellemez? Abba a kultúrába integrálódjon, ahol az átlagember életformája mindinkább kimerül abban, hogy – szórakozásképpen – minden áldott hétvégén leissza magát a sárga földig, félkarú rablók fosztják ki hetente, bulizik, pornófilmeket néz, szétdrogozza az agyát és füstöl, mint egy gyárkémény? Márpedig, és ezt őszintén be kell ismerni, Nyugat-Európában meghatározó hányadban ez történik ma minden hétvégén Málagától Malmőig.

Konklúzió: ahhoz, hogy a jelenlegi nyugat-európai társadalmak a jog és az etika legszélesebb spektrumának értelmében is követelhessék a bevándorlók integrálódását a befogadó társadalomba, egyre inkább szükség van arra, hogy az őshonos európaiak nem elhanyagolható számú tömegei is integrálódjanak újra hosszú évszázadok során kialakított, megformált saját kultúrájukba. Meg kellene kísérelniük visszanyerni azt, amit napjainkra jelentős hányadban már elveszítettek. Az integráció szükségessége kettős imperatívuszt foglal magában: a bevándorlókra éppúgy vonatkozik, mint az őshonos európaiakra.

Tévedés azt hinni, hogy a Római Birodalom bukását kizárólag a beözönlő barbárok okozták: az belülről végletesen megroppant már azelőtt, hogy a barbár népek megjelentek a limesek előterében. Ez utóbbiak legfeljebb csak a kegyelemdöfést adták meg neki.

Csejtei Dezső

A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár

magyaridok.hu
  • A szélsőbaloldal új fasizmusa
    József Attila a kommunizmust szapulta, Trump most az úgynevezett „liberalizmus” – neveztessék éppen „neoliberlizmusnak” vagy cinikus hazugsággal „neokonzervativizmusnak” – rombolása ellen próbálja megvédeni hazáját. A gyökér azonos.
  • Kártérítést a hungarocídiumért
    Vétkesek közt cinkos, aki néma – idézhetnénk Babitsot, de Brüsszelben ez is kárörvendő röhögést váltanak ki az ottani rasszista hungarofóbokból. Ezért is kell kártérítést követelnünk, tehát követelnünk kell a kártérítést a hungarocídiumért.
  • Baloldali tömb formálódik Gyurcsány Ferenccel szemben
    Legutóbb a Momentum elnöke fogalmazta meg, mit gondol Gyurcsány Ferenc vezérszerepéről. Közben az MSZP már azon aggódik, hogy a belviszály a 2022-es választási esélyeket is veszélyezteti – hangzott el az M1 Híradójában.
  • Jakab Péternek arra sincs energiája, hogy a Facebookon politizálgasson
    Élesen bírálta a Siófokon kétnapos éhségsztrájkba kezdő Jobbik-alelnököt Varga-Damm Andrea. A független képviselőnek a párt elnökéről sincsen jó véleménye. Jakab Péter féléves működését magunk is mérlegre tettük. Az egykori szóvivő könnyűnek találtatott, az alpári parlamenti felszólalások mögött egy lagymatag politikus bújik meg.
  • Nagy baj van Amerikában
    A vélemények egy-egy okot neveznek meg a konfliktus forrásaként, elhanyagolva a probléma sokszínűségét.
MTI Hírfelhasználó