Nyugat-Európa alkonya és hajnala
Oswald Spengler száz éve az illegális migráció kivételével tűpontosan megjósolta a jövőt.
2018. augusztus 17. 10:51

Köztudomású, hogy Oswald Spengler A Nyugat alkonya című, 1918 és 1922 között megírt nagyszabású filozófiai és kultúrtörténeti munkájában azt vetette fel, hogy a nyugati kultúrkör már az ő korszakában hanyatlásnak indult. A könyv első része éppen száz éve jelent meg, nem haszontalan tehát feltenni a kérdést, hogy vajon Spenglernek igaza volt vagy van-e: a Nyugat visszafordíthatatlanul halad a széthullás és a megszűnés felé?

Nem kérdés, hogy a mű megírása óta eltelt száz évben különféle hányattatásokon esett át a Nyugat, illetve Európa. Három szakaszt megkülönböztethetünk: az első időszak a totalitárius rendszerek létrejöttének időszaka – lásd a fasizmus-nácizmust, illetve a bolsevista kommunizmust –, amelyek valóban a nyugati kultúra hanyatlását és bukását vetítették előre, különös tekintettel arra, hogy ez az időszak a második világháború pusztításába torkollott. Hogyan juthattunk el Goethé­től, Kanttól és Hegeltől a koncentrációs táborokig? Ez volt az alapvető kérdés, s nem volt rá más válasz, mint hogy valami végképp megromlott az európai kultúrában.

A második időszak azonban mégis a Nyugat talpra állásáról szól, hiszen a negyvenes évek végétől kezdve – erős amerikai segítséggel – létrejöttek a jóléti államok, a szociá­lis piacgazdaságok, a politikai életben törvénybe iktatták az emberi és állampolgári jogokat, kialakult a jogállamiság, a parlamentarizmus és a többpártrendszer, vagyis általánossá vált és stabilizálódott a demokrácia.

Miközben a vasfüggöny túlsó oldalán a közép- és kelet-európai népek a kommunizmus és a Szovjetunió fogságában szenvedtek, Nyugat-Európa társadalmai eladdig soha nem látott színvonalon élhettek, többek között éppen azért, hogy a Nyugat bizonyítsa magasabbrendűségét a Kelettel szemben. Ez az a korszak – mintegy negyven év –, amikor azt lehetett mondani, hogy a Nyugat nemhogy hanyatlana, hanem éppenséggel újra prosperál, virágzik, élnek a hagyományok, szabad az élet, és a kultúra is magasan szárnyal.

Azonban sajátos módon éppen a közép- és kelet-európai államok kommunizmus alóli felszabadulásával, a Szovjetunió szétesésével kezdődött meg egy olyan korszak – Oswald Spengler óta a harmadik –, amelyik a „történelem végével”, a liberális demokráciák győzelmével, általános jóléttel és szabadsággal kecsegtetett, ám mégsem ez következett be.

Rövid időn belül kiderült, hogy a demokratikus politika és a jóléti állam „felett” megjelent valami egészen más, mégpedig a globálissá vált pénzuralom, amelynek a nemzetállami keretek között zajló gazdaság, politika és társadalmi élet korlátot és hátrányt jelentett, mert meggátolta abban, hogy profitszerző tevékenységét maximalizálni tudja.

Ez egy olyan, a „Nyugaton túli” szervezőerő, amely nem illik bele a hagyományos nyugati kultúrkör évszázados trendjeibe, miközben önmagát a Nyugat „kiteljesítőjének” mutatja, hiszen egyéni szabadságról, szolidaritásról, nyitott társadalmakról, nemzetek feletti összefogásról és ehhez hasonló dolgokról beszél a nemzetközi közvélemény előtt nap mint nap. Azt próbálja elhitetni a nyugat-európai államokkal és társadalmakkal, hogy a globalizmus, a kozmopolitizmus, a nemzetköziesedés mindannak a kiteljesedése, amit nyugati kultúrának nevezhetünk.

És, mint jelen korunk bizonyítja, Nyugat-Európa politikai és gazdasági elitjének nagy része hajlik is arra, hogy elhiggye a globalista köröknek, hogy ez a jövő útja, a „régi Nyugatot” meg kell haladni, mert üressé és tartalmatlanná vált.

Oswald Spengler már a húszas években észlelte, hogy egy olyan folyamat indult el, amelynek során a piac, a pénz, a gazdasági érdek kerül az állam és a politika fölé, s ez tönkreteszi a nemzetállamokat. Így ír erről a kibontakozó korszellemről A döntés évei című művében:

„Az állami főhatalom hanyatlásának legkomolyabban veendő tünetei közé tartozik az a tény, hogy a XIX. század folyamán uralkodó lett az a benyomás, hogy a gazdaság fontosabb, mint a politika. A politikai hatalomra nemcsak úgy tekintenek mint a közélet egyik elemére, melynek legelső – ha nem épp egyetlen – feladata a gazdaság szolgálata, hanem azt várják el tőle, hogy teljességgel alkalmazkodjon a gazdaság kívánalmaihoz és nézetei­hez; végül pedig azt is elvárják, hogy a gazdasági vezetők irányítsák. S ez is széles területen megtörtént már; hogy milyen sikerrel, korunk történelme tanítja.”

Ha a mai neoliberalizmusra mint uralkodó eszmei áramlatra gondolunk, s például alapul vesszük Lukász Papadímosz és Mario Monti mint multinacionális bankárok és közgazdászok választások nélküli delegálását Görögország és Olaszország élére, illetve ha Dacian Ciolos „technokrata” román miniszterelnökre gondolunk, aki 2016-ban Soros Györgyhöz köthető globalista „szakembereket” vett be a kormányába, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a Oswald Spengler által érzékelt korszellem a mi korunkban szökött igazán szárba.

Ugyanakkor Oswald Spengler egyben el is határolódik ettől a korszellemtől. Kifejti, hogy a történelemben a gazdasági vezető sohasem volt „a” döntéshozó, s erős politikai nélkül soha és sehol nem volt egészséges gazdaság, hiába tanítja ezt a materialista elmélet. Rezignáltan jegyzi meg, hogy: „Manapság azonban az a helyzet, hogy a vezető államférfiak jelentéktelensége miatt – akik egyébként nagyrészt maguk is érdekeltek a magánüzletben – a gazdaság irányadóan szól bele a döntésekbe.”

Elképesztően jövőbelátó sorok. Nem is tudom hirtelen, vajon Spengler, ha ma kellene erről írnia, vajon változtatna egy sort is a fentieken? Mindezek a jelek tehát: a piac, a pénz uralma a politika felett, a globalizmus támadása a nemzeti szuverenitással szemben, a multikulturalizmus erőszakos fellépése a hagyományos nyugati kultúrával szemben azt mutatják, hogy a Nyugat megadja és aláveti magát egy új kultúrkörnek.

Ám van itt valami, amivel Oswald Spengler sem számolhatott, mégpedig az erőltetett migráció, Európa immáron nem pusztán kulturális, hanem faji-etnikai, tehát bioló­giai felszámolásának terve. Ami már életről-halálról szól. Ez az a pont, ami a nyugat-európai embereknek is mérföldkő: lehet, hogy a politikai elitjük döntő része megadta, pontosabban eladta magát az új trendnek, ám a mindennapi emberek ezt aligha teszik meg. Fellépnek a saját életük rendje védelmében.

De még fontosabb: Közép- és Kelet-Európa negyven év kommunizmus után természetes módon igyekszik visszatérni a nyugati kultúrkörbe; éppen felfedezi azt, miközben az haldoklik. Mi, akik itt élünk, ragaszkodunk európaiságunkhoz, s ha kell, vállaljuk ezért az élet-halál harcot is. A migrációval szemben, az unió elitjével, az ENSZ-szel és más globális erőcentrumokkal szemben. Európa mellett. Mármint: Európa népei és kultúrája mellett.

Ez nem más, mint az európai kultúrkör közép- és kelet-európai reneszánsza. Egy új korszak. Talán hajnal, s nem alkony.

Fricz Tamás

A szerző politológus

magyaridok.hu
megmondó
„Tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel” – így kell harcolni a „klerikális reakció” ellen. Ezt maga Kádár János fogalmazta meg egy pártgyűlésen.
  • Mindhalálig Őszöd
    Mindig is utáltam, mit utáltam, rühelltem Őszöd bulvárízű interpretálását, majd mély szakmai politológusi magyarázatait.
  • Olaszliszka, Badacsony – ne legyen harmadik
    Megnevezni sem tudjuk a veszélyt: vagy nincsenek szavak, vagy volnának szavak, de azokat nem szabad használni, mert tiltja a PC.
  • Csatlakozás a hősökhöz
    Tényleg rendszerszintű veszély fenyegeti a jogállamiságot, de még mennyire. És azok a hazafiak, a hősök, akik ezt ki merik mondani.
  • Szépséges szerelmetes Judith
    Nagyot alkottál, világpolitikai tényező lettél, és büszke is vagy rá.
hírfolyam
  • Hírstart
  • Hírkereső
  • Hírlista
  • News Agent
  • Alternatív Hírportál
  • Startlap
  • A hírek
  • Hírfal
  • Hírmutató
  • Polgári Szemle
  • Időjárás
  • Bálványosimádó
  • MTI