A kormánypártok részéről elbukott hódmezővásárhelyi választás lehetséges hatásairól már pro és kontra mindent elmondtak. Egy kivétellel.
Senki nem beszélt közvetlenül a lélek fontosságáról. Hogy miről? Márki-Zay Péter, a győztes ellenzéki "független" jelölt sok kifejezetten demagóg állítást tett a kampányban - például ha csakugyan Rákosi-féle diktatúrában élnénk, neki most egy pincebörtönben kellene ülnie talpig vasban, nem a polgármesteri székben - quod erat demonstrandum. De - és itt jön a lényeg! - Márki-Zay mindezt olyan karizmatikus lelkesültséggel tette (na meg pár tucat importált jobbikos aktivistával), hogy közömbös szavazók tömegeit tudta szavazásra bírni. Ez a nagy különbség más ellenzéki politikusokkal szemben, akik szintén előszeretettel élnek a szociális demagógia eszközeivel (pl. hogy a fideszeseknek akasztás járna), mégsem képesek tömegeket mozgósítani...
A jó politikus tud tanulni az ellenfelektől is. Márki-Zay esetében a kormánypártoknak nem a demagógiát kell eltanulni, hanem a lelkesültségét. Ami annak idején (Gyurcsány előtt és után) a jobboldalt összehozta, és ami 8 év kormányzás után érthető módon kissé megkopott. Mégis, enélkül aligha fognak a kormánypártok újabb 8 évig kormányozni - akármilyen jó állapotban is legyen most (főleg 2010-hez képest) a gazdaság, akármilyen jól is sikerült megoldani a nagy nemzetközi kihívásokat, helyreállítani a nemzeti szuverenitást és önértékelést.
Félreértés ne essék: szükség van profi politikai kommunikációra, tudományos közvéleménykutatásokra és jókora taktikai érzékre, ami egyszerűen a politika mindenkori velejárója. A valóságban azonban mindig van egy kiszámíthatatlan faktor, egy "nem-tudom-én-micsoda", amit akár közhangulatnak is nevezhetnénk, és ami pillanatok alatt képes gyökeresen megváltozni. És ez a közhangulat, mondhatni, ösztönösen a nagyobb lelkesültség/hit/karizma felé mozdul, mert ebből meríti a saját erejét. Ha az eszményeinkben már nem tudunk eléggé hinni, ha a (kétségtelenül jó célért végzett) mindennapi robot és okos kalkulációk felőrlik a lelki tartalékainkat, akkor ennek előbb vagy utóbb meglesznek a politikai konzekvenciái is.
És van még valami. Soha ne becsüljük le/alá az ellenfeleinket, mert ez minket elbizakodottá, őket pedig bosszúszomjassá teszi - és a bosszú a legerősebb hajtóerő a politikai protest mozgalmak számára. Különösen hatalmi pozícióból kell nagyon vigyázni, hogy a fölényeskedésnek még az árnyéka se vetülhessen ránk!
Egy ellenzéki párt vezére nyilatkozta valamikor, hogy elvette az általa létrehozott mozgalom lelkét - talán a politikai professzionalizálódás szándékával. Meglehet, hogy a kormánypártoknak most épp az ezzel ellentétes tendenciára van szükségük: (a professzionális politika már megszerzett eszköztára mellett) mutassuk fel újra a mozgalom lelkét - azt, amely körül ez a tábor annak idején zászlót bontott. Ne várjuk meg, amíg a só csakugyan ízét veszti...
Bízzunk Istenben, hazában, családban! Bízzunk önmagunkban, a békés polgári fejődésben!
Még sohasem indult egyedül választáson a Párbeszéd, azonban ismét saját frakciójuk lehet majd a parlamentben, de nem ők az egyetlenek, akiknek saját jogon aligha sikerült volna megugraniuk az Országgyűlésbe jutáshoz szükséges ötszázalékos listás támogatottságot.
