Nyugat-Európa alkonya és hajnala
Oswald Spengler száz éve az illegális migráció kivételével tűpontosan megjósolta a jövőt.
2018. augusztus 17. 10:51

Köztudomású, hogy Oswald Spengler A Nyugat alkonya című, 1918 és 1922 között megírt nagyszabású filozófiai és kultúrtörténeti munkájában azt vetette fel, hogy a nyugati kultúrkör már az ő korszakában hanyatlásnak indult. A könyv első része éppen száz éve jelent meg, nem haszontalan tehát feltenni a kérdést, hogy vajon Spenglernek igaza volt vagy van-e: a Nyugat visszafordíthatatlanul halad a széthullás és a megszűnés felé?

Nem kérdés, hogy a mű megírása óta eltelt száz évben különféle hányattatásokon esett át a Nyugat, illetve Európa. Három szakaszt megkülönböztethetünk: az első időszak a totalitárius rendszerek létrejöttének időszaka – lásd a fasizmus-nácizmust, illetve a bolsevista kommunizmust –, amelyek valóban a nyugati kultúra hanyatlását és bukását vetítették előre, különös tekintettel arra, hogy ez az időszak a második világháború pusztításába torkollott. Hogyan juthattunk el Goethé­től, Kanttól és Hegeltől a koncentrációs táborokig? Ez volt az alapvető kérdés, s nem volt rá más válasz, mint hogy valami végképp megromlott az európai kultúrában.

A második időszak azonban mégis a Nyugat talpra állásáról szól, hiszen a negyvenes évek végétől kezdve – erős amerikai segítséggel – létrejöttek a jóléti államok, a szociá­lis piacgazdaságok, a politikai életben törvénybe iktatták az emberi és állampolgári jogokat, kialakult a jogállamiság, a parlamentarizmus és a többpártrendszer, vagyis általánossá vált és stabilizálódott a demokrácia.

Miközben a vasfüggöny túlsó oldalán a közép- és kelet-európai népek a kommunizmus és a Szovjetunió fogságában szenvedtek, Nyugat-Európa társadalmai eladdig soha nem látott színvonalon élhettek, többek között éppen azért, hogy a Nyugat bizonyítsa magasabbrendűségét a Kelettel szemben. Ez az a korszak – mintegy negyven év –, amikor azt lehetett mondani, hogy a Nyugat nemhogy hanyatlana, hanem éppenséggel újra prosperál, virágzik, élnek a hagyományok, szabad az élet, és a kultúra is magasan szárnyal.

Azonban sajátos módon éppen a közép- és kelet-európai államok kommunizmus alóli felszabadulásával, a Szovjetunió szétesésével kezdődött meg egy olyan korszak – Oswald Spengler óta a harmadik –, amelyik a „történelem végével”, a liberális demokráciák győzelmével, általános jóléttel és szabadsággal kecsegtetett, ám mégsem ez következett be.

Rövid időn belül kiderült, hogy a demokratikus politika és a jóléti állam „felett” megjelent valami egészen más, mégpedig a globálissá vált pénzuralom, amelynek a nemzetállami keretek között zajló gazdaság, politika és társadalmi élet korlátot és hátrányt jelentett, mert meggátolta abban, hogy profitszerző tevékenységét maximalizálni tudja.

Ez egy olyan, a „Nyugaton túli” szervezőerő, amely nem illik bele a hagyományos nyugati kultúrkör évszázados trendjeibe, miközben önmagát a Nyugat „kiteljesítőjének” mutatja, hiszen egyéni szabadságról, szolidaritásról, nyitott társadalmakról, nemzetek feletti összefogásról és ehhez hasonló dolgokról beszél a nemzetközi közvélemény előtt nap mint nap. Azt próbálja elhitetni a nyugat-európai államokkal és társadalmakkal, hogy a globalizmus, a kozmopolitizmus, a nemzetköziesedés mindannak a kiteljesedése, amit nyugati kultúrának nevezhetünk.

És, mint jelen korunk bizonyítja, Nyugat-Európa politikai és gazdasági elitjének nagy része hajlik is arra, hogy elhiggye a globalista köröknek, hogy ez a jövő útja, a „régi Nyugatot” meg kell haladni, mert üressé és tartalmatlanná vált.

Oswald Spengler már a húszas években észlelte, hogy egy olyan folyamat indult el, amelynek során a piac, a pénz, a gazdasági érdek kerül az állam és a politika fölé, s ez tönkreteszi a nemzetállamokat. Így ír erről a kibontakozó korszellemről A döntés évei című művében:

„Az állami főhatalom hanyatlásának legkomolyabban veendő tünetei közé tartozik az a tény, hogy a XIX. század folyamán uralkodó lett az a benyomás, hogy a gazdaság fontosabb, mint a politika. A politikai hatalomra nemcsak úgy tekintenek mint a közélet egyik elemére, melynek legelső – ha nem épp egyetlen – feladata a gazdaság szolgálata, hanem azt várják el tőle, hogy teljességgel alkalmazkodjon a gazdaság kívánalmaihoz és nézetei­hez; végül pedig azt is elvárják, hogy a gazdasági vezetők irányítsák. S ez is széles területen megtörtént már; hogy milyen sikerrel, korunk történelme tanítja.”

Ha a mai neoliberalizmusra mint uralkodó eszmei áramlatra gondolunk, s például alapul vesszük Lukász Papadímosz és Mario Monti mint multinacionális bankárok és közgazdászok választások nélküli delegálását Görögország és Olaszország élére, illetve ha Dacian Ciolos „technokrata” román miniszterelnökre gondolunk, aki 2016-ban Soros Györgyhöz köthető globalista „szakembereket” vett be a kormányába, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a Oswald Spengler által érzékelt korszellem a mi korunkban szökött igazán szárba.

Ugyanakkor Oswald Spengler egyben el is határolódik ettől a korszellemtől. Kifejti, hogy a történelemben a gazdasági vezető sohasem volt „a” döntéshozó, s erős politikai nélkül soha és sehol nem volt egészséges gazdaság, hiába tanítja ezt a materialista elmélet. Rezignáltan jegyzi meg, hogy: „Manapság azonban az a helyzet, hogy a vezető államférfiak jelentéktelensége miatt – akik egyébként nagyrészt maguk is érdekeltek a magánüzletben – a gazdaság irányadóan szól bele a döntésekbe.”

Elképesztően jövőbelátó sorok. Nem is tudom hirtelen, vajon Spengler, ha ma kellene erről írnia, vajon változtatna egy sort is a fentieken? Mindezek a jelek tehát: a piac, a pénz uralma a politika felett, a globalizmus támadása a nemzeti szuverenitással szemben, a multikulturalizmus erőszakos fellépése a hagyományos nyugati kultúrával szemben azt mutatják, hogy a Nyugat megadja és aláveti magát egy új kultúrkörnek.

Ám van itt valami, amivel Oswald Spengler sem számolhatott, mégpedig az erőltetett migráció, Európa immáron nem pusztán kulturális, hanem faji-etnikai, tehát bioló­giai felszámolásának terve. Ami már életről-halálról szól. Ez az a pont, ami a nyugat-európai embereknek is mérföldkő: lehet, hogy a politikai elitjük döntő része megadta, pontosabban eladta magát az új trendnek, ám a mindennapi emberek ezt aligha teszik meg. Fellépnek a saját életük rendje védelmében.

De még fontosabb: Közép- és Kelet-Európa negyven év kommunizmus után természetes módon igyekszik visszatérni a nyugati kultúrkörbe; éppen felfedezi azt, miközben az haldoklik. Mi, akik itt élünk, ragaszkodunk európaiságunkhoz, s ha kell, vállaljuk ezért az élet-halál harcot is. A migrációval szemben, az unió elitjével, az ENSZ-szel és más globális erőcentrumokkal szemben. Európa mellett. Mármint: Európa népei és kultúrája mellett.

Ez nem más, mint az európai kultúrkör közép- és kelet-európai reneszánsza. Egy új korszak. Talán hajnal, s nem alkony.

Fricz Tamás

A szerző politológus

magyaridok.hu
  • Vakulástól látásig
    Mondom, 1998-ban a világ még boldog (?) volt. De eltelt harminc év és most nem vagyunk annyira boldogok. És talán azért nem, mert felébredtünk. Azt nem mondanám, hogy buták voltunk, de mégsem láttunk semmit.
  • Rágalmazás mint politikai művelet
    Egy jelöltet undorító rágalmakkal illetni – ez a „demokrácia” része.
MTI Hírfelhasználó