A nemzet megmaradása a tét
Még egyszer: lenni vagy nem lenni – ez a kulturális harc alapkérdése.
2018. szeptember 12. 11:25

Egy ország csak akkor tud fennmaradni, ha egy olyan kultúra, szokásrend és erkölcs tartja össze, amelyet elfogad és amelyhez alkalmazkodik a társadalom meghatározó része. A domináns kultúra léte tehát nem igazán vita kérdése, hanem egy nemzet létéről vagy nemlétéről szól.
Hamlet szavaival: „Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés.”

Egyet kell ugyanis tisztán látnunk: azok az országok vagy népek, amelyek huzamos ideig nem képesek létrehozni egy egységes értékrendet és kultúrát, amely a közösségi lét kereteit adja meg, előbb vagy utóbb felbomlanak.

Erre kiváló példa a történelemben a Római Birodalom, amely akkor indult hanyatlásnak, amikor fokozatosan elveszítette a köztársasági korszakát jellemző közéleti, kulturális és vallási egységét, erkölcsileg meggyengült, és hagyta, hogy a legkülönfélébb népek szokásai, vallásai és egyéb hagyományai „behatoljanak” a birodalom területére.

Modern szavakkal élve hagyta, hogy a domináns kultúrája feloldódjék egyfajta multikulturalizmusban, a szubkultúrák sokféleségében. Többek között ez okozta a vesztét.

De nem kell ilyen messzire mennünk a történelemben a példákért, amelyek arról szólnak, hogy a domináns kultúra és értékrend hiánya országok széteséséhez vagy olyan patthelyzetek létrejöttéhez vezethet, amelyekből nem találni a kiutat.

Utóbbira lehet példa Izrael; egyfelől létezik egy zsidó népesség, amelyet évezredes vallási, etnikai és kulturális elemek tartanak össze az országon belül és kívül is, ám velük, de inkább mellettük – vagy még pontosabban: velük szemben – él az iszlám vallású palesztin lakosság, amely a gyökeresen eltérő értékrend és kultúra mentén éli mindennapjait.

A zsidó kultúra nem tud dominánssá válni, mert a palesztinok ezt radikálisan elutasítják, tehát két olyan – önmagán belül domináns – kultúra él egymás mellett, amely talán soha nem fog megbékélni egymással.

Nagyon érdekes példa ebből a szempontból a volt Jugoszlávia esete. Jugoszlávia egy tákolmány volt, szlovén, horvát, szerb, bosnyák, macedón stb. etnikai és kulturális identitással, kultúrával, amelyek az ország megalakulása óta konkurensei voltak egymásnak.

Igen ám, de a második világháború után Tito marsall, a háborús hős vezetésével egy új politikai és gazdasági rendszer jött létre az országban, a szocialista önigazgatás rendszere, amely ráadásul a Szovjetunióval szemben is meg tudta őrizni viszonylagos függetlenségét, nem vált a kommunista tábor csatlósállamává, és kézzelfogható szuverenitása volt a többi kelet- és közép-európai országhoz képest.

Létrejött az országban egy sajátos, Tito személyéhez ezer szállal köthető, sőt attól el sem választható „jugoszláv” identitás, amely ugyan nem szüntette meg az etnikai-vallási-nemzetiségi identitásokat, viszont egy történelmi korszak erejéig – 1989–1990-ig, a rendszerváltásig – háttérbe szorította azokat. Nyugodtan mondhatjuk, hogy egyfajta „jugó” kulturális dominancia uralkodott el, amelyet a társadalom többsége elfogadott, és ez garantálta a létét.

Más kérdés, hogy miután Tito 1980-ban meghalt, szinte azonnal megkezdődött az etnikai, kulturális és vallási erjedés Jugoszláviában, és a rendszerváltás után mindez véres háborúkba torkollott.

Ezek lényegében véve a megszűnő „jugó” kultúra helyébe lépni kívánó helyi, pontosabban nemzeti domináns kultúrák közötti küzdelmek is voltak, és csak akkor jutottak viszonylagos nyugvópontra, amikor meghúzták a határvonalat az egyes országrészek között, a régi tagköztársaságok pedig szuverén államokká válhattak – bár a dominanciáért folyó harc a mai napig nem fejeződött be (lásd Koszovó vagy Macedónia esetét).

Megemlíthető Észak-Írország is, hiszen az elszakadáspárti katolikusok és a britekhez kötődő protestánsok közötti küzdelem is dominanciaharc, és eldönthetetlen; ezt az országrészt – Belfastot, Londonderryt – csak a britek „felülről jövő” kompromisszumos államjogi-politikai intézkedései tartják egyben, de a brexit hatásai például kiszámíthatatlanok lesznek az északír helyzetre nézve is.

Izgalmas példa még Katalónia: Puig­demont tavalyi függetlenedési kísérletének az volt az egyik legfontosabb gyengéje, hogy a spanyoloktól való teljes elszakadást nem támogatta az ország döntő többsége, legfeljebb a fele, így a tartomány nem tudott egységesen fellépni Spanyolországgal szemben.

Magyarul: a függetlenségpárti értékrend nem vált dominánssá a katalánok körében, és ez így van a mai napig is, emiatt pedig nagyon bizonytalan Katalónia jövője.

Miért fontosak ezek a példák?

Azért, hogy mások hibáiból, sikereiből és kudarcaiból is megtanulhassuk, hogy egy országot csak az emelhet rangra, csak az tehet sikeressé és hatékonnyá a nemzetközi viszonyok között, ha egységes orgánumként, egységes közösségként, egységes démoszként lép fel.

Magyarország a rendszerváltás óta vergődik azzal a problémával, hogy két kultúra osztja meg az országot. (Történetileg persze sokkal régebben, de most a közelmúltra és a jelenre koncentrálnék.)

Igazából persze három, de ebből kettő lényegében véve egy tábort képvisel és nagyjából együtt is lép fel. Utóbbi kettő egyike a szocializmusból itt maradt, posztkommunista gyökerű kádárista kultúra, a másik pedig az urbánus gyökerű, de globális kapcsolatokkal rendelkező neoliberális kultúra: e két kultúra összenőtt, mert kezdettől fogva összetartozott.

Velük szemben áll a nemzeti és polgári kultúra, amely az utóbbi nyolc évben elsöprő erejű támogatást kapott a magyar emberektől a parlamenti, európai parlamenti és önkormányzati választásokon.

E két kulturális tábor között olyan mély a világlátásbeli, szemléletbeli, értékrendbeli, erkölcsi, mentalitás- és stílusbeli távolság, sőt szakadék, hogy az lényegében véve feloldhatatlan. Fájó ezt így kimondani, mégis igaz: feloldhatatlan.

Elvileg meglehetnének az elfogadott európai közös alapok, mint a demokrácia, az emberi jogok, a piac, a szabadság – ám ezeket a virtuális közös pontokat felülírja a kádárista-neoliberális tábor azon álláspontja, hogy a nemzeti oldalt úgy, ahogy van, szemétdombra kell hajítani – lehetőleg máma még.

S ha ez így van, akkor az országunk konfliktusai és törésvonalai korántsem Svájcot idézik vagy Finnországot, hanem sokkal inkább Belgiu­mot vagy Észak-Írországot. Nem abban az értelemben, hogy a társadalom arányosan két részre oszlik – szó sincs erről, hiszen a nemzeti tábor mögötti társadalmi támogatottság elsöprő és meggyőző erejű –, hanem, ahogy az előbb említettem, a szembenállás feloldhatatlan. Ez tehát patthelyzet, és a következményei jól látszottak a 2010-ig tartó időszakban: a Gyurcsány-kormány időszakában regionális vezető országból sereghajtók lettünk, kiszolgáltatva a nagy nemzetközi hitelnyújtó szervezetek „jóindulatának”.

Ebből a gödörből rántott ki bennünket a 2010 óta tartó korszak mind politikai, mind gazdasági szempontból. Ahhoz azonban, hogy a helyzetünk tartósan stabilizálódjon, és újra a régió élvonalába törjünk – sőt annál is feljebb –, a politikai és gazdasági rendszerváltás után végre kell hajtani a kulturális rendszerváltást is és tudatosan vállalni a nemzeti oldal kulturális dominanciáját.

Elmondom, hogy szerintem ez mit nem jelent: nem jelent hegemóniát és diktatúrát, tehát nem arról van szó, hogy mostantól eltapossuk a másik táborhoz tartozó kulturális termékeket, személyeket, irányzatokat.

Viszont amit jelent:

1. Megszüntetjük a liberális tábor kiváltságait, előjogait, kánonjogát, „fősodratát”, hiszen a fősodorra immáron harmadszor – tehát „korszakosan” – a nemzeti tábor kapott felhatalmazást az emberektől. És hát sajnos demokráciákban ez szokott dönteni, bármilyen fájó is ez sokaknak.

2. A pályázatoknál, állásoknál, forráselosztásnál megteremtjük az esélyek egyenlőségét, és tudatosan utat nyitunk végre a nemzeti oldalhoz tartozó tehetségeknek.

3. Az állam olyan kulturális témákat támogat pluszforrásokból, amelyek a nemzeti-polgári tábor értékrendjét támasztják alá.

Összegezve: domináns kultúrára és értékrendre nem azért van szüksége egy országnak, hogy valaki vagy valakik uralkodhassanak az ország egésze felett, hanem azért, hogy az ország egységes és életképes maradjon.

Nézzük meg a németeket, belgákat, hollandokat vagy a svédeket: nem fogják fel, hogy a migránsok korlátlan beengedésével, a multikulturalizmus erőltetésével és a saját, domináns kultúrájuk feladásával önmagukat számolják fel.

Ne kövessük őket ezen az úton: őrizzük meg, illetve hozzuk létre a domináns kultúrát, amely semmi másra, csak a polgárok akaratára, támogatására épülhet. Ez utóbbi pedig már megvan.

Még egyszer: lenni vagy nem lenni – ez a kulturális harc alapkérdése.

Fricz Tamás

politológus

magyaridok.hu
megmondó
Mindig is utáltam, mit utáltam, rühelltem Őszöd bulvárízű interpretálását, majd mély szakmai politológusi magyarázatait.
hírfolyam
  • Hírstart
  • Hírkereső
  • Hírlista
  • News Agent
  • Alternatív Hírportál
  • Startlap
  • A hírek
  • Hírfal
  • Hírmutató
  • Polgári Szemle
  • Időjárás
  • Bálványosimádó
  • MTI