Műbalhé a tudósok körül
„Halálos ölelés”, avagy álságos a Magyar Tudományos Akadémia függetlenségének féltése.
2018. augusztus 10. 09:45

Az előző kormányzati ciklushoz kötődő, a közpénzek racionális felhasználását szolgáló intézkedések egyikeként összevonták és a felhasználásukat illetően egy szervezeti egység alá vonták az addig különböző diszponá­lási helyekhez tartozó kutatási célú pénzeket. Így a tudományt és az annak előrehaladását szolgáló források átláthatóbbá, a felhasználásukat illetően pedig hatékonyabbá váltak. Ehhez a koncepcióhoz köthető a kormánynak az a mostani döntése, amely alapján az újonnan létrejött Innovációs és Technoló­giai Minisztérium koordinációs körébe helyezi a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kutatóintézeteinek 28 milliárd forintos összeget kitevő, költségvetésből származó kutatási pénzforrásait.

A bejelentés a balliberális politikai oldalon és a hozzá köthető médiában széles körű felháborodást keltett, amelyhez csatlakoztak az említett politikai oldal akadémikusai, de sajnos még néhány magát jobboldalinak tartó, a helyzet helytelen értelmezéséből következően megtévedt tudósember is, mint Pálinkás József atomfizikus, az Akadémia korábbi elnöke, valamint Freund Tamás agykutató akadémikus. A kérdéskör kapcsán az MTA elnöke vélhetően a tudóstársaság többségi vagy inkább csak a hangadói köre véleménye alapján fejtette ki a kormányzati döntést nem helyeslő álláspontját.

A mostani kormányzati döntés jobb megértése céljából – a teljesség igénye nélkül – érdemes néhány szót ejteni az akadémiával kapcsolatosan a rendszerváltást követő történésekről (kissé talán ironikusan fogalmazva, egyes fontos kérdésekben azok elmaradásáról), valamint ahhoz kapcsolódóan a tudományos fokozatok rendszerének átalakításáról.

Az MTA szovjet minta alapján kutatóintézetekkel történő kistafírungozása az 1948-as kommunista hatalomátvételt követően történt meg. Ez az intézményi struktúra lényegileg mind a mai napig fennmaradt, azon nem változtatott a rendszerváltást követően az 1993-as akadémiatörvény, valamint a kutatóintézetek néhány éve történt, tudományterületi alapon történő centralizációja sem. Bár az utóbbi intézkedést kétségkívül pozitívan kell értékelni.
Az ugyanezen évi felsőoktatási törvénnyel együttesen ekkor történt változtatás a tudományos fokozatok területén azzal a céllal, hogy az kompatibilis legyen a nyugat-európaiéval, illetve az egyesült államokbelivel, mivel a hazai tudományos fokozatok addigi rendszere öszvérmegoldás volt a korábbi szovjet, illetve az említett országoké között. A tudományos fokozatok rendszerében bekövetkezett változtatások ismertetését, értékelését mellőzve szögezzük le: a végrehajtott módosítások meglehetősen felemásra sikerültek.

A témakörben kissé tájékozatlan olvasók számára tegyük világossá, hogy – leegyszerűsítve – az MTA lényegében két részre osztható. A köztestületi formában működő akadémikusok által alkotott tudóstestületre és a melléjük megválasztott, bizonyos kérdésekben szintén szavazati joggal bíró, nem akadémikusokból álló úgynevezett doktor képviselőkre, valamint szinte az összes tudományterületet lefedő kutatóhálózatra.

A kormány említett intézkedési elképzelései, amelyek a jövő évi, az Országgyűlés által elfogadott költségvetésben manifesztálódtak, csak az említett 28 milliárd forintos kutatóintézeti keretösszeget érintenék. A tudóstársaságot – így az akadémikusok nagyon jelentősnek nevezhető tiszteletdíját –, valamint a köztestület működtetését szolgáló pénzösszeget a tervezett új rendszer tehát érintetlenül hagyná.

Az eldöntött változtatások ellen protestálók érveik alátámasztására sokféle, a legtöbb esetben tudatos csúsztatásoktól sem mentes érvet hoznak fel. Említsük meg ezek közül a két legtöbbet hangoztatottat!

Egyesek a már eldöntött új rendszertől az MTA jövőbeni szuverenitását féltik. Még a baloldali fordulatot végrehajtott Hír TV-ben, Kálmán Olga műsorában Heller Ágnes szélsőségesen balliberális filozófus akadémikusnő volt a vendég, ahol a „halálos ölelés” is elhangzott. Az Akadémia jövőbeni szuverenitásával kapcsolatosan csak annyit, ez az intézkedés nem érinti az akadémikusok választásának a rendszerét.

Márpedig az MTA lényege a tudóstársaság létében, személyi összetételében jelölhető meg elsősorban. (Csak megjegyzésként, az akadémikusi tagság odaítélése a rendszerváltás előtt MSZMP KB hatáskörébe tartozott, amely szükségszerűen maga után vonta egyes arra méltatlan személyeknek a hazai legmagasabb tudományos grémiumba való jutását, és amelynek káros nyomai esetenként még ma is fellelhetők az MTA személyi összetételében és működésében. Így például abban, hogy ki lehet ma a társadalomtudományok területén akadémikus.)

A világ nyugati felén, amelyhez való igazodás fontosságát a balliberális politikusok és tudományos személyek unos-untalan hangsúlyozzák, nem léteznek olyan tudományos akadémiák, amelyekhez kutatóintézetek hálózatát is hozzácsatolták volna és azt állami pénzekből finanszíroznák.

Az ellenérvek között találkozhatunk államháztartási/költségvetési szemléletűekkel is. Ezek lényege, hogy az akadémiai kutatóintézetek pénzeinek felhasználását, annak az Innovációs és Technológiai Minisztérium koordinációs hatáskörébe helyezését ellenzők arra hivatkoznak, hogy ezáltal a költségvetési törvényben az Akadémiánál a kutatási célra feltüntetett összeg – a felette való diszponálás jogán – valójában az említett minisztériumnál jelentkezik. Megítélésem szerint ez csak egy álprobléma, és nem szolgál másra, mint a helyzet torzított bemutatására.

Sajátos módon, de nyilván nem véletlenül, a kormányzati intézkedés bírálói mellesleg szót sem ejtenek arról, hogy a kutatási témák országos szintű koordinálása, beleértve az ugyancsak állami finanszírozású egyetemeket is, egy olyan minisztérium hatáskörébe kerül, amelynek tárcavezetője Palkovics László egyetemi tanár, nagy formátumú, komoly elméleti felkészültséggel és gyakorlati tapasztalatokkal egyaránt bíró, mindezek mellett nagyon szerény személy, aki komoly tudományos teljesítménnyel az Akadémia egyik legfiatalabb rendes tagja is.

Részben az említett szakminisztériummal történő további konfrontáció kerülése, illetve a kérdéskör rendezése érdekében az akadémia elnöksége önálló megoldási javaslattal állt elő. Az általuk ismertetett kutatáskoordinációs modell alapjául a német példát, a világhírű Max Planck Intézetet ajánlanák. Ez esetben azonban az összehasonlítási alappal van baj. Ugyanis az említett kutatóintézetet csak részben finanszírozza a német állam, szemben az Akadémia kutatóhálózata teljes körűnek nevezhető hazai finanszírozásával.

Ennek nem mond ellent, hogy az akadé­miai kutatóintézetek is rászorulnak más, külső kutatási pénzforrások igénybevételére is. Másrészt hangsúlyozni kell, hogy az Innovációs és Technológiai Minisztérium a tervezett változtatásokkal pusztán a különböző állami finanszírozású intézményekben folyó kutatások koordináltabbá tételét szeretné elérni, nem pedig például kutatástechnikai módszereket megszabni.

Amint arról korábban szó volt, az Akadémia kutatóhálózata a tudományterületek igen széles spektrumát fedi le. Az egyes kutatóintézetek különbözősége azonban nemcsak e téren áll fenn, hanem azok társadalmi hasznossága vonatkozásában is. Ennek kapcsán leszögezhetjük, hogy elsősorban a társadalomtudományok tekintetében gyakran nagyfokú öncélúsággal találkozhatunk. Más megfogalmazásban: a közpénzek felhasználása nem szolgál mást, mint egyes kutatók szakmai presztízsének öncélú növelését. Utóbbiakról sok esetben megállapítható, hogy egyes területeken kimondottan, és kizárólagosan csak balliberális szemléletű magatartásformákkal és produktumokkal találkozhatunk.

Erre vonatkozóan példaként hozható fel, hogy minden idők legnagyobb magyar filozófusa, a néhány éve az egyesült államokbeli Richmondban elhunyt Molnár Tamás, aki magát katolikus filozófusként definiálta, Nyíri Kristóf akadémikus főigazgatósága idején még csak előadást sem tarthatott az MTA Filozófiatudományi Intézetében. Hab a tortán, hogy a társadalomtudományok művelőinek prominensei, köztük nem kevés akadémikus, így mások mellett Heller Ágnes és Radnóti Sándor filozófusok, Glatz Ferenc történész, Ferge Zsuzsa szociológus tudományos munkássága nagyobbrészt nem áll másból, mint a jelenlegi kormány minden jogosságot és tudományos alapot nélkülöző, balliberális nézetrendszeren nyugvó támadásából.

A kormány tervezett intézkedései az országban közpénzen folyó kutatások koordinálása révén kívánja elsősorban azok hatékonyságát növelni. Nem mehetünk el azonban szó nélkül azok mellett a hatékonyságnövelési lehetőségek mellett sem, amelyeknek lényegét a társadalmilag hasznos munka számonkérésében jelölhetjük meg. Talán csak puszta önvédelmi reakció, de inkább a rosszul értelmezett privilégiumok féltése következtében az intézkedés érintett ellenzői nem veszik észre, hogy az új megoldás az ő érdeküket, mondhatjuk úgy is, a túlélésüket szolgálja.

Nem nehéz ugyanis belátni a koordinált kutatások hatékonyságnövelő szerepét. Egy ilyen munka társadalmi fontosságát pedig a közvélemény és a politika részére egyaránt könnyebb a szaktárcának – jelen esetben az Innovációs és Technológiai Minisztériumnak – elfogadtatnia.

Az elmondottakat összegezve leszögezhetjük: a politikai alapon gerjesztett felháborodás nem más, mint klasszikus műbalhé. Annál is inkább az, mivel az intézkedések az akadémia lényegi részét, a tudóstársaságot mint köztestületet nem érintik. Ez utóbbi megállapításnak pedig azért is van különösen nagy jelentősége, mivel a rendszerváltás az akadémia intézményhálózatának az érintetlenül hagyása mellett az akadémikusok személyi körét illetően sem eredményezett alapvető változást. Holott a rendszerváltáskor beharangozott, majd elszabotált „tavaszi nagytakarítás” e magát mindenekfelettinek tartó testületre is ráfért volna.

Alvincz József

A szerző egyetemi tanár

magyaridok.hu
  • Antall József és Sargentini
    Amikor nagy a zűrzavar, a cosmos helyett chaos van, amikor a szervezetlen rotyogás uralkodik, nem árt, ha fogódzót keresünk.
  • Szögi Lajos-emléknap
    Nem szép a történet, és nem lehet neki semmilyen fölemelő jelleget adni, nem mutatható fel körülötte jövőbemutató érték.
MTI Hírfelhasználó