Az a júniusi nap
Hogyan tudtuk a hétköznapjainkat úgy élni, mintha észre se vennénk, hogy sorsfordító események közepében vagyunk.
2018. június 16. 10:56

1989 éve, különösképp tavasza és nyara többszörösen is fénylő, izgalmas, fájdalommal és örömmel vegyített időszak volt számomra. Kezdtem megerősödni abban, hogy életemben, szakmámban is új fejezet nyílik. A Nők Lapja rendkívül népszerű családi hetilapnál dolgoztam, ahová a hetvenes évek elején kerültem. 1985-től, az országot járva úgy érzékeltem, hogy falvakban, kis városokban, ahol azelőtt felettébb óvatosak voltak az emberek, ha közügyekről esett szó, egyre bátrabbak lesznek. Sok elhallgatott sérelem, jogtiprás, igazságtalanság nyomta a lelküket, amelyekről  kényszerűségből, a hatalom jellege miatt hallgatniuk kellett, vagy egzisztenciális okból nem merték szóba hozni. A másik felfedezésem az volt, hogy amikor reflexből úgy gondoltam, ezt úgysem lehet megírni, a téma felvetése és a megjelenése simán ment. Az „APO”, a pártközpont agitációs és propaganda osztálya már kezdett veszíteni éberségéből, így történhetett, hogy egy több mint félévnyi, egyszer már visszadobott munkám nyilvánosságot kapott. Gyalázatos ügy volt, egy szexuális bűncselekmény elkövetőjét, helyi hatalmasságot fedezett a megyei pártbizottság és a szakminisztérium. Ekkoriban már nem húzták ki írásomból egy fiatal országgyűlési képviselőnőnek ezt a mondatát: „A valós tényeket egy hatalmi elit birtokolja, mi, az ország népe csak a következményeit, a terheit nyögjük…” És egyre több olyan témáról írhattam, amelyeket azelőtt zároltak előlünk. Negyven mögöttes év történelmi és emberi tragédiáiról, amelyek felkavartak és elköteleztek. Már ettől a lehetőségtől is fél centivel a föld felett jártam, nem szólva arról a megrendültségről, amikor először szembesültem az 1945-ben Szovjetunióba hurcolt női kényszermunkások sorsával. Elsősorban ezek az új érzések, feladatok és a családi életem töltötte ki napjaimat. Minden meggyötörtségében szép emberi sorsok, amelyeket ezek a változó idők a felszínre hoztak, mélyen hatottak rám, tán azt is mondhatnám, tisztítottak. Hiszen nekünk, akik akkor életünk delén jártunk, nem sok reményünk volt arra, hogy az a világ, amelyet gyermekként „kaptunk” még a mi életünkben eltűnik. Azzal vigasztaltuk magunkat, valamit tehetünk ugyan ellene, hogy elviselhető legyen és emberségünket is meg tudjuk őrizni, de többre nemigen számíthatunk. Nekem a tisztességes ügyek felvállalása volt a menedékem, másnak más szerep jutott.

Ám 1987–1988-ban a közéletben kevéssé jártas emberek is egyre többet hallottak a hazai, ellenzéki mozgalmakról. Már nem tartották „csodabogárnak” őket, kezdtek egy-két nevet megismerni a fiatalok közül, és az irányukban bizalmatlanok is elismerték, hogy tudással, bátorsággal vannak felvértezve. Hallottunk arról, hogy kiket vettek „megelőzés” céljából őrizetbe, kiket zavartak szét a rendőrök, tudtunk a bős–nagymarosi vízlépcső megépítése ellen élőlánccal tiltakozókról … És kuncogva néztük, hogy a belvárosi Münnich Ferenc utcanévtábláját valaki (Krassó György) áthúzta, és alábiggyesztették a Nádor utca nevét.

 „Nem jössz este velünk a Jurtába?” – kérdezte egy barátnőm, akivel váratlanul futottam össze az utcán. A Népligetben lévő Jurta Színházról annyit tudtam, hogy fontos hely, aki valamit is ad magára, esténként ott van. Magánerőből épült, és Budapesten ez az egyetlen sok embert befogadó helyszín, ahol a rendszer régi bűneiről, hibáiról nyíltan lehet beszélni. Itt kapott megnyilvánulási lehetőséget az MDF, az SZDSZ, a FIDESZ, a Független Jogász Fórum és más csoportok az ellenzéki mozgalomból. Itt láttam Sólyom Ildikó monodrámáját, édesapja, Sólyom László 1950-ben kivégzett altábornagy és családja tragédiájáról. És minderre négy oldal terjedelem és címlap lehetőség adatott! Néhány hónappal azelőtt még nem volt olyan társulat és fórum, ahol az előadást vállalták volna. És itt találkoztam dr. Eva Maria Barki osztrák ügyvéddel, aki nemzetközi tekintélyével, következetesen képviselte a határainkon kívül rekedt magyar kisebbségek védelmét. Személyisége és hite az első perctől kezdve lenyűgözött. Azon az estén még nem sejtettem, hogy évekre szóló, bensőséges kapcsolat lesz közöttünk, csak boldog voltam, hogy hallgathatom és írhatok róla.

Az 1989-es esztendőre visszatekintve, az a kettősség is felidéződik bennem, hogyan tudtuk a hétköznapjainkat úgy élni, mintha észre se vennénk, hogy sorsfordító események közepében vagyunk. Igaz, nagyon figyeltük a híreket, latolgattuk, melyikből mi fog következni. Például volt valami abszurd abban, hogy hipp-hopp bevezették a munkanélküli segélyt, ez azelőtt nem fért össze a szocialista gazdasággal. Tetszett, hogy amikor nyolcvan százalékkal megemelték a gyógyszerek árát, Szabolcs megyében egyes üzemekben tíz percre beszüntették a munkát, kevéssel rá pedig létjogosultságot nyert a sztrájkhoz való jog is. Hurrá, az országgyűlés elfogadta a gyülekezési és egyesülési jogról szóló törvényt, utcára vonulhatunk a jogainkért, egyesületeket alapíthatunk!  Lelkesedtünk. Az utóbbiról többnyire nem tudtuk hogyan kell, de belevágtunk. Nagyon akartunk valami mást, mint ami addig volt. A „szervek” nem tudni miben reménykedve, még gyártották a hangulatjelentéseket, eközben bejelentették Nagy Imre és mártírtársai újratemetését és elismerték, hogy 1956 népfelkelés volt. Megalakult a Máltai Szeretetszolgálat, visszavonták az áremelést. Az MSZMP Központi Bizottsága elismerte a többpártrendszert, március 15-én a Magyar Televízió székháza előtt Cserhalmi György felolvasta az ellenzék tizenkét pontját. Valahogy így telt a tavasz és léptünk a nyárba. Lélekben nagyon sokan várták azt a bizonyos napot a Hősök terén, 1989. június 16-át, Nagy Imre és mártírtársainak újratemetését.

Hősök tere, 1989. június 16. (Fotó: Fortepan)

Akkori naptáramban ott a bejegyzés felkiáltójellel, hogy mikor találkozunk előtte a barátaimmal. Többen mentünk, néhányan gyerekeinket is vittük. A férjeink azt tartották biztonságosnak, hogy mi nők a Szépművészeti Múzeum árkádjai alatt maradjunk. „Azért sosem lehet tudni, bármi történhet” – mondták. A belénk rögződött óvatosság, nevezhetjük félelemnek is, mert alig hittük még el, hogy  szabadon lehet gyülekezni – sokunkban benne volt. A férfiak lementek a térre az emberek közé, mi fentről néztük a szabad akaratából egybegyűlt tömeget, ilyet is csak filmben lehetett addig látni.  Megfoghatatlan erőt és várakozást éreztem. Csendesen indultunk hazafelé, még át kellett szűrnünk magunkon, mindazt ami történt.  Útközben betértem a testvéremhez, aki egyszerűen nem hitte el, hogy egy Orbán Viktor nevű, sokak számára ismeretlen fiatalember „azokat a szavakat, úgy” ki merte mondani. Tipikus reagálás volt azokban az időkben, többektől hallottam az elismeréssel vegyes féltést, hogy biztos baja lesz ebből, nem létezik, hogy ezt a szovjet hatalom eltűri. És volt is alapja ennek a félelemnek, de a történelem  ̶  hisz már oda sorolódik a nap – bizonyítja, hogy ezúttal a bátrak mellett állt a szerencse.

Azóta megszoktuk a szabadságunkat; olyannyira, hogy vannak akik tapasztalatlanságból, mivel 1989 után születtek, összekeverik azt a diktatúrával. Az ő tudatlanságukra építőknek pedig nem drága, amiért mások megszenvedtek és küzdöttek. Ennek a gondolatnak kapcsán néhány hozzám közel álló embert megkérdeztem, milyen emléket őriznek erről a június 16-áról. A háromgyerekes édesanya, pedagógus, akit pályáján hite miatt sok bántás ért, aznap kicsinyei miatt nem tudott mozdulni otthonról. Nem tudtam a szemem levenni a televíziós közvetítésről – mondja és ő se hitte el, hogy mindezt ki lehet mondani. Aztán másnap, amikor az óvodába vitte a gyerekeit és azok egy vallásos énekbe kezdtek, az első reakciója az volt, hogy mint máskor leinti őket, aztán elnevette magát, mondta nekik, persze, hogy  szabad, énekeljétek csak… János, egy főváros közeli település orvosa és felesége Éva, a bennük lévő szorongást és kételyeket idézi fel. Nem bíztak benne, hogy a dísztribünön álló „régi emberek” változása őszinte és maguktól eltűnnek a színről. Azt a hatást sem felejtették el, amit egy számukra ismeretlen fiatalember szavai váltottak ki belőlük… Zsuzsa szintén orvos, Sopronban él. Felmenőit 1945 után több atrocitás érte, de ezt középiskolás és egyetemista korában önvédelemből tudata mélyére kellett rejtenie. Édesanyját 1956 októberében véletlenül lövés érte, amikor a tüntetőkkel a Rákóczi úton vonult. Két évig béna volt. „Nem hittem el, amikor azt mondta nekem, hogy eljön az idő, amikor a forradalmárokat dicsőséggel fogják ünnepelni. Harmincnégy éves voltam, amikor ez bekövetkezett. Addig elképzelhetetlennek tűnt az újratemetés és Orbán Viktor akkori beszéde. Igen, félelmet éreztünk, de nem magunkat, őt és szeretteit féltettük. Ugyanakkor bennünk volt a bizakodás, hogy más időszámítás jön."

Harmadik barátomat, Lászlót, koncepciós perbe fogták, négy és fél év után szabadult 1987. szeptember 3-án. Mentesülhetett volna ettől, ha együttműködik a Kádár-rendszer elhárítási szervezetével. A börtönben többször raportra hívták, fenyegették, megfejelik a büntetését, ha nem ír alá. Nem tudták megtörni. Miután kiszabadult, egy évig megfigyelés alatt állt, zaklatták, követték. Az 1989-es nyári nap így többszörösen emlékezetes maradt számára. Mélyen hatott rá, s ma is felkavarja. Mindenképpen ki akart menni a Hősök terére, bár benne is volt félsz, nem csak a feleségében, aki otthon maradt kisgyerekükkel. A ravatalokkal szemben állt, elég közel. „Éreztem, hogy valaminek történnie kell, de nem mertem elhinni, hogy vége lehet a kommunizmusnak… Megfogtuk egymás kezét és a Boldogasszony Anyánk kezdetű vallásos himnuszt énekeltük. Az utolsó beszédet Orbán Viktor mondta. Kívülről tudom: az üres koporsóban nemcsak a hősök, a mártírok vannak, hanem a mi fiatal éveink is… Gyönyörű, felemelő és igaz volt minden szava. A temetőbe már nem mentem ki, megígértem, hogy hazamegyek. Az Andrássy úton is tömeg jött velem szembe, kiabálták, hogy ruszkik haza. Ekkor már inkább izgatottságot éreztem, a máskor rám tapadt követőmet sem láttam. Hazatérve, sírva öleltük meg egymást a feleségemmel és azt hiszem, ekkor már hittük, hogy ennek az egésznek rövidesen vége lesz.” László és felesége, Mária ma csodálatos, kreatív életet élnek, itthon és külföldön köztiszteletben álló személyiségek. Lászlónak ez a júniusi nap olyan sokat jelent, hogy azóta sem volt semmilyen tömegrendezvényen, bármennyire is egyetért annak céljával.

Azt hiszem, értem őt. 

Kormos Valéria

latoszogblog.hu
  • Séta egy holland zöldinnel
    Írni, véleményt mondani, okoskodni nem olyan nehéz, de ha itt vagyok kettesben valakivel, akiről és akinek beszélni kellene, óvatosabb az ember.
  • Stratégiai rasszizmus
    Ismét kiderült, hogy a spekulánsi szervezetek számára a terrormigránsok fontosabbak, mint az európai gyermekek.
MTI Hírfelhasználó