Kultúrharc, V4-power, kereszténydemokrácia
Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde úgy tárta fel a miniszterelnök gondolatait, hogy közben elrejtette azokat.
2018. július 31. 10:46

Orbán Viktor kétségkívül az 1989-es „fordulat” utáni Magyarország legtehetségesebb politikusa (jobb híján használjuk ezt a szót a „rendszerváltozás” helyett, amely kínkeservesen születik meg). Esetében talán még ennél szélesebb időtávot is bátran megjelölhetnénk – de ezt majd a történelem ítélőszéke eldönti. Az, hogy manapság milyen szenvedélyes viták kereszttüzében áll, inkább mellette szól – végül is a maga idejében minden korszakos államférfinek legalább annyi ádáz ellensége és bírálója akadt, mint amennyi őszinte híve. Mindenesetre az biztosan állítható, hogy a magyar miniszterelnök sikerének egyik kulcsa sportemberi dinamizmusa. Ő megy, teszi a dolgát és mondja a saját elképzelését akkor is, ha sokan nem értenek vele egyet – sőt annál inkább (lásd 1998 előtt az akkor még kvázi teljhatalmú ballib műsorvezetőkkel folytatott szenvedélyes vitáit). A másik a személyes karizmája, amivel honfitársai (sőt újabban már más honok fiai és lányai) milliót győzi meg arról, hogy osztozzanak a kívánatos jövőről alkotott víziójában. Neki küldetéstudata van, és ezt nem átallja újra és újra elmondani őszintén, már-már keresetlenül – mint egy „régi vágású kereszténydemokrata”, például mint a mostanában sokat emlegetett példaképe, az egykori német kancellár Helmuth Kohl, akinek a keleti blokk gyors európai reintegrációját nagyrészt köszönhetjük. De közben a politikai realitások iránt is jó érzéke van (ezt bizonyítják a tömeges bevándorlásról, a '68-as európai elit hanyatlásáról, Oroszoroszág változó világpolitikai szerepéről adott prognózisai), ami miatt egy bizonyos szintig rejtegetnie, vagy legalábbis fegyelmeznie kell a gondolatait. Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde úgy tárta fel a miniszterelnök gondolatait, hogy közben elrejtette azokat. Figyelem! Hangsúlyozottan szubjektív értékelés, tapogatózás és – reményeim szerint – párbeszédre indító kérdésfeltevés következik...

1. A kultúrharc márpedig létezik – akár elismerjük ezt, akár nem. A kultúrafinanszírozás, a kánonalkotás vagy akár az állami kitüntetések körüli „bajuszakaszgatás” (nehogy a kultúremberhez méltatlan „acsarkodás” szót használjuk!) olyannyira természetes és megszokott ebben a szférában (is), hogy nagy képmutatás lenne nem tudomást venni róla. Hiszen a kultúrában – amint az élet más területein is – ezek az áthidalhatatlannak tűnő törésvonalak különböző és egymással nehezen összeegyeztethető létformákat választanak el egymástól: városit a vidékitől, nemzeti érzelműt a nemzetek felszámolását hirdetőtől, hívőt az ateistától, stb. Ez a kultúra körüli – még egyszer mondom, egyáltalán nem újkeletű – nyüzsgés és csatazaj azonban könnyen elfeledteti velünk feltenni az olyan alapvető kérdéseket, mint például, hogy mire is jó egyáltalán a kultúra. Hogy eszik-e vagy isszák – netán ennél valamivel magasabb hivatása van. Hogy mit várhat a mai értelmiségi – aki a legújabbkori történelmünkben pozitív és negatív szerepet egyaránt játszott, gyakran politikai királycsinálóként lépett fel – a mai magyar társadalomtól, mit köszönhet a nemzetnek (a hagyományoknak és az anyanyelvnek), és hogy – csúnya szó – mi lenne az ő kötelessége ugyanezen társadalom és nemzet felé. E sorok írójának meggyőződése – és itt jön a képbe a miniszterelnök beszédének legalább egynegyedét kitveő kereszténydemokrácia –, hogy az értelmiségnek jóval többet kell(ene) vállalnia a manapság divatos „intellektuális önkielégítésnél”, a gyakran erőteljesen politizáló szalonok, kiadók és egyetemi katedrák teljhatalmú urainak körülajhajbókolásánál. Meggyőződésem, hogy nincs szükség olyan értelmiségre (soha nem is volt...), mely fölényesen és lekezelően bánik az egyszerűbb emberekkel ahelyett, hogy műveltségét – amennyire lehet – megosztaná velük és részt vállalna sorsukból. (Ahogy azt például a '30-as, '40-es évek keresztény értelmisége tette a KALOT-mozgalom keretében). És ha egy alkotó egyszer politikai aktorként exponálja magát, ne csodálkozzon, ha a politikusok ennek megfelelő megítélésében és bánásmódban részesítik...

A másik oldalról azt is el kell ismerni, hogy a műveltség nem jár „alanyi jogon” senkinek, megszerzése komoly eltökéltséget és személyes erőfeszítést igényel – ezért az értelmiség joggal tart igényt elismerésre és megbecsülésre a társadalom többi tagja részéről. A mindenkori értelmiségnek – legyen akár bal- vagy jobboldali – szüksége van bizonyos szabad szellemi mozgástérre, védelemre, egészséges távolságtartásra a politika mindennapi nyüzsgésétől, kiélezett küzdelmeitől és iszapbirkózásától, ez mondhatni az elmélyült alkotómunka feltétele. Ha van valami nemesebb hivatása a kultúrpolitikának a pénzek fölötti marakodáson túl, az éppen a felelősség és a jogok kölcsönös egyensúlyán nyugvó társadalmi rend, a szellemi és anyagi biztonság megteremtéséhez való hozzájárulása lehet – ami végső soron a nemzet gyarapodásának feltétele.

2. A miniszterelnök megnyilatkozásaiban már régóta érezni bizonyos nosztalgiát (vagy talán csak ösztönös tájékozódást) a gazdaságilag és politikailag a mai Közép-Európánál stabilabb és egységesebb, soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia békebeli világa iránt. Egy másik, alternatív tájékozódási pont lehet Kossuth Lajosnak a maga korában még igencsak utópisztikusnak (mondhatni szélsőbaloldalinak) számító Duna-menti Köztársasága is, mely ugyanakkor a mai viszonyokhoz már jobban illene. Akárhogy is, de Napnál világosabb, hogy a miniszterelnök lelki szemei előtt egy olyan új geopolitikai formáció derengett fel, amely a nyugat-európai döntéshozók belátásától függően a „régi” Európai Unió romjain, vagy annak termékeny oldalhajtásaként épülhetne fel. És amely a francia forradalom értelmében vett (szélbalos) „progresszió” és az amerikai típusú liberális multikulturalizmus (e kettő egyesül a miniszterelnök által emlegetett '68-as nemzedék gondolkodásában) helyett a térség saját történelmi hagyományaiból és regionális sokszínűégéből indul ki – kötőanyagkét pedig az elnyomó kommunizmus és a tömeges bevándorlás elleni küzdelem közös történelmi tapasztalatát használja. Kérdés, hogy lesz-e a harmadszor is kétharmados magyar kormánynak elég ereje ezt megvalósítani. A szomszédos népek tevékeny együttműködése nélkül semmiképp. Ehhez tehát minden politikai, gazdasági és szellemi erőforrásunkat mozgósítani kell, az eddiginél is nagyobb diplomáciai erőfeszítésekre, közös médiára és a történelmi sérelmek vonatkozásában kölcsönös kiengesztelődésre is szükség lesz. Az biztos, hogy ha bele sem vágunk, akkor nem fog sikerülni... Jobb tervet ma senki sem kínál a térség kulturális önazonosságának megőrzésére és gazdasági felemelkedésére.

3. A nyugati sajtó a tusványosi beszéd kapcsán leplezetlen kéjjel emlegeti egymás mellett az „illiberális" és a „kereszténydemokrata” jelzőt, mintha ez a kettő csak és kizárólag egymás szinonimája lenne (mily meglepő, hogy ezt a magyarázatot először a magyar ellenzék hozta fel a nagyrészt külföldről pénzelt felületein). Az igazság az, hogy nem is várhatjuk tőlük, hogy különösebben sokat foglalkozzanak Orbán Viktor személyes hitének, vallásosságának alakulásával, amely a liberális egyházkritikától a történelmi egyházakkal való kiegyezésig és társadalmi tanításuk átvételéig jutott. Mert a miniszterelnök egy ízig-vérig kereszténydemokrata programmal állt elő az idei Tuványoson (egész pontosan annak protestáns változatával, amely a katolikus „és” helyett a „vagy” kötőszót réeszesíti előnyben), amit még csak különösebben „régi vágásúnak” sem nevezhetnénk, hiszen a mai kor kihívásaira reagál. Szerinte a kereszténydemokrácia szögesen ellentétes a liberális demokráciával. A multikulturalizmus helyett az erős nemzetek erős szövetségét építi, a bevándorlással szemben a helyben maradást támogatja, a variálható családmodell helyett a keresztény családmodellt védelmezi. Az európai parlamenti választások tétje az, hogy Európa meg tudja-e őrizni keresztény gyökereit... Hogy ezen túl az ő lelkében Istennel kapcsolatban pontosan mi van, az – hitem szerint – a legszemélyesebb magánügy, amiről lehet, de nem kötelező beszélni – főleg nem a balliberális médiahálózat nagy „kereszténység-szakértőinek”.

Orbán Viktornak tehát minden esélye megvan rá, hogy korszakos jelentőségű magyar, sőt közép-európai kereszténydemokrata államférfivé váljon, ha nem veszíti el politikai éleslátását, mértéktartását és lelkierejét. Világnézetünktől függően mi is „szoríthatunk” vagy imádkozhatunk érte – és magunkért.

hog

gondola
  • A Demokrácia Védvonal
    A mintegy 175 kilométer hosszú, 4 méter magasra tervezett létesítmény nem csupán műszaki jelentőségű.
  • Mikulássapkás hazugság
    Amerikában kezdték el ezt a hazugsághadjáratot évtizedekkel ezelőtt. Egy svéd reklámgrafikus egy híres üdítőitalhoz rajzolta le Santa Claus-t. Az ő Szent Kolozsuk eleve reklámfigura. Egy üdítőitalt ünnepelnek Szent Miklós helyett.
MTI Hírfelhasználó