A pénzpiacok a kormány mellett
2010 után olyan új alkut kötött a kormánnyal a nemzetközi tőke, amely mindkét félnek jó üzlet.
2018. április 17. 17:15

Hosszú évtizedek után szokatlan kijelentésre lett figyelmes a hazánk és a nemzetközi piacok kapcsolatát tanulmányozó közönség. Azt hallotta, hogy a piacok amiatt aggódnak, ha Magyarországon a regnáló nemzeti kormány nem újrázhat a választások után. A pia­cok ugyanis kedvelik a stabilitást, a kiszámíthatóságot, hangoztatták a megszólalók.

Ellenzéki győzelem esetén azonban ezt nem látták biztosítottnak. Mi a manó? Legalább három, de inkább négy évtizede mást sem hallottunk, mint hogy magas pénzügyi körökben borúsak az arcok, a homlokok ráncolódnak, ha éppen jobboldalinak mondott nemzeti pártok kerülnek a kormányrúd közelébe, mert akkor a piacok (amelyek ugyebár eleve nemzetköziek) aggodalmaskodnak.

Már eladósodásunk kezdetétől (1973) dicsértek minket, mint a kommunista blokk egyetlen piacszerű szereplőjét, a piacok kedvencei voltunk, semmi kétség. Az első demokratikusan megválasztott kormány ügyeire viszont 1990-ben fanyalogva néztek, és ha lehetett volna, végtelen időre benntartottak volna bennünket az IMF-kényszerzubbonyban.

Ezzel szemben ovációszerű ujjongás lett úrrá a piacokon, amikor 1995 februárjában Bokros és Surányi került a zsetonok közelébe. A két embert az egekbe emelték, és „álomcsapatnak” (dream teamnek) titulálták tekintélyesnek hitt pénzügyi szaklapokban, nem is beszélve a köznapi nyugati és az őket lektori hitelességgel lekövető hazai sajtótermékekről.

Elmarasztaló kritika a 2002 utáni ballib kurzust sem érte, akik csődbe vitték az országot. Mondani sem kell, az első Orbán-kormányt méla közöny, illetve a másodikat 2010-ben – és azután jó darabig – kifejezetten ellenséges piaci hangulat vette körül.

Láss csodát, ma meg arról lehet beszámolni, hogy már a választások előtt aggódtak, hogy ha más kormány jön, akkor bizonytalanság lesz.

Pár nappal az elsöprő kormányzati győzelem után a piacok teljesen nyugodtak, sehol a megszokott erőlködő próbálkozás a forint megingatására, a magyar pénzügyi értékektől való megszabadulásra. Mi változott? Minek tudható be a pálfordulás? Miként lett merő aggodalom tárgya, ami korábban maga az örömteli várakozás volt?

Két lehetséges út áll a rejtvényfejtő előtt, ha meg szeretné találni a magyarázatot. Eszeveszett volumenű kutatásokat folytat, feltúrja a világon fellelhető szakirodalmat, átnyálazza a statisztikákat, és a végén kisüt valamit, ami vagy igaz, vagy vitatható. Nyilván egy publicisztika ezzel a módszerrel nem dolgozhat, valami könnyebben értelmezhető magyarázatot kell találni.

A magam részéről a változást abban látom, hogy a 2010 utáni években sikerült a nemzeti kormányzatnak azt a kompromisszumos utat – ugyan telve kockázattal és áldozatvállalással, de – megtalálni a nemzetközi tőkével, ami egyaránt lehetővé teszi a hazánkba települt tőkének a kedvező megtérülést, ugyanakkor itteni működéséből hazánk is megfelelő szinten profitál.

Mindenkinek jól érthető magyar nyelven ez azt jelenti, hogy sikerült a spekulatív tőke közel négy évtizedes diktátumait lerázni és új, számunkra kedvező alkut kötni a nemzetközi tőkével. Tőke ugyanis többféle van, mint ahogy tőkés alapon működő társadalom is. A helyzet úgy áll, hogy hazánk a nemzetközi tőkével való kapcsolatát már jóval a rendszerváltás előtt szánt szándékkal, a hatalmi osztály politikai és gazdasági hatalomátmentését biztosítandó saját érdekei mentén, de az ország ellen alakította.

Az 1973 óta felvett, és 1989-re 22 milliárd dollárra felduzzadt tartozásból a hazai valós forrás-igénybevétel alig volt több, mint egymilliárd dollár. A többi növekmény öntevékeny volt, kamatok és árfolyamveszteségek halmozódása. A „befektetések” jellegüket tekintve inkább „kifektetések” voltak, amelyek mintegy védelmi pénzként szolgáltak a bukott politikai rendszer legfőbb szereplőinek fájdalommentes átmentéséért.

Több volt kommunista ország viszont óvakodott az eladósodástól (Csehszlovákia), vagy észbe kapva hatalmas társadalmi áldozatokkal felszámolta azt (Románia). A magyar modell szerint működő, szintén teljesen eladósodott lengyelek viszont a rendszerváltás után használták fel a kedvező nemzetközi hangulatot adósságaik jelentős részének leíratására, amit mi legalább két ízben utasítottunk vissza. (Máig feltáratlan, kibeszéletlen, hogy miért és kik voltak ennek a főszereplői!)

A rendszerváltozáskor hazánk az országot kifektető finánctőkével újította meg a megbonthatatlan barátságot. Az alku során hazai támogatói háborítatlanul foglalták el a döntési pontokat (pontosabban nem is kellett sokuknak azokat soha feladni). A hazai kulcsintézmény a „független” és megkérdőjelezhetetlen Magyar Nemzeti Bank és a köré már a rendszerváltást jóval megelőzően szervezett bennfentes működésű vegyes tulajdonú kis bankok voltak. Ilyen körülmények között a feleknek kölcsönösen sértette volna az érdekét egy, az országnak is hasznos új alku kezdeményezése.

A nagy váltásra csak 2010 után kerülhetett sor, mert akkor állt elő az a helyzet, hogy a kormány és a globalista-kliens kulcsintézmény, az MNB a rendszerváltás után először egyaránt jó kezekbe került: valójában 2013-tól vált az egészséges szimbiózis teljessé. Jól emlékszünk még ezeknek az éveknek a hányattatásaira, Olli Rehnre, Joaquín Almuniá­ra, az ő kettős mércéikre, az IMF-re, ahonnét a kérelmező országok közül csak nekünk tagadták meg a pénzügyi biztonsági együttműködést, a forintot ért újabb és újabb megdöntési kísérletekre.

Mind annak érdekében, hogy egy új, nekünk is kedvező alku létre ne jöhessen. Olyan volt ez, mint hadsereget áthozni a hevesen zajló folyón állandó géppuskatűzben, de a harcképességet is megőrizve. Végül is az „éles” harcászati gyakorlat sikerült, ahogy mondani illik, hazánk pénzügyi kitettsége nagyságrendekkel javult.

Ismét érthető magyar nyelven folytatva ez azt jelenti, hogy a hazánkban előállított jövedelmeket már sokkal kevésbé terheli az állam adóssága, évente nem halmozzuk tovább, hanem csökkentjük azt. Megszabadultunk a négy évtizedes finánchalandzsától, amely szerint magas kamatokkal lehet csak az infláció ellen védekezni, látjuk, hogy ez alacsony kamatokkal megy csak eredményesen.

Ismét felfedeztük a hazai pénzt, a forintot, mi több, becsülni is megtanultuk, megtakarítunk, sokkal többet tudunk költeni, az államot is inkább mi hitelezzük, egyre inkább nem engedjük azt át a nemzetközi finánctőkének, és főként nem romba döntő idegen pénznemekben.

Egyszóval mindez azt jelenti, hogy négy évtizedes nászunk – ugyan viharos körülmények között – véget ért a spekulatív tőkével, és az új egyezség megköttetett. Ez éves szinten több ezer milliárd forintos fordulatot hozott a Magyarországon megtermelt jövedelmek elosztásában a hazai tulajdonosok (munkavállalók, hazai cégek, államkassza) javára, pozitív kilátással a jövőre is.

Szó sincs azonban arról, hogy magunkba roskadva elzárkóznánk a világtól. Mindösszesen annyi történt, hogy a nemzet jövedelmét csak apasztó spekulatív tőke helyett olyan tőkével szövetkezünk, amely, miközben magának itt busás hasznot termel, nekünk is juttat szépen. Erről szól az egyezség.

A régi alku hazai hívei azonban még nem adták fel, hasonlóan szövetségeseik, a spekulatív tőke képviselői sem. Ezt az április 8-i választás után is jó, ha számításban tartjuk. Egy jó ideig ezzel még együtt kell élnünk, és jó lesz továbbra is vigyázni. Igen, a körülöttünk kialakult, megújult nemzetközi tőkésklíma aggódik azért a biztonságért, amely jó nekik és nekünk is. A korábbi spekulatív kapcsolatrendszer pedig intenzíven áskálódik, hogy pozícióit visszanyerje. Ne engedjük!

Boros Imre

A szerző közgazdász

magyaridok.hu
megmondó
Mindig is utáltam, mit utáltam, rühelltem Őszöd bulvárízű interpretálását, majd mély szakmai politológusi magyarázatait.
hírfolyam
  • Hírstart
  • Hírkereső
  • Hírlista
  • News Agent
  • Alternatív Hírportál
  • Startlap
  • A hírek
  • Hírfal
  • Hírmutató
  • Polgári Szemle
  • Időjárás
  • Bálványosimádó
  • MTI