1968 - Sokan hitték, hogy visszafoglaljuk a Felvidéket
Ellenállás esetén kemény harcok vártak volna a Csehszlovákiába bevonuló magyar egységekre.
2018. augusztus 19. 12:31

Egyesek zászlókat lengetve, lelkendezve, mások fenyegetően, a katonákat leköpdösve fogadták 1968 augusztusában a Csehszlovákiába bevonuló 8. lövészhadosztályt – erről számolt be lapunknak több akkori, a hadműveletekben részt vett katona. Az ellenségesek szlovákok, a barátiak magyarok voltak, utóbbiak közül sokan azt remélték: visszafoglaljuk a Felvidék déli részét. Csalódniuk kellett, a magyar hadsereg csak a szovjet hatalmat stabilizálta északi szomszédunknál.

Fél évszázada, 1968. augusztus 21-én nulla órakor a Magyar Néphadsereg 8. (zalaegerszegi) lövészhadosztálya átlépte a magyar–csehszlovák határt, és szovjet, lengyel és bolgár egységekkel együtt megszállta északi szomszédunkat. A Varsói Szerződés azért lépett fel így, mert Csehszlovákia Alexander Dubcek pártfőtitkár vezetése alatt egyre jobban távolodott a szocialista blokktól, amit a Szovjetunió meg akart akadályozni.

A 11 ezer fős magyar hadosztály – szovjet alárendeltségben – 155 páncélossal, kétszáz löveggel és aknavetővel, valamint kétezer gépjárművel több mint két hónapig tartott megszállva egy körülbelül 11 500 négyzetkilométernyi területet. A Zala hadgyakorlatnak nevezett akcióban négy magyar katona halt meg, egyikük sem harci cselekményben.

Boldogh István nyugállományú alezredes, akkor százados, 1968-ban a hadosztálytörzs gazdasági osztályát vezette.

– A beosztásomnak köszönhetően személyes kapcsolatban voltam Lakatos Béla hadosztályparancsnokkal, aki július 24-én magához hívatott. A vezérőrnagy közölte: készítsem fel a hadtápot, mert valószínű, hogy ha kell, akkor a 8. lövészhadosztály részt vesz Csehszlovákia megsegítésében. Nyomatékosan kérte, hogy minden titokban történjen, mert nem lehet emiatt feszültség az állományban. A beosztottjaimnak így csak annyit mondtam, hogy gyakorlat lesz – mutat rá.

Július 26-án készültségbe helyezték a hadosztályt, másnap mozgósították az alakulatot, amelyet feltöltöttek hadi létszámra.

– Mi július 27-én indultunk el Isaszegre, és másnap meg is érkeztünk a gyülekezési körletbe. Ott ki kellett építeni a tábort, nekünk pedig az alakulat ellátását kellett megoldanunk. Biztosítanunk kellett az élelmet, az üzemanyagot, a ruházatot, még az állomány fürdését is meg kellett szerveznünk. Komoly kihívást jelentett, hogy nagyon sok fontos vendég látogatott el a gyülekezési körletbe, például Czinege Lajos honvédelmi miniszter is, akinek a fogadását a hadtáptörzs bonyolította le.

– Sokat gondolkodtunk, hogy mit főzzünk a miniszternek. Végül tyúkot vettünk, abból levest főztünk, a szakácsok palacsintát sütöttek, és mivel mákot tudtunk szerezni, azzal töltöttük meg. Csak később derült ki, hogy a mákos palacsinta volt Czinege Lajos kedvence – mondja mosolyogva. Szerinte Isaszegen nem volt probléma a katonák hangulatával, mindannyian bajtársak lettek, és ez fokozódott, amikor megjött a parancs: a hadosztály bevonul Csehszlovákiába.

Puszta kézzel szabadították ki a Skodát

Major Mihály nyugállományú ezredes, akkor alhadnagy, elhárítóként szolgált az egységnél. Amikor megtudta, hogy a 8. hadosztály Csehszlovákiába készül, büszkeség töltötte el, mert hitt abban, hogy meg lehet akadályozni egy olyan pusztítást, vérontást, ami 1956-ban Budapesten volt.

– A feltöltésnél a termelő­szövetkezetektől, állami gazdaságoktól is kaptunk járműveket. Ezek rendkívül rossz állapotban voltak, mert mindenki azt hitte, hogy gyakorlat van, és úgy gondolták, a hadsereg majd megjavítja a rossz teherautókat. Emiatt, ­amikor a gyülekezési körletbe vonultunk, a menetvonalon – 10-15 kilométerenként – lerobbant egy-egy jármű, amely csak másnap érte utol a többieket. Az emberek augusztus 18-ig felkészültek a feladatokra, s mivel a tartalékosoknak is kellett lövészetre menniük, mindenki rájött, hogy komoly dologról van szó. Lényeges volt, hogy a kiképzéssel és más feladatokkal le kellett kötni a katonákat. Nekünk, elhárítóknak fent kellett tartanunk a rendet és ki kellett szűrnünk azokat, akik lelkileg összeroppantak; közülük többeket leszereltünk – fűzi hozzá.

Az ezredparancsnok Kiss András nyugállományú őrnagyot, akkor századost, is előre értesítette arról, hogy komoly feladat vár az alakulatra. Mivel az ezred segélyhely parancsnoka volt, azt a parancsot kapta, hogy készüljön fel, mert az egységet várhatóan bevetik, és akár műtéteket is el kell majd végezni. Tőle is titoktartást vártak.

– A helyzet siralmas volt, mert összesen 3-4 katonám volt, köztük két újonc, a segélyhelyet viszont hetvenfősre kellett feltölteni. Ez nem volt könnyű, mert nem találtam egészségügyi végzettségű embereket. Feladat pedig volt bőven, mert a mozgósítás után az egész állományt le kellett szűrnünk még a zalaegerszegi béke helyőrségben, ami 27-én hajnal 5 óráig befejeződött. Ezután felmálháztunk, majd megkaptuk a menetparancsot, és Gödöllő alá vonultunk. Emlékszem, a vonulás közben egy Skoda bekeveredett, majd beszorult a tankok közé. A járművet úgy szabadítottuk ki, hogy egy szakasznyi katonával együtt megemeltük és kivittük. Amikor megérkeztünk, két napig egy fasorban, a szabad ég alatt állomásoztunk úgy, hogy a parancsnokunk nem rendelt el pihenőt, így nem is aludhattunk – emlékezik vissza.

A gyülekezési körletben ki kellett képeznie az ezred segélyhelykatonáit. Nem volt kiképzési tervük – azt később maga alkotta meg –, anélkül láttak munkához.

Itthon sokan hősként fogadták a beavatkozásról, a Zala hadgyakorlatról hazatért 8. lövészhadosztályt Fotó: Zalaegerszegi Honvéd Klub

A csehszlovák katonák pizsamában mentek haza

Augusztus 20-án délelőtt az állomány felesküdött, akkor értesültek a katonák arról, hogy át kell lépniük a határt, de azt még a vezetés sem tudta, hogy ­lesz-e ellenállás vagy sem. A parancs az volt, hogy ha nem lesz ellenállás, akkor tilos lőni. Kiss András soha nem felejti el azokat a perceket, amikor betáraztak. Azt mondja, olyan csend volt, hogy csak a helyükre kerülő töltények kattogó hangját lehetett hallani, mert mindenki átérezte a helyzet súlyát.

Arról ismét Boldogh István számol be, hogy a hadosztálytörzs 20-án este indult útnak, és éjjel Ipolyságnál lépték át a határt. – Közben irigykedve néztük a távoli budapesti tűzijáték fényeit, mert nem tudtuk, mi vár ránk – fűzi hozzá.

Boldogh Istvánék és Major Mihályék is Ipolyságnál lépték át a határt. Utóbbi egységének Párkányban azonnal el kellett foglalnia egy laktanyát.

– Ezt a parancs szerint úgy végeztük, hogy körbefogtuk az objektumot, majd behatoltunk. Berendeltük a parancsnokot és a tiszteket, a sorkatonákat felébresztettük és lefegyvereztük. Közöltük velük, hogy most haza fognak menni. Volt olyan, aki pizsamában, papucsban vagy éppen köpenyben indult útnak. Később megtudtuk, hogy a laktanyához tartozik öt raktár, amelyek közül az egyik egészen érdekes volt. Úgy volt kiépítve, hogy az egyik ajtón civil ruhában bement a katona, és a végén teljesen felszerelve jöhetett ki. Az objektum egy zászlóalj felszerelésére volt alkalmas, fel volt szerelve orvosi vizsgálóval, fürdővel, öltözővel és minden szükséges fegyverrel – jegyzi meg Major Mihály.

Az ő egysége augusztus 25-én továbbvonult, 26-án Érsekújvárra, majd onnan egy nappal később Nagytapolcsányra mentek. – A morálra jellemző volt, hogy ha egy kocsi elromlott, akkor egy másik vontatta tovább, és menet közben javították a hibát. Közben az utcákon, hol lengették a magyar zászlót, hol fenyegettek minket, utóbbiak szlovákok voltak. Mindenki azt hitte, hogy visszafoglaljuk a Felvidéket, az idősebb emberek a határt is kijelölték. Nagytapolcsányon három napot laktanyában, utána október 23-ig erdőben laktunk – teszi hozzá.

Kiss András egysége Nagyszombatra vonult, de a laktanyánál zárt kapukat talált.

– Az ezredparancsnokunk be akart menni, de nem engedték. Végül a parancsnok, Novák István alezredes vezetésével négyen mégis bementünk. Az volt a döntés, hogy ha egy órán belül nem jövünk ki, akkor a tankjaink szétlövik az épületet. A laktanya vezetője – ­felmérve a helyzet komolyságát – együttműködő lett, de olyan helyen jelölt ki nekünk parkolót, amelynek a szomszédságában több ezer üzemanyagos hordó volt.

– Sőt, egy hangárban ágyúkat találtam éleslőszerekkel együtt, és a sorkatonák is úgy feküdtek az ágyban, hogy ott volt mellettük a fegyverük hat teli tárral. A hadosztályparancsnok emiatt helikopterrel hozzánk repült, és megparancsolta, hogy települjünk ki az erdőbe, a segélyhelyet pedig a Dolina-majorban alakítottuk ki. Nem volt ott egy teremtett lélek sem, a tehenek bőgtek, mert tele volt a tőgyük. Megfejtük őket, majd visszarendeltettük a munkásokat az állami gazdaság vezetőjével. Annyi gondunk volt még, hogy a vízmű vezetője először nem akart együttműködni, de miután egy pohár vizet az arcába öntöttem, és „szóra bírtuk”, megjuhászkodott – fogalmaz.

Helikopterrel mentettek egy magyar kislányt

Kiss András visszaemlékezik olyan esetre is, amikor az egyik futballozó katonának eltört a lába. Bevitte a kórházba, ahol az asszisztens „nem értette” a magyar szót. Amikor látta, hogy Kiss András maga fogja elvégezni a röntgenvizsgálatot, mégis megszólalt magyarul.

– Egy másik asszisztens viszont nagyon rendes volt, majd a gipszelés után elsírta magát azzal, hogy az ő kislánya a győri Honvédkórházban fekszik betegen, s mivel időközben lezárták a határt, nem tudnak vele találkozni. Másnap este az ezredünk egyik helikopterével hazahozattam a gyereket, amiért a szülők nagyon hálásak voltak. Kiderült, hogy a kislány édesapja a nagyszombati pártbizottság első titkára volt, ami később nagyon jól jött nekünk – mutat rá.

Boldogh Istvánék a hadosztálytörzzsel Nyitrára, a Kopasz-dombra vonultak. – A legnagyobb problémát a vízbiztosítás jelentette. Bár a tájékoztatás szerint a vízmű vezetése együttműködő volt, a tüntetők miatt nem tudtunk eljutni oda, mert megdobálták a járműveket. Végül egy artézi kútról oldottuk meg a vízbiztosítást, 3-4 nap után a hadosztályhadtáp is elkezdett működni Verebélyben, ettől kezdve nem volt gondunk. Szeptember végén Nyitra mellől egy Gímes melletti ifjúsági táborba költöztünk, ahol a konyha olyan volt, mintha étterem lett volna – emlékezik vissza.

Major Mihály azt hangsúlyozza: nagy dolog volt, hogy nem volt ellenállás, mert különben vérfürdő lehetett volna. Ehelyett a helyzet csakhamar olyan sokat javult, hogy egy idő után focimeccset lehetett szervezni a magyar katonák és a helyiek között, sőt az állomány tagjai segítettek komlót szedni. Ez oldotta a feszültséget, mivel feladatot adott a katonáknak is, mert sokakat a honvágy gyötört. Többeket emiatt ki is vontak Csehszlovákiából.

Kiss András úgy emlékszik a helyiekkel való együttműködésre, hogy a Dolina-majorban egy hétgyermekes családot etettek. – Nem sokkal a hazaindulásunk előtt érkezett a hír, hogy az egyik gyerek halálos beteg. Siettünk az orvossal, de kiderült, hogy az egész csak ürügy, a család díszmagyarban öltözve fogadott, és vendégül látott minket. Ezt a családot néhány hónappal később én is vendégül láttam a Balatonnál – mondja Kiss András. Az első időben nem lehetett kapcsolatot tartani a családdal, de később már igen, a tiszteket, a tiszthelyetteseket és váltásban a tartalékosokat is hazaengedték hétvégére.

Török József nyugállományú zászlós, akkor szakaszvezető, a híradószászlóaljhoz tartozott, de akkor az ezredélelmezésnél dolgozott, mert ott hiányos volt a létszám. Ő is nagy szerencsének nevezte, hogy a csehszlovákok nem tudtak előre készülni a bevonulásra. – Akár egy géppuskával is nagy zűrt okozhattak volna. Szerencsére nem volt gond, csak egyszer álltak elénk fiatal suhancok, de egy szóra szétrebbentek – hangsúlyozza.

Az október 23-i hazatéréssel kapcso­latban a négy egykori katona egybehangzóan állítja, hogy nagyon várták már a találkozást a szeretteikkel. Itthon fogadást tartottak a hazatérő egységeknek, és sokan hősként fogadták a csehszlovák helyzetbe beavatkozó 8. lövészhadosztályt.

magyaridok.hu
  • Vakulástól látásig
    Mondom, 1998-ban a világ még boldog (?) volt. De eltelt harminc év és most nem vagyunk annyira boldogok. És talán azért nem, mert felébredtünk. Azt nem mondanám, hogy buták voltunk, de mégsem láttunk semmit.
  • Rágalmazás mint politikai művelet
    Egy jelöltet undorító rágalmakkal illetni – ez a „demokrácia” része.
MTI Hírfelhasználó