A nemzet megmaradása a tét
Még egyszer: lenni vagy nem lenni – ez a kulturális harc alapkérdése.
2018. szeptember 12. 11:25

Egy ország csak akkor tud fennmaradni, ha egy olyan kultúra, szokásrend és erkölcs tartja össze, amelyet elfogad és amelyhez alkalmazkodik a társadalom meghatározó része. A domináns kultúra léte tehát nem igazán vita kérdése, hanem egy nemzet létéről vagy nemlétéről szól.
Hamlet szavaival: „Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés.”

Egyet kell ugyanis tisztán látnunk: azok az országok vagy népek, amelyek huzamos ideig nem képesek létrehozni egy egységes értékrendet és kultúrát, amely a közösségi lét kereteit adja meg, előbb vagy utóbb felbomlanak.

Erre kiváló példa a történelemben a Római Birodalom, amely akkor indult hanyatlásnak, amikor fokozatosan elveszítette a köztársasági korszakát jellemző közéleti, kulturális és vallási egységét, erkölcsileg meggyengült, és hagyta, hogy a legkülönfélébb népek szokásai, vallásai és egyéb hagyományai „behatoljanak” a birodalom területére.

Modern szavakkal élve hagyta, hogy a domináns kultúrája feloldódjék egyfajta multikulturalizmusban, a szubkultúrák sokféleségében. Többek között ez okozta a vesztét.

De nem kell ilyen messzire mennünk a történelemben a példákért, amelyek arról szólnak, hogy a domináns kultúra és értékrend hiánya országok széteséséhez vagy olyan patthelyzetek létrejöttéhez vezethet, amelyekből nem találni a kiutat.

Utóbbira lehet példa Izrael; egyfelől létezik egy zsidó népesség, amelyet évezredes vallási, etnikai és kulturális elemek tartanak össze az országon belül és kívül is, ám velük, de inkább mellettük – vagy még pontosabban: velük szemben – él az iszlám vallású palesztin lakosság, amely a gyökeresen eltérő értékrend és kultúra mentén éli mindennapjait.

A zsidó kultúra nem tud dominánssá válni, mert a palesztinok ezt radikálisan elutasítják, tehát két olyan – önmagán belül domináns – kultúra él egymás mellett, amely talán soha nem fog megbékélni egymással.

Nagyon érdekes példa ebből a szempontból a volt Jugoszlávia esete. Jugoszlávia egy tákolmány volt, szlovén, horvát, szerb, bosnyák, macedón stb. etnikai és kulturális identitással, kultúrával, amelyek az ország megalakulása óta konkurensei voltak egymásnak.

Igen ám, de a második világháború után Tito marsall, a háborús hős vezetésével egy új politikai és gazdasági rendszer jött létre az országban, a szocialista önigazgatás rendszere, amely ráadásul a Szovjetunióval szemben is meg tudta őrizni viszonylagos függetlenségét, nem vált a kommunista tábor csatlósállamává, és kézzelfogható szuverenitása volt a többi kelet- és közép-európai országhoz képest.

Létrejött az országban egy sajátos, Tito személyéhez ezer szállal köthető, sőt attól el sem választható „jugoszláv” identitás, amely ugyan nem szüntette meg az etnikai-vallási-nemzetiségi identitásokat, viszont egy történelmi korszak erejéig – 1989–1990-ig, a rendszerváltásig – háttérbe szorította azokat. Nyugodtan mondhatjuk, hogy egyfajta „jugó” kulturális dominancia uralkodott el, amelyet a társadalom többsége elfogadott, és ez garantálta a létét.

Más kérdés, hogy miután Tito 1980-ban meghalt, szinte azonnal megkezdődött az etnikai, kulturális és vallási erjedés Jugoszláviában, és a rendszerváltás után mindez véres háborúkba torkollott.

Ezek lényegében véve a megszűnő „jugó” kultúra helyébe lépni kívánó helyi, pontosabban nemzeti domináns kultúrák közötti küzdelmek is voltak, és csak akkor jutottak viszonylagos nyugvópontra, amikor meghúzták a határvonalat az egyes országrészek között, a régi tagköztársaságok pedig szuverén államokká válhattak – bár a dominanciáért folyó harc a mai napig nem fejeződött be (lásd Koszovó vagy Macedónia esetét).

Megemlíthető Észak-Írország is, hiszen az elszakadáspárti katolikusok és a britekhez kötődő protestánsok közötti küzdelem is dominanciaharc, és eldönthetetlen; ezt az országrészt – Belfastot, Londonderryt – csak a britek „felülről jövő” kompromisszumos államjogi-politikai intézkedései tartják egyben, de a brexit hatásai például kiszámíthatatlanok lesznek az északír helyzetre nézve is.

Izgalmas példa még Katalónia: Puig­demont tavalyi függetlenedési kísérletének az volt az egyik legfontosabb gyengéje, hogy a spanyoloktól való teljes elszakadást nem támogatta az ország döntő többsége, legfeljebb a fele, így a tartomány nem tudott egységesen fellépni Spanyolországgal szemben.

Magyarul: a függetlenségpárti értékrend nem vált dominánssá a katalánok körében, és ez így van a mai napig is, emiatt pedig nagyon bizonytalan Katalónia jövője.

Miért fontosak ezek a példák?

Azért, hogy mások hibáiból, sikereiből és kudarcaiból is megtanulhassuk, hogy egy országot csak az emelhet rangra, csak az tehet sikeressé és hatékonnyá a nemzetközi viszonyok között, ha egységes orgánumként, egységes közösségként, egységes démoszként lép fel.

Magyarország a rendszerváltás óta vergődik azzal a problémával, hogy két kultúra osztja meg az országot. (Történetileg persze sokkal régebben, de most a közelmúltra és a jelenre koncentrálnék.)

Igazából persze három, de ebből kettő lényegében véve egy tábort képvisel és nagyjából együtt is lép fel. Utóbbi kettő egyike a szocializmusból itt maradt, posztkommunista gyökerű kádárista kultúra, a másik pedig az urbánus gyökerű, de globális kapcsolatokkal rendelkező neoliberális kultúra: e két kultúra összenőtt, mert kezdettől fogva összetartozott.

Velük szemben áll a nemzeti és polgári kultúra, amely az utóbbi nyolc évben elsöprő erejű támogatást kapott a magyar emberektől a parlamenti, európai parlamenti és önkormányzati választásokon.

E két kulturális tábor között olyan mély a világlátásbeli, szemléletbeli, értékrendbeli, erkölcsi, mentalitás- és stílusbeli távolság, sőt szakadék, hogy az lényegében véve feloldhatatlan. Fájó ezt így kimondani, mégis igaz: feloldhatatlan.

Elvileg meglehetnének az elfogadott európai közös alapok, mint a demokrácia, az emberi jogok, a piac, a szabadság – ám ezeket a virtuális közös pontokat felülírja a kádárista-neoliberális tábor azon álláspontja, hogy a nemzeti oldalt úgy, ahogy van, szemétdombra kell hajítani – lehetőleg máma még.

S ha ez így van, akkor az országunk konfliktusai és törésvonalai korántsem Svájcot idézik vagy Finnországot, hanem sokkal inkább Belgiu­mot vagy Észak-Írországot. Nem abban az értelemben, hogy a társadalom arányosan két részre oszlik – szó sincs erről, hiszen a nemzeti tábor mögötti társadalmi támogatottság elsöprő és meggyőző erejű –, hanem, ahogy az előbb említettem, a szembenállás feloldhatatlan. Ez tehát patthelyzet, és a következményei jól látszottak a 2010-ig tartó időszakban: a Gyurcsány-kormány időszakában regionális vezető országból sereghajtók lettünk, kiszolgáltatva a nagy nemzetközi hitelnyújtó szervezetek „jóindulatának”.

Ebből a gödörből rántott ki bennünket a 2010 óta tartó korszak mind politikai, mind gazdasági szempontból. Ahhoz azonban, hogy a helyzetünk tartósan stabilizálódjon, és újra a régió élvonalába törjünk – sőt annál is feljebb –, a politikai és gazdasági rendszerváltás után végre kell hajtani a kulturális rendszerváltást is és tudatosan vállalni a nemzeti oldal kulturális dominanciáját.

Elmondom, hogy szerintem ez mit nem jelent: nem jelent hegemóniát és diktatúrát, tehát nem arról van szó, hogy mostantól eltapossuk a másik táborhoz tartozó kulturális termékeket, személyeket, irányzatokat.

Viszont amit jelent:

1. Megszüntetjük a liberális tábor kiváltságait, előjogait, kánonjogát, „fősodratát”, hiszen a fősodorra immáron harmadszor – tehát „korszakosan” – a nemzeti tábor kapott felhatalmazást az emberektől. És hát sajnos demokráciákban ez szokott dönteni, bármilyen fájó is ez sokaknak.

2. A pályázatoknál, állásoknál, forráselosztásnál megteremtjük az esélyek egyenlőségét, és tudatosan utat nyitunk végre a nemzeti oldalhoz tartozó tehetségeknek.

3. Az állam olyan kulturális témákat támogat pluszforrásokból, amelyek a nemzeti-polgári tábor értékrendjét támasztják alá.

Összegezve: domináns kultúrára és értékrendre nem azért van szüksége egy országnak, hogy valaki vagy valakik uralkodhassanak az ország egésze felett, hanem azért, hogy az ország egységes és életképes maradjon.

Nézzük meg a németeket, belgákat, hollandokat vagy a svédeket: nem fogják fel, hogy a migránsok korlátlan beengedésével, a multikulturalizmus erőltetésével és a saját, domináns kultúrájuk feladásával önmagukat számolják fel.

Ne kövessük őket ezen az úton: őrizzük meg, illetve hozzuk létre a domináns kultúrát, amely semmi másra, csak a polgárok akaratára, támogatására épülhet. Ez utóbbi pedig már megvan.

Még egyszer: lenni vagy nem lenni – ez a kulturális harc alapkérdése.

Fricz Tamás

politológus

magyaridok.hu
  • Vakulástól látásig
    Mondom, 1998-ban a világ még boldog (?) volt. De eltelt harminc év és most nem vagyunk annyira boldogok. És talán azért nem, mert felébredtünk. Azt nem mondanám, hogy buták voltunk, de mégsem láttunk semmit.
  • Rágalmazás mint politikai művelet
    Egy jelöltet undorító rágalmakkal illetni – ez a „demokrácia” része.
MTI Hírfelhasználó