Szent István-i Magyarország
Száz éve az állam éppen a nemzetiségi sokszínűsége következtében csökkent a töredékére.
2018. augusztus 19. 10:56

Már Géza nagyfejedelem felismerte, hogy a pogány és nomád életformát élő, a kalandozó hadjáratokat hosszú évtizedek után elveszítő magyarság a 962-ben létrejött Német–római Birodalom mellett csak úgy maradhat fenn és őrizheti meg önállóságát, ha csatlakozik a keresztény kultúrkörhöz, amely állam- és társadalomszervező erővel rendelkezett a középkorban.

A nagyfejedelem a lassú víz partot mos megfontolt politikáját követve inkább csak közeledett a kereszténységhez, a csatlakozást ténylegesen és a koronázással szimbolikusan is első királyunk, István hajtotta végre. Ezért tekintünk az uralkodóra államalapítóként. László király 1083. augusztus 20-án avattatta szentté, azóta részese különböző módon és formában ez a nap István király emlékezetének.

Még az Árpád-házi dinasztia idejében e kultusz kiegészült Szűz Mária tiszteletével, amely igen erős egyházi vonást adott István kultuszának. Amikor Buda várát visszafoglalták a törököktől, a pápa elrendelte, hogy a keresztény világban minden évben emlékezzenek meg Szent Istvánról. Mária Terézia 1771-ben országos ünnepé nyilvánította augusztus 20-át, százhúsz esztendővel később Ferenc József munkaszüneti nappá tette.

A boldog békeidőkben százezrek érkeztek e napokban a fővárosba, hogy részt vegyenek a Szent István-napi körmeneten és vásáron. A szent király halálának kilencszázadik évfordulóján, 1938-ban a Székesfehérváron emlékülést tartó Országgyűlés törvénybe iktatta a nemzeti ünnepet. Rákosi Mátyás sem törölte el teljesen, csak éppen átkeresztelte az alkotmány ünnepének. A rendszerváltás után újra méltó rangjára emelte e napot a parlament.

Azonban mindezek ellenére nem volt egységes a király emlékének megítélése. A Horthy-korban nevezték el a történelmi Magyarországot az államalapító király után Szent István-i Magyarországnak. Az első világháború előtt István augusztus 20-i ünnepe inkább csak a katolikus felekezet körében számított igazi ünnepnek – és integrációs pontnak – a fent említett uralkodói döntések és fővárosi látványosságok ellenére.

1920 előtt a magyarság nem Szent István-i országban gondolkodott, nem ilyen névvel illette, hanem a Magyar Szent Korona országairól beszéltek. A reformkorban magának István királynak sem volt egyértelműen pozitív az emlékezete, hiszen a nemzeti liberalizmus követői, akik társadalmi-gazdasági rendszerváltásban gondolkodtak, úgy tekintettek az államalapító királyra, mint aki az 1830–1840-es évekre teljesen atavisztikussá vált feudális berendezkedést hozta létre.

Napjainkban mi az államalapítás ünnepének legfontosabb üzenete?

„Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokról jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő.” – Így oktatta a később szentté avatott István királyunk a fiát, Imre herceget a hozzá írt Intelmek A vendégek befogadásáról és gyámolításáról című fejezetében.

Középkorkutatással foglalkozó történészek számtalanszor felhívták már a figyelmet arra, hogy István király fent idézett szavai nem egy multietnikus ország kialakításának tervét jelentette, nem ezt akarta megvalósítandó programként fiára, trónjának örökösére hagyományozni – már csak azért sem, mert a középkorban nem gondolkodtak a mai értelemben vett nemzetben.

Mindössze arra hívta fel benne az ifjú herceg figyelmét, hogy fejedelmi udvartartásába – vagyis a korabeli magyar állam politikai és kulturális központjába – fogadjon be külföldről érkezett jövevényeket (katonákat és klerikusokat), akik jelenléte által az udvarban élő magyar előkelők műveltségi, diplomáciai, hadvezetési látómezeje és ismeretanyaga kibővül, jobban megértik más fejedelmi udvarok kultúráját, és így otthonosabban eligazodnak abban a dimenzióban, amit ma nemzetközi politikai porondként ismerünk.

A vendégek befogadásával nyert ismeret csak erősíthette a magyar politikai vezetőréteget, hiszen ezáltal megismerhetővé váltak számukra a korabeli európai keresztény államok vezetőinek szokásai, gondolkodásmódja, hadászati-harcászati technikája. Megismerhettük jövőbeli szövetségeseinket avagy éppen ellenségeinket. E tanácsával kívánta elérni, hogy országa ne maradjon „gyenge és esendő” a nyugatrómai kereszténység és a német császárság térhódításával szemben. Intelmei ezen szakaszával a magyar udvari főemberek látókörének szélesítését akarta előmozdítani a fiatal keresztény magyar állam megerősítésének érdekében.

István király nem is sejtette, hogy keménykezű uralkodása alatt a római egyház előtt fejet hajtó birodalma milyen hosszú életű lesz területi értelemben. A Kárpátok gerinceivel körülölelt ország az Intelmek megfogalmazása után kilencszáz évig fennállt. Csak az 1914 és 1918 között tomboló, első világháborús vereséggel és összeomlással szakadt Magyarország teste több darabra, amely szétszakításra a háborút megnyerő antant Trianonban nyomta rá a pecsétjét.

A szent király uralkodásától az első világháborús vereségig alapvetően kétszer fenyegette teljes pusztulás a Magyar Királyságot. Először a tatárjárás okozott olyan népirtást, amely a megsemmisülés rémképét vetítette a magyarság elé, majd a százötven esztendős török megszállás és az ország három részre szakadása fenyegetett azzal, hogy a térképeken soha többé nem kell Magyarországot megjelölni.

A másfél évszázados oszmán dúlás igen nagy vérveszteséget okozott, egész országrészek néptelenedtek el (főleg az Alföld, Dél-Dunántúl, Délvidék, Partium vármegyéi), mire sikerült a törököket kiűzni. A lakatlan vagy gyéren lakott területekre a Habsburg-kormányzat és maguk a magyar földesurak toboroztak a sűrűbben lakott magyar vidékekről vagy külföldről telepeseket, hogy újra belakják az elnéptelenedett területeket.

A török háborúk okozta súlyos magyar vérveszteség miatt Magyarországon a lakosság túlnyomó többsége nem is volt magyar. Az első – 1787-ben befejeződött – népszámlálás idején 2,3 millió magyar élt együtt 5,6 millió nemzetiségivel az országban. Vagyis az összlakosság 71 százaléka idegen származásúnak volt tekinthető.

Ezek az arányok éppen a számunkra végzetes első világháború előtt egyenlítették ki egymást, amikor – nem számítva ide a horvát társország lakosságát – Magyarországon végre újra többségbe került az államalkotó magyar nemzet (54,5 százalék) a nemzetiségiekkel szemben. Ez a demográfiai kiegyenlítődés a világháború poklában kevésnek bizonyult, és a hazánkban élő nemzetiségiek tömegei jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a Szent István-i Magyarország területileg összezsugorodjon.

Az államiság nem szűnt meg, de az impérium földrajzi kiterjedése töredékére csökkent a száz évvel ezelőtti vereség miatt. Idén lesz száz esztendeje annak, hogy Csehszlovákia megalakult részben felvidéki magyar területeken, valamint a gyulafehérvári nyilatkozatra hivatkozva Románia elszakította Erdélyt.

Száz évvel ezelőtt a multietnikus, multikulturális magyar állam területe éppen a nemzetiségi sokszínűsége következtében csökkent a töredékére.

Az elmúlt években, a váratlanul jelentkező fenyegetés első pillanataiban a magyar „udvar” felismerte, hogy a nyugat-európai országokban élő és generációk óta integrálódni képtelen bevándorlók leszármazottjai kulturális, vallási értelemben, illetve a fennálló jogrendet megkérdőjelező erőszakos magatartásukkal szétverhetik az évszázados küzdelemmel létrehozott országokat, és az egyes államalkotó nemzeteket őseik földjén idővel kisebbségbe szoríthatják.

A száz évvel ezelőtti magyar tapasztalat lehetővé tette, hogy ne legyünk a huszonegyedik században „gyenge és esendő” és megvédjük azt, ami a miénk. Nincsen további területe az államnak, ami feladható lenne.

E felismerés és gyors cselekvés, az álláspont melletti következetes kitartás a néhány esztendei nemzetközi kritika és konfrontációk ellenére meghozta gyümölcsét: „Az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti.”

Anka László

A szerző történész, Veritas Történetkutató Intézet

magyaridok.hu
megmondó
„Tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel” – így kell harcolni a „klerikális reakció” ellen. Ezt maga Kádár János fogalmazta meg egy pártgyűlésen.
  • Mindhalálig Őszöd
    Mindig is utáltam, mit utáltam, rühelltem Őszöd bulvárízű interpretálását, majd mély szakmai politológusi magyarázatait.
  • Olaszliszka, Badacsony – ne legyen harmadik
    Megnevezni sem tudjuk a veszélyt: vagy nincsenek szavak, vagy volnának szavak, de azokat nem szabad használni, mert tiltja a PC.
  • Csatlakozás a hősökhöz
    Tényleg rendszerszintű veszély fenyegeti a jogállamiságot, de még mennyire. És azok a hazafiak, a hősök, akik ezt ki merik mondani.
  • Szépséges szerelmetes Judith
    Nagyot alkottál, világpolitikai tényező lettél, és büszke is vagy rá.
hírfolyam
  • Hírstart
  • Hírkereső
  • Hírlista
  • News Agent
  • Alternatív Hírportál
  • Startlap
  • A hírek
  • Hírfal
  • Hírmutató
  • Polgári Szemle
  • Időjárás
  • Bálványosimádó
  • MTI