Közhatalmi funkciók veszélyben
A nemzetközi bíráskodási modell a gazdasági globalizációt szolgálja.
2018. február 22. 09:33

Az amerikai Harvard Egyetem jogi karának kétszáz éves fennállása alkalmából, a 2017 októberében szervezett kerekasztal-beszélgetés során sok más mellett az alkotmánybíráskodás is szóba került.

A beszélgetésben részt vevő legfelső bírósági bíróknak azt az érdekes és egyúttal fejtörő kérdést is feltették, hogy mi volt az a tapasztalat, amiből a legtöbbet meríthettek az alkotmánybírósági munkájukhoz.

A bírói testület elnöke, John G. Roberts válaszában visszaemlékezett pályájának arra a korábbi szakaszára, amikor a legfelső bíróság előtt nem a kormányzati álláspontot, hanem a magánfeleket kellett képviselnie.

Elbeszélése szerint a jobbján ült az a főtanácsnok, aki a világ legerősebb kormányának álláspontját és érdekeit képviselte. Ő pedig vele szemben azt a magánfelet – legyen az állampolgár, társadalmi szervezet vagy vállalat –, akivel-amellyel szemben a világ legerősebb kormányzata valamilyen intézkedést hozott.

Az ő feladata csupán annyi volt, hogy a kilenctagú testületből meggyőzzön öt bírót arról, hogy a kormányzatnak nincsen joga a szóban forgó intézkedést meghozni. Ha pedig mindezt sikerrel teszi, akkor a világ legerősebb kormányzata meghátrál.

Múltidézése szerint ez volt az a pillanat, amikor megértette az alkotmánybíráskodás valódi funkcióját, illetve a jogállamiság mibenlétét és célját. John G. Roberts elnök tehát találóan úgy látja, hogy a bíróság bizonyos kérdésekben – a hatalomgyakorlás kereteinek kijelölésével – mintegy fegyelmezi a kormányzatot.

A kormányzás ilyetén ellenőrzése ugyanakkor felbecsülhetetlen veszélyeket és kockázatokat is rejt. Ezek a veszélyek elsősorban az egyes országok kormányozhatóságát és fejlődési képességeit, valamint ezzel egyidejűleg lakosságuk jólétét és érdekérvényesítési képességét érintik.

Ez a nemzetközi bíráskodási modell pedig nem más, mint a gazdasági globalizáció egyik legmeghatározóbb tartópillérének számító, az idegen tőke külföldi tulajdonosainak védelme érdekében őrködő, államok feletti ellenőrzési mechanizmus.

Ennek teljesebb megértéshez azonban érdemes röviden visszapillantani a tőkemozgások szabadságát valló felfogás gyökereire, majd pedig a védelmük garanciájaként életre hívott ellenőrzési mechanizmusra.

A tőkemozgások államhatárokon átívelő szabadsága és az ezzel kéz a kézben járó védelmi mechanizmus lényegét tekintve egy több mint százéves amerikai álom.

Az Egyesült Államok hegemóniatörekvéseinek eszköze, amelynek egyik történelmi jele volt a Panama-csatorna vért és verejtéket nem kímélő megépítése.

A két óceán összekötése a gazdasági kapcsolatok szabadságának szimbólumává vált, és mintegy előfutárként jelezte az előtte álló évszázadot meghatározó nyomvonalat.

Az Egyesült Államok pedig mindeközben e szabadság első számú pártfogójává lépett elő, amely szerep mellett elnökei párthovatartozásuktól függetlenül, egészen a legutóbbi időkig, vagyis Donald J. Trump elnök hivatalba lépéséig hűen és következetesen ki is tartottak.

A tőkemozgás szabadságának ideológiai igazolása azon egyszerű dogmára épül, hogy egy országba beáramló idegen tőke nagyságával egyenesen arányban áll gazdaságának fejlődése, piaci kultúrájának és intézményrendszerének erősödése.

Ami az elmúlt évszázad elején a Panama-csatorna kiépítésével kezdődött meg, arra az évszázad végén az úgynevezett washingtoni konszenzus tette fel a koronát.

Ez utóbbi doktrína ugyanis a piac önszabályozási képességébe vetett, szinte feltétlen bizalom jegyében sarkallta arra a világ országait, hogy köztulajdonban álló vállalataikat és közszolgáltatásaikat privatizálják, piacszabályozásukat mérsékeljék, és biztosítsák a külföldről érkező idegen tőke belépési lehetőségét.

Az országok pedig világszerte – ideértve a közép- és kelet-európai államokat, köztük Magyarországot is – kritika nélkül, dogmaként fogadták el a Nyugatról érkező és szinte misszionáriusként tündöklők által hirdetett „washingtoni konszenzus” tételeit.

Negyed évszázad távlatából visszatekintve meglehetősen keserűen példázza ezt a New York Times 1992. jú­nius 12-én megjelent cikke, amely Csehszlovákiával összefüggésben pontosan úgy fogalmazott, hogy „a gazdaság átalakítását tekintve a Wall Street-i brigád még soha sehol nem tett akkora jelentőségre szert, mint abban az országban”.

Az államok között immáron szabadabban áramló tőke védelmét és szabályozhatóságának határait ugyanakkor nem bízták a fogadó országokra.

A „Wall Street-i brigád” reformelképzelései szerint a háromezernél is több államközi egyezményt a beruházásvédelmi szerződéshálón keresztül mintegy nemzetköziesítették.

Annak ellenére, hogy egyik ország sem készített gazdasági hatástanulmányt, illetve erről a beruházói csoportokat sem kérdezték meg, mégis kész tényként fogadták el, hogy a tőkeáramlás nagysága és a tőkevédelem erőssége egyenesen arányos, vagyis annál több külföldi beruházás érkezhet, minél erősebb annak védelme.

A témát kutató Lauge N. Skovgaard Poulsen álláspontja szerint ennek nem volt más igazolása, mint a gazdasági gyarapodás iránti vágyálom. Ez a vágyakozás pedig egészen elhomályosította azokat a veszélyeket és költségeket, amelyek együtt járnak ezekkel az államközi szerződésekkel.

Abba kevesen gondoltak bele, hogy mindez nem jelent mást, mint hogy az idegen tőke és az általa tulajdonolt vállalatok ilyen körülmények mellett soha nem válnak és nem is válhatnak az őket fogadó országok „valódi polgáraivá”, mert helyzetüket és védelmüket az adott ország joga és intézményrendszere helyett nemzetközie­sített garanciák határozzák meg.

Ezek az államközi szerződések nemcsak az idegen tőkét megillető nemzetközi jogi garanciák meghatározását, hanem a külföldi beruházók és a nekik otthont nyújtó államok közötti vitarendezést is kivették az országok kezéből.

A vitarendezést nemzetközi szinten, az üzleti életből ismert modellek mentén szervezték meg. Eszerint általában távol az otthont nyújtó államtól, egy meghatározott, az üzleti életben jól ismert és a szabadpiaci gondolkodást hűen követő jogászi körből kikerülő választott bírák, jórészt nyilvánosságtól elzárt eljárások során döntenek egy-egy ilyen vitában.

Ugyanakkor az üzleti élet vitarendezésével való minden hasonlósága ellenére ezek a választott bíróságok valójában nem üzleti jogvitákban, hanem a külföldi beruházók kezdeményezése alapján kormányzati intézkedések, ezzel együtt közpolitikák megengedhetőségéről döntenek.

Így pedig a külföldi beruházók és a gazdaságszabályozás nem csekély szelete felett egy sajátos alkotmánybírósági funkció gyakorlására kaptak jogosítványt.

A hatalomgyakorlás kereteinek kijelölésére formáltak igényt, ezzel pedig a nemzetek bíráivá váltak.

Annyi bizton állítható, hogy a „privatizált alkotmánybíróságok” mércéjét a beruházás nyereségvágya, nem pedig az ország valós fejlődése és lakosságának jóléte, biztonsága határozza meg.

Ilyen struktúra és feltételek mentén azonban aligha várható, hogy a gazdasági globalizáció felemeli a leszakadt régiókat. Éppen ellenkezőleg! További marginalizálódás és örök függőség lesz a sorsuk. Ideje újragondolni, milyen valódi költségekkel is jár a közhatalmi funkciók privatizálása.

Sándor Lénárd

A szerző jogász-közgazdász

magyaridok.hu
megmondó
Mindig is utáltam, mit utáltam, rühelltem Őszöd bulvárízű interpretálását, majd mély szakmai politológusi magyarázatait.
hírfolyam
  • Hírstart
  • Hírkereső
  • Hírlista
  • News Agent
  • Alternatív Hírportál
  • Startlap
  • A hírek
  • Hírfal
  • Hírmutató
  • Polgári Szemle
  • Időjárás
  • Bálványosimádó
  • MTI