Tudományos szocializmus
A kommunista diktatúra nemcsak a benne élők fizikai létét, hanem a gondolkodását befolyásoló tudományt is szigorúan ellenőrizte, így nem meglepő, hogy a hűséges, tudós káderek pályájuk során mindent elérhettek. A Kommunizmuskutató Intézet életrajzi adatbázisát frissítette a szerző egy orvos, egy történész és egy kémikus Rákosi és Kádár alatti karrierjével.
2018. augusztus 16. 09:46

Babics Antal: Péter Gábor barátjából pártkórház-igazgató 

Babics Antal egy lovászpatonai pékmester gyermekeként látta meg a napvilágot 1902-ben. A győri, majd pápai gimnáziumi éveket követően a fővárosban orvosnak tanult. 1929-ben kapott oklevelet a Pázmány Péter Tudományegyetemen, urológus szakorvos lett. A fővárosban ismerkedett meg az illegális munkásmozgalom több tagjával, akik közül Péter Gáborral került bensőséges viszonyba. Kettejük kapcsolatát jól példázza, hogy amikor a későbbi rettegett ÁVH-vezérnek bujkálnia kellett a hatóságok elől, Babics saját lakásában adott menedéket a szabósegédnek, sőt a párt az orvos lakásán tartott ankétokat.

 A világháború befejezését követően karrierje – befolyásos kommunista barátainak köszönhetően – szélsebesen kezdett felfelé ívelni: előbb egyetemi tanár, majd az egyetem Urológiai Intézetének igazgatója lett. A fordulat évében, 1948-ban Péter Gábor ajánlására felvették a Magyar Dolgozók Pártjába. Ettől egy csapásra minden ajtó kinyílt előtte: még abban az évben a Magyar Orvosok Szabad Szakszervezetének elnökévé avanzsált, és ha mindez nem lett volna elég, dékáni kinevezést is kapott az orvosi karon. Egy évvel később az MTA levelező tagjává választották, s arra sem kellett sokat várnia, hogy a nagy múltú intézmény rendes tagja lehessen: ez 1950-ben bekövetkezett.

Politikai kapcsolatainak köszönhetően a párt megbízta egy kiemelten bizalmi munkával, mégpedig a pártelit és közvetlen környezete számára létrehozandó kórház vezetésével, ahol Rákosi, Gerő, Farkas és Kádár is gyógyulhatott. Megjegyzendő, hogy a később „kútvölgyiként” elhíresült klinikai tömb ugyan már 1943-ban megnyitotta kapuit, ám ekkor még nem az aktuális hatalombirtokosok és családjaik számára életre hívott intézményként funkcionált. A pártelit kiszolgálása érdekében megindított átalakítás Babics doktor irányításával kezdődött 1950-ben, s Péter Gábor jóbarátja a legsötétebb diktatúra éveiben (egészen 1953-ig) vezette az intézményt, ahová a rendszer alappilléreinek számító munkásság és parasztság a lábát sem tehette be, legfeljebb néhány kiemelt sztahanovista. Politikai kapcsolatai miatt megkapott igazgató székétől 1953-ban kényszerült megválni, s nem sok hiányzott ahhoz, hogy jóbarátjához – Péter Gáborhoz – hasonlóan ő is börtönben kössön ki, ugyanis az 1952–53-as – antiszemita – szovjet orvosperek mintájára, Rákosi is elszánta magát az „összeesküvők kinyírására”, így elbocsátották a pártkórházból, sőt felmerült a pártból való kizárása is, ám Sztálin halála miatt az ellene konstruált perre nem került sor.

Képtalálat a következőre: „babics antal”

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején Nagy Imre kormányában volt egészségügyi miniszter, ám élete hátralévő részében fontos politikai pozíciót nem kaphatott, ugyanis a Kádár vezette MSZMP nem kívánta kompromittálni önmagát Péter jóbarátjával, sőt még azt sem engedték meg neki, hogy a pártba belépjen.  Érdekes mozzanata kettejük életének az a véletlen szülte 1955-ös moszkvai eset, amely során Kádár összefutott Babiccsal, ám mindketten úgy tettek, mintha nem létezne egy rossz emlékű közös ismerősük (ti. Péter Gábor), aki ráadásul 1952-ben éppen Kádár letartóztatója volt. A tudományos életbe történő visszavonulását követően (bár a súlytalan Országgyűlésnek illetve a díszszakszervezetnek tagja volt) 1992-ben érte a halál a fővárosban. Halálát – s a rendszerváltoztatást – követően a SOTE Thaly Kálmán utcai épülettömbjében emléktáblát avattak a kommunista tudós emlékére, sőt szülőfaluja tavaly csatlakozott ezen aktushoz.

 

Andics Erzsébet útja a Galilei Körtől a történészszakma trónjáig

Andics Erzsébet 1902-ben született Budapesten, kispolgári családban. Kamasz korától kezdődően a baloldali mozgalmakkal szimpatizált, aktív tagja lett a kezdetben hivatalosan politikamentes, ám valójában kifejezetten baloldali Galilei Körnek. Az I. világháborús vereséget követően azonnal belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába, illetve annak ifjúsági szervezetébe, a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségébe. Teljes mellszélességgel támogatta a Tanácsköztársaságot, amelynek bukását követően ugyan maturálhatott, ám a továbbtanulástól elvágta magát korábbi politikai tevékenysége miatt. Számos elvtársához hasonlóan Bécsbe tette át székhelyét, ahol a helyi egyetemen folytatott tanulmányokat és szervezte a mozgalmat. Röviddel ezt követően a párt Magyarországra küldte, de lebukott, így statáriális bíróság elé állították; börtönéből a szovjetekkel kötött fogolycsere-akció szabadította ki, amelynekeredményeképpen Moszkvába távozhatott. A szovjet fővárosban befejezte megkezdett tanulmányait és egyetemi állást is kapott, valamint pártiskolán képezte a kádereket. Az 1943-as doni áttörést követően hadifogságba esett magyar honvédek számára tartott ideológiai képzést egy antifasiszta hadifogolyiskolában.

Magyarország szovjet megszállását követően azonnal hazatért, és hatalmas erőbedobással megkezdte munkáját a Magyar Kommunista Pártban. Aktivitásának meg is lett az eredménye: előbb a párt Központi Vezetőségének lett póttagja, majd rábízták a debreceni, később a központi pártiskola vezetését. Az 1948-as hatalomátvételt követően a Magyar Dolgozók Pártjában tovább emelkedett karrierje: KV-tag és egyetemi oktató lett a kommunista hatalmat mindenben támogató történész, akit szolgálatai elismeréséért 1949-ben Kossuth-díjjal jutalmaztak. Történészként leginkább a reformkorral és az 1848/49-es szabadságharccal foglalkozott, munkásságát marxista–leninista szemlélet jellemezte, az erős egyházellenesség, és a régi korok eseményeinek aktualizálása, akár a források figyelmen kívül hagyása árán is. Kosáry Domokos nem véletlenül nevezte a szakma diktátornőjének Andicsot, aki a (tan)könyvkiadás, a sajtó és az irodalmi élet számtalan kérdésébe szólt bele. Nagy Imre 1953-as miniszterelnöki kinevezésekor sem kényszerült hátrébb lépni, sőt – nézeteit az új politika szolgálatába állítva – megtartotta pozícióit. Nagy 1955-ös leváltása idején azonnal a régi, Rákosi-féle vezetés mellett állt ki. Az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiban nemzetőrök – az elegáns rózsadombi villájában – letartóztatták és férjével együtt átadták a szovjet nagykövetségnek, mivel szovjet–magyar kettős állampolgárok voltak. Férje, Berei Andor moszkovita kommunista politikus, az MDP Központi Vezetőségének tagja volt, két lánygyermekük közül Vera, a rettegett ávós tiszthez, Farkas Vladimirhoz ment feleségül. 

Kádár hatalomra jutásakor személyesen bízta meg (férjével együtt) a pártlap, az újjáalapított Szabad Nép szerkesztésével, ám a lapot nem az új ellenkormány szándékai szerint szerkesztették (ugyanis annál is keményvonalasabb sztálinisták voltak), így hamarosan leváltották őket, ezért a Rákosit még mindig támogató, sértett házaspár a Szovjetunióba távozott. 1958-as hazatérésüket követően a politika porondján nem kaptak szerepet, Andics egyetemi oktatóként, Berei kiadóigazgatóként tevékenykedett. 

A történelmi tények elferdítésében és a közgondolkodás befolyásolásában egyaránt teljhatalmú kultúrpolitikus 1986-ban halt meg, temetésére a kommunista hatalom által kiemelkedőnek tartott személyek hamvai számára kialakított Munkásmozgalmi Pantheonban került sor.

Erdey-Grúz Tibor, a felsőoktatás ura

Erdey-Grúz Tibor 1902. október 27-én született Budapesten jómódú családban. 1920-as maturálását követően a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatott tanulmányokat, ahol később bölcsészdoktori oklevelet szerzett. A húszas évek végén – a klebelsbergi oktatáspolitikának is hála – külföldi ösztöndíjat kapott, a Bajor Akadémia Kémiai Intézetében kutathatott, majd a német fővárosban folytathatta tudományos munkásságát, amelyet siker koronázott (az Erdey-Grúz–Volmer-elméletet megismerte a szakma). Hazatérését követően a tudományos életben folytatódott sikersorozata: az évek során adjunktus, magántanár, egyetemi tanár lett.

A totális hatalomátvételt követően, 1949-től tanszékvezetői állást kapott a fővárosban, amely jól mutatta azt a tényt, hogy a Magyar Dolgozók Pártja megbízhatónak tartotta. Politikai lojalitását a párt az 1950-ben létrehozott Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karának dékáni székével honorálta. A legbrutálisabb terror évében, 1952-ben nevezték ki a Felsőoktatási Minisztérium vezetőjévé, s a Rákosi távozását követően, Nagy Imre kabinetjében, majd 1955-ben, később a Hegedüs András vezette kormányban is megkapta ugyanezt a széket. Minisztersége idején számos jogsértés történt a magyar felsőoktatásban, amelyek hosszú évtizedekre meghatározták a szakemberképzést és a tudományos életet. Ezek közül kiemelkedtek az egyházi intézmények és a „polgári származású” hallgatók elleni lépések, amelyek során – majdnem teljes sikerrel – kiszorították őket, helyükre pedig „munkás–paraszt” diákokat vettek fel nagy számban, még akkor is, ha tudásuk jóval alulmaradt az előbbiekhez képest. A tanárképzés tönkretételében is kulcsszerepet játszott Erdey-Grúz, hiszen az ideológiai megbízhatóságot minden elé helyező oktatáspolitikában, sok esetben félművelt, legfeljebb a marxista–leninista ideológiában jártas tanerők oktatták a főiskolai hallgatókat, így nem meglepő, hogy a jövő nemzedéke számára a szakmaiság háttérbe szorult. Személye képviselte a kommunista párt által elvárt s meghirdetett harcot, amelynek értelmében meg kellett tisztítani az egyetemeket a nem kommunista elemektől. Minisztersége idején a Magyar Tudományos Akadémián is betöltött kiemelt funkciókat, így az MDP személyén keresztül is felügyelte a tudományos életet. 1953-től az Országgyűlés tagja volt, ám az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően az MSZMP nem tartott igényt szolgálataira, csak a tudományban tevékenykedhetett: 13 éven keresztül az MTA főtitkára, majd elnöke volt. 

1976-os halála után pár évvel a debreceni vegyipari szakközépiskola vette fel a nevét, ám 2011-ben – a korábban betöltött negatív szerepe miatt – névváltoztatást hajtottak végre.

Szabó Ákos

történész

latoszogblog.hu
  • Vakulástól látásig
    Mondom, 1998-ban a világ még boldog (?) volt. De eltelt harminc év és most nem vagyunk annyira boldogok. És talán azért nem, mert felébredtünk. Azt nem mondanám, hogy buták voltunk, de mégsem láttunk semmit.
  • Rágalmazás mint politikai művelet
    Egy jelöltet undorító rágalmakkal illetni – ez a „demokrácia” része.
MTI Hírfelhasználó