Modellértékű volt a kampány
Ezért nem véletlen az, hogy a globális piaci szereplők erősen támadják a nemzetállami kereteket, s azok elavultságáról beszélnek.
2018. május 16. 02:00

A legfőbb veszély az a XXI. században, hogy a demokráciát mint politikai rendszert felülírja egy újfajta, globális rendszer, amelyet nem a politika hoz létre, hanem a globális piac irányítói, egy pénzügyi és gazdasági „elitokrácia”. A modern társadalmakat legátfogóbban és hálózatosan szervező három meghatározó szféra – a piac, az állam és a társadalom – vonatkozásában a piac tesz szert globális hatalomra; a multinacionális gigacégek és a globális pénzügyi körök együttesen olyan érdekszférát hoznak, hoztak létre, amelyik helyzeténél fogva a nemzeti keretek között működő (nemzet)államok és társadalmak fölé emelkedik.

E globális elitokrácia meggyőződése, hogy a világ gazdasági, pénzügyi, társadalmi és politikai válságai nem kezelhetők máshogyan, mint régi és új, már működő és a jövőben működésbe lépő globális intézmények segítségével, s ezért ebben a folyamatban olyan új működésmódot alakítanak ki, amely alárendeli a demokráciát a globális szempontoknak.

Nem akarják formálisan megszüntetni a demokráciát, hanem olyan politikai eljárásmóddá kívánják azt változtatni, amely felett immáron nem a társadalom, hanem sokkal inkább a globális elit akarata érvényesül. A „felülírás” ebben az esetben tehát azt jelenti, hogy a demokratikus színpadi kellékek megmaradnak ugyan a politikai és a közéletben, de azokat most már nem az állampolgárok választják ki és rendezik be, hanem a globális körök.

Utóbbiak nem azt mondják, és – éppen a demokrácia normatív ereje miatt – nem is merik mondani, hogy a demokrá­ciát sutba kell dobni, hanem az a meggyőződésük, hogy a konfliktusok kompetens kezelését már nem a nemzeti demokráciák tudják megvalósítani, hanem a globális intézmények, főként a globális piaci intézmények. Úgy vélik, a nemzetállami kereteket mintegy meghaladta az idő, ezért kell azokat felülírni.

Ebből fakadóan létrejön a globálissá vált piac és a nemzetállam, illetve a globalizmus és a demokrácia közötti konfliktus. Ezért nem véletlen az, hogy a globális piaci szereplők erősen támadják a nemzetállami kereteket, s azok elavultságáról beszélnek, mert jól tudják, hogy a nemzetállamok felbomlasztása egyet jelentene a nemzeti keretek között működő – tehát véleményük szerint már nem kel­lően hatékony – demokráciák alárendelésével is.

De mit lehet tenni a globalizmus erői ellen, mi védheti meg a demokráciát a globális elit akaratával szemben? Csakis az, ha a nemzetállami demokráciák stabilak, erős, legitim kormányzatokkal rendelkeznek, amelyek elkötelezettek a nemzeti szuverenitás és a demokrácia értékei mellett.

S itt érkezünk el a demokrácia belső, ha tetszik, nemzetállamokon belüli problémáihoz. Ezek közül is az egyik legfontosabb a cikluslogika, másképpen fogalmazva az a tény, hogy a kormányra kerülő politikusok képtelenek hosszú távon gondolkodni, tervezni és cselekedni.

Márpedig a nemzetállamokat képviselő politikusok csak akkor lehetnek hatékonyak és ütőképesek globális szinten is, ha a demokrácia valóban távlatosan gondolkodó államférfiakat állít egy ország élére, nem pedig megélhetési politikusokat, akik a cikluslogika alapján csak választástól választásig tudnak tervezni, vagyis a saját hatalmuk megtartása és a túlélés vezeti őket. Utóbbi esetben ugyanis pontosan az történik, aminek nem szabadna megtörténnie: hogy a nemzeti politikusok a multinacionális pénz- és piaci tőke kiszolgálóivá és bábjaivá, velejükig korrupttá válnak.

Teszik ezt azért, mert az aligha vitatható, hogy a globális tőke valóban olyan szinten van jelen az országok jelentős részében, hogy már nem a befolyásuk a kérdés, hanem az, hogy melyik kormány és melyik nemzeti politikusgárda az, amelyik képes az állami szuverenitás megóvására.

Aki csak cikluslogikában, vagyis túlélésben és hatalomátmentésben képes gondolkodni, annak számára a globális elit akaratának való alárendelődés egyfajta megoldás, hiszen a globális elit hálás a szervilis kormányoknak és megsegíti azokat, sokféle módon és formában.

Nyilvánvaló például, hogy a volt luxemburgi miniszterelnök, majd később – nem véletlenül – az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker gyakorlatilag e globális tőke alkalmazottjává vált; a Sziriza eleinte harcos, a független görög útnak elkötelezett vezetője, Alexisz Ciprasz egy idő után beadta derekát az uniós elitnek és a nemzetközi bankoknak.

További példák: a narancsos forradalom (helyesen: a globalista, sorosista hálózat puccsa) után hatalomra került ukrán politikai elit egésze a globális erők kiszolgáltatottja a mai napig, élén Petro Porosenkóval; Dacian Ciolos, aki 2015 és 2017 között egy úgynevezett technokrata kormányt vezetett Romániában, szintén a globális elit lekötelezettje. És akkor még nem beszéltünk Ioannis Papalekas és Mario Monti urakról, akik a Goldman Sachs gigapénzintézet alkalmazottaiból váltak delegált miniszterelnökökké Görögországban és Olaszországban 2011-ben, s áldásos tevékenységük során végig a valóságos kinevezőik, nem pedig a nemzetük és a választópolgárok érdekeit képviselték.

De említhetjük Zoran Zaev macedón miniszterelnököt is, aki készséges kiszolgálója a liberális nemzetközi szervezetek óhajainak. A sor még hosszasan folytatható a volt portugál miniszterelnök, ma ENSZ-főtitkár António Guterrestől egészen Justin Trudeau kanadai miniszterelnökig.

A szuverén politikacsinálás alapvető feltétele tehát, ha egy adott ország politikai elitje túllép a cikluslogikán, és hosszú távra képes tervezni, vagyis nem adja el magát a globális politikai-gazdasági köröknek, nem rendeli alá az akaratát a külső, nemzetközi elvárásoknak. Ez persze nem könnyű kérdés, mert az államférfiúi erények manapság éppen a globális elit iszonyú erős befolyásának következtében egyre ritkábbak.

S éppen ezért kell nagy hangsúllyal kiemelnünk azt a tényt, hogy az Orbán-kormány sem 2014-ben, sem 2018-ban nem csinált úgynevezett választási költségvetést, nem tett a kampányban sem eltúlzott, megvalósíthatatlan ígéreteket. Erről érthetetlen módon kevesebb szó esett a közvéleményben, holott ez egészen új jelenség az eddigi választási éveket és választási kampányokat figyelembe véve.

Az Orbán-kormány tehát nem rövid távú haszonszerzésben, mindenáron való hatalommegőrzésben gondolkodott, hanem hosszú távú célokat tűzött ki maga elé, már 2010-től kezdve. Nem abból indult ki, mint a balliberális kormányok – különös tekintettel Gyurcsány Ferencre –, hogy beígérnek zsákszámra béremelést, adócsökkentést, nyugdíjemelést stb., az ebből adódóan óhatatlanul kialakuló költségvetési deficitet pedig majd külföldi, IMF-es, világbankos hitelekkel fedezik, és ezzel egyben feladják az ország szuverenitását, kiszolgáltatva azt a globális elit akaratának. S mindezt azért, hogy bármi áron, labanc módjára is, de hatalmon maradjanak.

Ezzel szemben példaértékű az Orbán-kormány önuralma, visszafogottsága és mértéktartása a kampány időszakában. Semmilyen 13. havi nyugdíj, semmilyen irreális béremelés, semmilyen túlzott mértékű adócsökkentés, ingyensör. Sőt, ami még különlegesebb: igazából a választási győzelem óta hangzanak el olyan jóléti, családokat támogató elképzelések és konkrét javaslatok, amelyekről a kampányban alig vagy egyáltalán nem esett szó.

Egyszóval jó lenne észrevennünk végre: az Orbán-kormány, illetve a Fidesz–KDNP tulajdonképpen modellértékű választási kampányt és választási politikát folytatott. Olyat, amelyik lehetővé teszi, hogy egy kormány hosszú távon tervezzen, megőrizze az ország gazdasági és pénzügyi szuverenitását, elkerülje a globális szervezeteknek való kiszolgáltatottságot. S ami különösen fontos: a kormány nem nézi hülyének, ellenkezőleg, partnernek tekinti a választópolgárokat úgy, ahogy egy nemzeti demokráciában szokás.

Nem akarja becsapni és átverni őket (miként egy Gy. F. monogramú ember tette), nem akar hitegetni, fölösleges illúziókat kelteni, helyette reális és megvalósítható célokat tűz ki és fogalmaz meg. Nem hangoskodik és nem ordibál, hanem teszi a dolgát, időnként már-már szinte túlzottan szerényen. Éppen ezért is kell kiemelni ennek a politikának a modellértékét – amire még nem vagy alig volt példa az elmúlt harminc évben.

Már megint egy dolog, amiből példát vehetnek rólunk más európai országok.

Fricz Tamás

A szerző politológus

magyaridok.hu
  • Antall József és Sargentini
    Amikor nagy a zűrzavar, a cosmos helyett chaos van, amikor a szervezetlen rotyogás uralkodik, nem árt, ha fogódzót keresünk.
  • Szögi Lajos-emléknap
    Nem szép a történet, és nem lehet neki semmilyen fölemelő jelleget adni, nem mutatható fel körülötte jövőbemutató érték.
MTI Hírfelhasználó