Csoda történt. Jean-Marie Le Pen, a francia Nemzeti Front tiszteletbeli elnöke és Emmanuel Macron ugyanoda lyukadt ki: a bevándorlásról szólt a március 4-én tartott olaszországi országgyűlési választás. Persze másról is szólt, de lényegében a bevándorlás okozta felháborodás talált magának alkalmas kijáratot a szabadba.

Az elmúlt években a baloldal kormányzása alatt több mint hatszázezer bevándorló érkezett közéjük, miközben Renzi miniszterelnökük idején meghurcolták azt az olasz ügyészt, aki felhívta a figyelmet: az NGO-k összejátszanak az embercsempészekkel, és ezt meg kell akadályozni.

Akár liberális, akár demokratikus vagy sem, az állam elsőrendű feladata polgárainak védelme. Vagyoni és személyi védelme. Eme alaptétel ellenkezőjéről győzködi évtizedek óta Európát a multik elvárásaihoz igazodó politikai elit és a számonkérő baloldali média. A korábbi választókat még lehetett hitegetni azzal, hogy a fekete az lényegében ártatlan fehér, a fehér gyarmatosító lelke pedig fekete. Sokan elhitték azt is a nyugatibb tájakon, hogy a kétszer kettő néha öt.

A pénzük után futó szegények, illetve az életminőségüket feljebb srófoló jómódúak ’68-as nemzedéke hitelt adott az egyetemes humanizmus, a határmentes egymásba borulás esti meséjének, amely mindig erkölcsi tanulsággal végződött. Csak a másnapi ébredések lettek egyre kínosabbak. A még többséginek nevezhető társadalom, a szimpla választókká leminősített és ígéretekkel kábított nemzet mintha ébredezne a boszorkányméreg hatása fogytán.

Amint az várható volt, az olaszországi választás az erős elutasítás jegyében telt. A többség nem kért az unió belső magjához, a brüssze­li technokráciához igazodó olasz politikai osztályból, amelyet felelősség terhel nemcsak az afrikai invázió és a nyitott határok, de az ipari létesítmények leépülése miatt is.

A kulturális gyökértelenség érzése új arcokat követel, és az olaszok elutasítják azokat a „kulturális” normákat is, amelyeket ugyan a globalizált pénzügyi körök szorgalmaznak, de az Euró­pai Unió Bírósága transzformál át kényszerítő paragrafusokba.

A választást követő napokban még szembetűnőbb, amit a kampány során elhanyagoltak. A jelöltek többnyire a pénzről beszéltek. Szociá­lis támogatás, anyasági támogatás (horribile dictu: tavaly százezerrel fogyott az olaszok száma), a munkanélküliek támogatása, adókönnyítés, a kötelező illetékek csökkentése – erről szólt a verkli, miközben az államadósság a GDP 132 százalékát teszi ki. Ez utóbbiról alig esett szó, ahogy a külpolitikáról, Európa biztonságának problémás mivoltáról, az integráció gondjairól vagy a környezetvédelemről sem.

Hűen a marxista Antonio Gramsci tanításához, az olasz múlt bizonyos szakaszait az eddig trendi baloldal igyekezett a mára vagy a jövőre vetíteni, hogy legalább pár ezer elkívánkozó szavazatot megmentsenek maguknak. Több olasz városban is antifasiszta tüntetésre került sor azzal az ürüggyel, hogy a szélsőjobb mozgósít. A szélsőbal hiába ragadtatta magát erőszakos megnyilvánulásokra: a médiaüdvöske, az olasz Macron-sűrítmény, azaz a Matteo Renzi vezette középbalos szövetség csak harmadik lett. Ez méretes vereségnek számít a félsziget politikai múltja ismeretében.

A választás 630 képviselőházi és 315 szenátusi mandátum sorsáról döntött. Mindkét kamarában a jobbközép szövetség szerezte a legtöbb mandátumot, amelyen belül nagyobb erő a Matteo Salvini vezette Liga lett, és nem Berlusconi Forza Italiája. Jellemző az is, hogy Luigi Di Maio vezette hagyományos politikai berendezkedést ellenző 5 Csillag Mozgalma (M5S) bizonyult a legerősebb pártnak.

Kormányzásra alkalmas alternatívát a baloldal levitézlett évei után a jobbközép szövetség jelenthet, amely, leszámítva a kisebb radikális pártokat, négy pártból tevődik össze: a populistának elkeresztelt Liga (Matteo Salvini), a liberális-konzervatív Forza Italia (Silvio Berlusconi), a nemzeti konzervatív Olaszország Fivérei (Giorgia Meloni) és a kereszténydemokrata Mi és Olaszország (Raffaelle Fitto) pártja. Különböző intenzitással, de mindegyik ellenzi az illegális bevándorlást.

Az egymaga 32,68 százalékot, azaz 227 mandátumot megszerző 5 Csillag Mozgalom fiatal vezetője, Luigi Di Maio is kormányfőaspiráns. Mozgalmát Giu­seppe Grillo és Gianroberto Casaleggio hozta létre 2009-ben, miután az Amerikából érkező pénzügyi válság végigsöpört Itálián. A hagyományos politikával szemben a közvetlen demokráciának biztosít nagyobb teret ez a minden irányban nyitott párt, amely a számítógépes hálózaton keresztül kíván politikai döntéseket hozni kardinális kérdésekben.

Mivel nincs egyértelmű győztes, egyezkedésre kerülhet sor, s ez csorbíthatja a határozott megoldások esélyét. És váratlanul megnő Sergio Mattarella elnök szerepe, akinek március 23-ig döntenie kell a legerősebb politikai párt, illetve a legerősebb politikai szövetség között. Ha az utóbbit bízza meg kormányalakítással, akkor az euroszkeptikus és a bevándorlást ellenző Salvini az esélyes miniszterelnök, akihez képest Marine Le Pen egy mérsékelt politikus.

Az 5 Csillag Mozgalom, illetve a Liga győzelmei a brüsszeli technokrácia bevándorlásbarát politikájának elutasítását jelentik, de azt is mutatják, hogy a nemzetekhez való visszatérés az egyetlen valódi alternatíva, amely útját állhatja Európa gyarmatosításának. Aki életének egy részét kisebbségben élte le, annak erős élményei vannak arról, hogy miként jut ebek harmincadjára az a közösség, amely kisebbségbe kerül saját országában.

Ha ez így van az azonos kultúrkörben élő Európában, akkor mit várunk a más éghajlat alól érkezőktől és elkényelmesedett önmagunktól, azoktól, akik bevásárlószatyorral mennének a csatába? A nemzeti értékek fontosságára figyelmezteti Amerikát Samuel Huntington is a Kik vagyunk mi? című könyvében, amely az amerikai nemzeti identitás dilemmáiról szól.

Az európai nemzeteket nemcsak a szabadkereskedelem nyerteseinek internacionalista kalapácsa, hanem a túlhajtott regionalizmus sarlója is fenyegeti. Ezért sokatmondó a tény: miután az Északi Liga elhagyta szeparatista vonalát és Ligává változott, négyről tizennyolc százalékra nőtt a szavazóinak a száma. Mindez az évtizedek óta nyirbálgatott nemzeti érzés elsőbbségét jelenti a regionális hovatartozáshoz képest. Több elemző is azt veti a szemére az olaszoknak, hogy nem akarnak kilépni az EU-ból, de nem is elégedettek vele.

A válaszhoz nem szükséges sem közgazdászi, sem jogászi képzettség, sem világnyelvek felsőfokú ismerete, sem kommunikációs tréning. Egy csöppnyi közösségi, egy maroknyi nemzeti érzés és beleérző képesség kell, amelyre nevelni kellett volna annak idején az ügyeink megoldását és értelmezését magukhoz ragadó technokráciát.

A válasz: az államok és a nemzetek Európáját akarjuk, arra van szükség, amelytől a hetvenes évek után fokozatosan eltávolodott a brüsszeli fősodor. Talán a bevándoroltatás még ráébresztheti Európát az újratervezésre. Különben kidobhatja kocsija ablakán a GPS-ét.

És még valami, amit nem emelnek ki az elemzők. A Casa Pound nevű neofasiszta szervezet nevetségesen kevés szavazatot kapott. Lám csak, a bevándoroltatást megelégelő olaszok különbséget tudnak tenni a neofasizmus és a Liga politikája között, amelyet a fősodratú liberális elit az elkopott fasizmus helyett új szitokszóval, a populizmussal vádol.

Ki a populista ma Európában? Aki a nemzetek Európáját szorgalmazza, és megfelelő családpolitikát, a nemzet narratíváján alapuló, a közösségi önérzetet kinevelő oktatást akar.

S. Király Béla

A szerző politológus