Nem elég a tüneti kezelés
El kell dönteni, hogy fontosabb-e, hogy mindenütt legyen szakrendelő, ne adj’ isten, kórház, vagy az, hogy orvos és nővér is legyen benne.
2018. augusztus 15. 09:22

Ha fel nem is lángolt, de mindenképpen felparázslott a már-már teljesen kihunytnak hitt vita a magyar egészségügyről az Állami Számvevőszék elnökének a Magyar Időkben megjelent interjúja nyomán. Ez volt az az ominózus interjú, amelyben Domokos László pénzügyi káoszról, anarchiáról, botrányos közbeszerzésekről beszélt, és a törvények betartását számonkérve végeredményben azt fejtegette, hogy sokkal nagyobb gondosság lenne elvárható a közpénzeket felhasználó intézményvezetőktől.

A kórházak felső vezetőinek érdekképviseletei, mint megtámadottak, azonnal védekező pozíciót vettek fel, amelynek során legfőbb érvük gyakorlatilag kimerült abban az évek óta hangoztatott tételben, amely szerint abból a pénzből, amit kapnak, még az is csoda, hogy egyáltalán működik az ellátórendszer.

Az egészségügyet irányító humántárca (abból baj nem lehet alapon) semleges álláspontot foglalt el az ügyben, és hogy időt nyerjen, „hamarosan kezdődő” ellenőrzéseket helyezett kilátásba egy állítólag már elkészült cselekvési terv alapján.

Az összeesküvéselmélet-gyárakban mindeközben azonnal túltermelési válság alakult ki: volt, aki szerint a kormány Domokos Lászlón keresztül küldi a selyemzsinórt a rosszul dolgozó kórházigazgatóknak; más biztos volt benne, hogy ezzel ágyaznak meg a kancelláriarendszernek, amit már Varga Mihály is halaszthatatlannak ítél; volt, aki ­egyszerűen liberális fészeknek tartotta az egészségügyet, amelyből mi más is kelhetne ki, mint káosz és zűrzavar; és voltak olyan mindentudók is, akik meg mertek volna esküdni arra, hogy így ez már az a megelőző szerelés a kormány részéről, amellyel elhárítja a felelősséget magáról, mielőtt összeomlana az egészségügy.

Na, itt érdemes is megállni, kifújni magunkat, és tenni néhány alapvetést.

1. Az egészségügy, bármit is állítson a mindenkori ellenzék, nem fog összeomlani. Az elhanyagoltságból adódó lassú erózió azonban, amely nem is a felszínt, sokkal inkább a rendszer mélyrétegeit érinti, komolyabb annál, mint hogy ellenzéki nyavalygásnak tekintve csak legyintsünk rá. A károsodások egy része visszafordítható, hiszen sok pénzzel és elszántsággal fel lehet hozni egy elfogadható szintre például a leromlott fővárosi kórházi infrastruktúrát, vagy – ­hasonlóan jelentős anyagiakat áldozva rá – be lehet hozni a lemaradást a legmodernebb orvosi műszerek, eszközök beszerzésében.

Az egészségügy azonban alapvetően egy humánerőforrás-igényes ágazat, ezen a téren pedig lehet, hogy visszafordíthatatlan károkat szenvedett el. Hiába született meg az elmúlt harminc év legkomolyabb béremeléséről szóló megállapodás, addigra rengetegen elmentek külföldre – és néhányan a közben mind erősebbé váló (igaz, még mindig pici) magánszektorba.

A legfájóbb és leginkább aggasztó nem a még szakvizsgát sem tett, amúgy is a már globalizáltabb világban felnőtt fiatal generáció elvándorlása, nem az ő hiányuk érezhető napi szinten a betegellátásban, hanem a már tapasztalt, de még nagy munkabírású középgenerációé. Nekik kellene ugyanis a hamarosan tömegesen nyugdíjba lépő idősek helyét átvenni, a fiatalokat kinevelni nemcsak a kórházakban, de a szakorvosi és a háziorvosi rendelőkben is.

Ehhez képest az intézmények sok helyütt még vezető pozíciókra sem találnak – vagy csak erős kompromisszumokkal – orvosokat, a szakrendelőkben szinte csak bőven nyugdíj feletti orvosokat látni, a háziorvosok pedig nem tudják kinek eladni a praxisukat, miközben érdemben a hosszú ideje betöltetlen állások számát sem tudja csökkenteni a kormány.

A nővéreknél, ha lehet, még kritikusabb a helyzet, ezt maguk az orvosok is egyre többször és egyre hangosabban megfogalmazzák. A szakszemélyzetet elsősorban nem az elvándorlás, hanem a pályaelhagyás, másodsorban az utánpótlás drámai hiánya tizedeli. A valamikori Ratkó-gyerekekből lett szakdolgozók nagy létszámú csoportja a Nők 40-nel élve már vagy letette az ágytálat, vagy ezekben a hónapokban int végleg búcsút ennek a kemény pályának. Mögöttük légüres tér.

2. Jöjjön tehát a második megállapítás, mert nem érdemes szépíteni a dolgot: a rezidensösztöndíjak, az átlag feletti fizetésemelések vagy a letelepedési és praxisvásárlási pályázatok ideig-óráig fékezték a pályaelhagyást, az elvándorlást, és segítettek valamelyest megőrizni a működőképességet vagy legalább annak látszatát, azonban a humán­erőforrás-krízist nem tudták megoldani, csak elodázni. Átfogó, rövid, közép- és hosszú távú humánerőforrás-stratégia nélkül úgy, hogy közben öregszik a népesség, ergo egyre több lesz a beteg, illetve ápolásra szoruló ember, tartósan biztosan nem lesz működőképes az egészségügyi rendszer.

3. A stabilitáshoz ugyanakkor ennél is többre van szükség. A társadalmi változásokhoz, a lakosság egészségügyi állapotához és a XXI. századi elvárásokhoz igazodó egészségügyi ellátórendszerre. Ehhez azonban bátorságra van szükség. Az orvostársadalomnak el kell fogadnia, hogy ezzel nem járhat mindenki jól. Sőt lesznek, akik kifejezetten rosszul jönnek majd ki belőle.

A politikusoknak meg kell érteniük, hogy olykor nemszeretem döntéseket is fel kell ­vállalniuk, ahogyan egy távlatokban gondolkodó, a jövőért, a polisz érdekeiért cselekvő vezetőtől elvárható. A volt és leendő betegeknek pedig azt kell megérteniük, hogy nem lehet úgy jobbá tenni az egészségügyet, ha minden úgy marad, ahogyan van. Nem lehetséges az, hogy folyton szidják a kórházakat, az orvosokat, a politikusokat, de utcára mennek, ha be akarnak zárni egy kihasználatlan kórházat, rendelőt, megszüntetni egy háziorvosi praxist, ahová egyszerűen tizenöt éve nem találnak orvost.

El kell dönteni, hogy fontosabb-e, hogy mindenütt legyen szakrendelő, ne adj’ isten, kórház, vagy az, hogy orvos és nővér is legyen benne. Mert a kettő együtt nem fog menni. Nincs már ennyi rendelőre, kórházra való orvos, ápoló ebben az országban, és többé már nem is lesz.

Mindenkinek le kell számolnia azzal az illúzióval, hogy minden maradhat a régiben, és egyszer csak varázsütésre megoldódnak a problémák. A komoly betegségek sem múlnak el maguktól, nemegyszer radikális beavatkozásra van szükség azért, hogy a beteg meggyógyuljon, és a beteget most úgy hívják, hogy magyar egészségügy. Amit a rendszerváltás óta a kormányok az egészségügyben csináltak, azt az orvoslásban tüneti terápiá­nak nevezik. Ez nem a valódi okra, hanem az általa kiváltott tünetek kezelésére koncentrál.

Márpedig az elvándorlás (de főként a haza nem térés), az eladósodás, a hálapénz és a többi probléma már mind-mind csupán egy annál is súlyosabb és mélyebben gyökerező baj tünete.

4. Ezeket az okokat kell most már feltárni, hogy az egészségügy tüneti kezelése helyett oki terápiára lehessen végre áttérni. Utoljára 25 éve, 1993-ban volt reformértékű átalakítás az ágazatban (akkor vezették be a mára millió sebből vérző teljesítményhez kötött finanszírozást), de az egészségügyi törvényt is 1997-ben, több mint húsz éve fogadták el.

Nemcsak ezek felülvizsgálatának érkezett el az ideje, de annak is, hogy meghatározzuk, milyen egészségügyi ellátórendszerre van szüksége ennek az országnak a következő 25-50 évben. Ennek a gondolkodásnak része az is, hogy kimondjuk: mi az, amit mindenkinek meg tud adni, meg kell adnia a közpénzből finanszírozott egészségügyi ellátórendszernek, és mi az, amit már nem.

5. Nem halogatható tovább, le kell folytatni a vitát arról, hogy pontosan milyen egészségügyi rendszert bír el ez az ország, annak milyen szerkezetben kell működnie, hogyan és persze miből kell finanszírozni és kinek kell működtetni. Annak már egy következő lépcsőnek kell lennie, hogy milyen felelősségi, ellenőrzési, visszacsatolási, szankcionálási rendszerekre van szükség ahhoz, hogy az ellátórendszer stabilan és átláthatóan működjön.

Ahogyan abban is meg kell egyezni, hogy azok, akik egyáltalán nem vigyáznak az egészségükre és soha nem járnak szűrővizsgálatokra, ugyanolyan elvárásokat támaszthassanak-e az ellátórendszerrel szemben, mint azok, akik a saját egészségüket és ezzel a közösség erőforrásait is igyekeznek megkímélni.

Mindenesetre mindenkinek észre kell végre vennie, hogy a köldöknézegetés, a látszatcselekvés, a mellébeszélés és az egymásra mutogatás ideje is lejárt. Az egészségügy az egyik legfontosabb közellátás, amelyben ha súlyos vagy tartós működési hiba lép fel, azért valakinek el kell majd vinnie a balhét.

Haiman Éva

magyaridok.hu
megmondó
Mindig is utáltam, mit utáltam, rühelltem Őszöd bulvárízű interpretálását, majd mély szakmai politológusi magyarázatait.
hírfolyam
  • Hírstart
  • Hírkereső
  • Hírlista
  • News Agent
  • Alternatív Hírportál
  • Startlap
  • A hírek
  • Hírfal
  • Hírmutató
  • Polgári Szemle
  • Időjárás
  • Bálványosimádó
  • MTI