A magyar iskola nem gyűlöl
Oktatási céljai, teljesítményei alapján a mai magyar oktatási rendszer kialakítása, a magyar iskola megalapozottan nemzetpusztítónak nem minősíthető.
2018. március 13. 12:47

A magyar iskola jelenlegi nevelési céljai a nemzeti és egyetemes emberi kultúra által képviselt humanista és demokratikus erkölcsi értékeken alapulnak. Ezekben a célokban a legszigorúbb kritikai vizsgálat sem fedezhet föl gyűlölködő, autoriter, nacionalista, soviniszta eszméket. Nevelési céljai alapján tehát a mai magyar oktatási rendszer nem minősíthető nemzetpusztítónak, aki ilyet állít róla, nem ismeri sem a nemzeti alaptantervet, sem az egyes műveltségi területek tanterveit.

A magyar iskola legfontosabb oktatási célkitűzései: az értelmes ismeretszerzés, az ismeretek alkotó alkalmazási képességének elősegítése. A magyar iskola becsületesen törekszik arra, hogy munkája megfeleljen a társadalmi igényeknek, igyekszik mindenkinek megfelelő feltételeket biztosítani képességei kifejlődéséhez. A magyar iskola bőséges lehetőséget biztosít arra, hogy a gyerekek sokat tanuljanak.

A tanulás semmilyen körülmények között nem ártalmas, a tanulást a „butulás” okának minősíteni ostobaság. Pedagógiai közhely: az értelmetlen tanulás, akár sok, akár kevés, valóban butít, az értelmes okosít. Az viszont, hogy a tanulás értelmetlen vagy értelmes, mindig két félen, a diákon és tanáron múlik, ez ügyben folytatandó dialógusukat senki és semmi nem tiltotta és nem tiltja.

A hazai iskolarendszer az alapvető oktatási feladatait ellátja, a diákokat képesíti a következő iskolafokozat követelményeinek teljesítésére, az iskolázás utáni munkába állásra. Tragikus teljesítményromlásról a felmérések nem tanúskodnak, számos problémáról igen.

Oktatási céljai, teljesítményei alapján a mai magyar oktatási rendszer kialakítása, a magyar iskola megalapozottan nemzetpusztítónak nem minősíthető.
Aki pedagógiai szakértőként azt állítja, hogy a magyar iskola az alkotó és kritikai gondolkodásmódot gyűlöli és irtja, az sok tízezer hivatásszerető pedagógus szakmai és emberi becsületébe gázol, s arról tesz bizonyságot, hogy nem ismeri az iskolai valóságot. A pedagógia tudomány, és tudományos vonatkozású kérdésekben bizonyítás nélkül súlyos megállapításokat tenni, kinyilatkoztatni nem szokás, az ilyen stílus a tudományos vita lehetőségét zárja ki.

A műveltségi anyag mennyisége, a követelmények mértéke mindig, minden korban vita tárgya az oktatásnevelés irányítói és az érdekelt felek (pedagógusok, diákok, szülők) között. Az ezekkel kapcsolatos viták folytatása mindig szükséges volt és szükséges lesz, s mindenképpen törekedni kell – éppen a gyerekek sokat emlegetett védelme érdekében – a megegyezésre. Aki azt mondja, hogy a tananyag elviselhetetlenül sok, egy része fölösleges, használhatatlan, túl sok az óra, a gyerekek túlterheltek, sok tekintetben igazat beszél. A korrekt tájékoztatás azonban megkívánná, hogy föltárja a művelődési anyag megválogatásának és meghatározásának nehézségeit is.

A magyar iskolarendszert jelenleg szabályozó törvények tartalmazzák a nevelésben érdekelt felek (diákok, tanárok, szülők) véleményezési, egyetértési és döntési jogosítványait, biztosítják ezek gyakorlásának szervezeti kereteit. Aki azt állítja, hogy jelenleg nincs mód az érdekelt felek demokratikus joggyakorlására, nem ismeri a köznevelési törvényt – vagy nem mond igazat.

A magyar iskolákban igen sok jó tanár tanít. Természetesen mindig voltak és vannak is gyenge, tehetségtelen, lusta tanárok, de ők a mindenkori kisebbség. Ez a kisebbség az olcsó népszerűséget vagy a követelmények szintjének leszállításával, vagy a diákvélemények kritikátlan elismerésével, glorifikálásával igyekszik megszerezni.

Nagyon hasonló ezekhez az eljárásokhoz, ha a kamaszokkal-ifjakkal folytatott becsületes dialógus és vita nélkül valaki saját nézetei közvetítésére és igazolására használja a diákszereplők – életkori sajátságaik és személyes motivációik által fűtött – egyoldalú megnyilvánulásait.

Aki azt állítja, hogy a hazai nevelés és oktatás bajai – ilyenek egyébként szép számmal vannak – csak úgy orvosolhatók, hogy a gyermekeket kimenekítjük a magyar állam által működtetett iskolákból, lemondva a modern társadalom és nevelés alapvető rendezési elvéről, a dialógusról, antidemokratikus álláspontot képvisel.

És végül: az sem árt, ha azoknak, akik életbe vágó pedagógiai kérdésekről nyilatkoznak, vannak gyakorlati iskolai tapasztalataik – ez nagymértékben növelné szakmai kompetenciájukat. A magyar iskolának számos baja, hibája van, ezekről egyszer már illene őszinte, hátsó szándékok nélküli vitákat lefolytatni, s jó lenne, ha ezeknek egyszer már – mai divatkifejezéssel élve – „győztes– győztes” vége lenne.

Néhányat felsorolok ezek közül.

Az úgynevezett művelődési anyag sok területen valóban túlméretezett. Ennek egyik oka, hogy a 2003-ban kiadott Nemzeti alaptanterv (NAT) irracionális mértékben csökkentette és enyhítette, a 2013-as változat viszont – ellenhatásként – túlságosan növelte és szigorította a tananyagot és követelményeket. Nyilvánvaló, hogy a mindig túllendülő ingát egyszer már középtájt kellene megállítani, ehhez azonban az ellenérdekelt feleknek engedniük kellene saját dogmáikból. Pedagógiai szempontok alapján ezt lehetségesnek tartom, a politikai elkötelezettségektől azonban el kellene tekinteni.

Azzal a gyakorlattal is szakítani kellene, hogy tudományterületek specializációit külön tudománynak minősítve új tárgyakat kreáljunk és ezekhez külön óraszámokat biztosítsunk. A töltelékanyagok és -tárgyak konkrét megjelölésétől eltekintek, gyakorló pedagógusok jól tudják, miről van szó, s tudják azt is, hogy saját szaktárgyaikban melyek azok a részek, amelyeket az érdekelteknek elegendő lenne a felsőoktatásban elsajátítani.

A heti 35-36 óra (gimnáziumról beszélek) valóban sok, és túlzottan kifárasztja a gyerekeket. Tudom, hogy a szabad szombat szent tehénnek számít, de azt is tudom, hogy 35-36 óra öt napra elosztva napi hét, hat napra elosztva csak napi hat. S azt is tudja, aki akarja, hogy a komoly szaktárgyi munkához biztosítani kellene a megfelelő óraszámot. Ezzel a dichotómiával egyszer már szembe kellene nézni. Azt pedig saját élettapasztalatom mondatja: napi hat órától egy diáknak sem kell haldokolnia, különösen akkor, ha ebben a testnevelés frissíti föl. Tegyük hozzá: a gyerekek embertelen munkaidő-terhelését az is fokozza, hogy a sport, zenei stb. foglalkozások is az öt nap késő délutánjaira, estéire szorulnak, a szülői maximalizmusból eredő különóra-terhelésekről nem is szólva.

És végül: a lexikális anyag éppen a didaktikailag feldolgozott tudományok, azaz a szó tradicionális értelmében vett tantárgyak esetében fontos és szükséges, mértékét tanuláslélektani vizsgálatok alapján észszerűen meg lehet és meg is kell határozni. Ugyanez a helyzet a „magolással” is, amely a maga helyén és megfelelő mértékben éppen az értelmes tanulás nélkülözhetetlen információs bázisát teremti meg.

Heltai Miklós

A szerző nyugalmazott gimnáziumi igazgató

Vekerdy ferdítései az ATV-ben

Vekerdy Tamás az ATV Egyenes beszéd című műsorában a mai magyar oktatáspolitikáról és oktatási rendszerről mondott sommás véleményt. A tévés beszélgetés műfajából következik, hogy elmélyült tudományos elemzésre és bizonyításra nincs lehetőség. Komoly tudóstól azonban elvárható lenne, hogy ha nem is bizonyít mindent, tudományos módon közelítsen meg vitatott kérdéseket.

Vekerdy Tamás számára azonban korábban megszerzett tudományos tekintélye itt arra szolgál, hogy szakmai kérdésekről politikai véleményt mondjon. Mindeközben alaposan eltér a tudományosan igazolható tényektől.

A beszélgetés elején kijelenti, hogy a mai magyar oktatáspolitika nemzetpusztító politika, amelynek a célja „rossz­akaratú megközelítés szerint” az, hogy a gyerek ne érjen rá semmire, ne tudjon gondolkozni, legyen rabszolga. A továbbiakban ebből a megközelítésből indul ki, hiszen rejtett szándéka az, hogy a jelenlegi magyar kormány diktatórikus jellegét inszinuálja. Itt eltér a tudományos módszertől: egyrészt a tudomány nem sejtet, nem inszinuál, hanem bizonyít, másrészt egy másodpercig sem mérlegeli más tényezők hatásának lehetőségét.

Nem jut eszébe, hogy az oktatási rendszerek általában konzervatívak, nehezen mozdulnak, hogy a jelenlegi magyar oktatási rendszer csupán folytatása egy régen kialakult rendszernek, és elképzelhető, hogy a jelenlegi kormány oktatáspolitikájának hatása – bármi legyen is az – nem lehet azonnali és mélyreható, hogy a jelen oktatáspolitika az előzőek folytatása, nem egy vadonatúj, a kreativitást elfojtó oktatáspolitika. Vekerdy elfelejtkezik arról is, hogy a sokat emlegetett finn oktatási rendszer mellett ott van például a francia oktatási rendszer is, amelynek jellemzőit egy kattintással ellenőrizheti.

A mai francia oktatási rendszer legjellemzőbb vonásai – nemzetközi szakértők szerint – a következők: intézményei többnyire állami fenntartásúak (csak 15 százalékot képviselnek a nem állami, tehát egyházi, illetve magániskolák), de strukturális különbség egyáltalán nincs közöttük; a rendszer erősen centralizált; duális; hierarchikus; az oktatás nagymértékben – sőt, túlságosan is! – verbális jellegű; hangsúlyozottan intellektuális; vizsgaközpontú; nagy jelentőséget tulajdonít az érdemjegyeknek és versengésre késztető.

Ezek szerint a francia oktatási rendszer is nemzetpusztító, és ezért a jelenlegi francia kormány viseli a felelősséget, amely nem kreatívan, kritikusan gondolkodó embereket akar nevelni, hanem rabszolgákat.

Vekerdy azzal bizonyítja a mai magyar oktatási rendszer nemzetpusztító és embertelen jellegét, hogy a szülők, ahogy tudják, menekítik a gyerekeket. További „érve” a magyar iskolarendszer ellen, hogy a gimnazisták jó része külföldön képzeli el a továbbtanulását és az életét. Ez a legvegytisztább tudománytalanság: egy társadalmi jelenséget nem lehet egyetlen tényezőre visszavezetni. Politikusoknál megengedhető, hogy minden negatív jelenséget az éppen regnáló kormány rossz politikájának számlájára írjanak – tudósoknál nem.

Ami a „kimenekítést” illeti, nem vesz tudomást arról, hogy az iskolai munka sikertelensége sokszor nem a tanmeneten, a tanáron, a módszereken múlik, hanem azon, hogy egyes tanulók lehetetlenné teszik a normális tanítást, különösen általános iskolában, és az a szülő, aki azt szeretné, hogy a gyermeke tanuljon, ha teheti, más lehetőséget keres.

Vekerdy azonban nem differenciál, hogy melyik iskolatípusról van szó. Arra buzdítja a szülőket, hogy menekítsék ki gyermekeiket az iskolarendszerből, másutt meg azon sajnálkozik, hogy nálunk „nagyon gyorsan leválogatják a jó tanulókat”, akik minőségibb oktatáshoz jutnak, míg a többségnek maradnak a lepusztult iskolák, a motiválatlan tanárok. Nem említi meg azt sem, hogy nyilvánvalóan a tehetős szülők menekítik ki a gyermekeiket, és nem ad tanácsot, hogy a kevésbé tehetős szülők mit tegyenek, tehát kifejezetten antidemokratikusan gondolkodik.

Ami a kivándorlást illeti, nem veszi észre, hogy ennek egyik oka az lehet, hogy ma az emberek (és a fiatalok) egyéni érdekeiket helyezik előtérbe, és kevésbé érdekli őket a közösség (család, nemzet) sorsa, mint a korábbi generációkat, és hogy ebben szerepe van a liberális nevelésnek, amelynek Vekerdy az egyik legnagyobb szószólója. Nem tudósra, inkább politikusra vall az a sok általánosítás, amely ebben a beszélgetésben hallható.

Nálunk utálják, irtják a kritikus gondolkodást és a kreativitást – jelenti ki, mintha ez minden tanárra, minden iskolatípusra érvényes lenne. Mintha nyolc évvel ezelőtt minden tanár egy csapásra magáévá tette volna a kormány sötét hátsó szándékát, hogy ne kritikusan gondolkodó, kreatív egyéneket, hanem rabszolgákat neveljen.

Vekerdy évtizedek óta propagálja a Waldorf-pedagógiát, amelynek elveit általános érvényűnek tekinti. Mások azonban nem fogadják el ezeket az elveket. Vitatható az a megállapítás, hogy a „kevesebb, de orientált tudás megmarad, a nagy tömegű, rendezetlen tananyag viszont felejtésre ítélt” – többek között azért is, mert a nagy mennyiségű tananyag nem szükségszerűen rendezetlen.

Nagyon sok író, költő, tudós kifejezetten rossz tanuló volt – de ebből nem következik, hogy minden rosszul tanuló, lusta gyerekből nagy író vagy költő lesz. Városi legenda, hogy Einstein rossz tanuló volt, és megbukott matematikából. Valójában jó tanuló volt, és éppen a matematika és fizika területén már gyerekkorában is kiemelkedő tehetség.

Heltai Pál

A szerző professor emeritus

magyaridok.hu
megmondó
A többi elcsatolt területen is megjelent a hétköznapi rasszizmus, annak legmegvetendőbb fajtája: a hungarofóbia.
hírfolyam
  • Hírstart
  • Hírkereső
  • Hírlista
  • News Agent
  • Alternatív Hírportál
  • Startlap
  • A hírek
  • Hírfal
  • Hírmutató
  • Polgári Szemle
  • Időjárás
  • Bálványosimádó
  • MTI