Komparatív előny
Orbán Viktor minden mondatával és tettével tévedhetetlenül rátapint a liberálisok és a velük szövetkezett baloldal érzékeny pontjaira.
2018. szeptember 24. 21:45

Az úgynevezett Sargentini-jelentés (koncepciós iromány) csak egyértelművé tette, ami már korábban is látszott: a nyugati liberálisok és szövetségeseik (nevezzék magukat szociáldemokratáknak, kereszténydemokratáknak vagy akár konzervatívoknak) nem pusztán politikai ellenfélnek (akire természetesen lőni kell), hanem egyenesen az egyik legnagyobb veszélyforrásnak tekintik Orbán Viktort és kormányát. Ahogy az ihletett elemzéseiről híres „sztárpolitológus” (valami benne van a levegőben, ez már a Fidesz hanyatló korszaka, stb.) írta a minap: az ultraliberális Macron elnöknek a magyar kormányfő egy „vudubaba”. Honnét ez a határtalan gyűlölet? Úgy is kérdezhetnénk: mitől ennyire veszélyes egy kis közép-kelet európai ország miniszterelnöke a sokszorta népesebb és gazdaságilag erősebb országok politikai elitje számára?

 

Úgy gondolom, a válasz a komparatív előny fogalmában rejlik. Két ország viszonylatában (tehát a nemzetközi gazdaságtanban) arra használják ezt a kifejezést, amikor az egyik ország hatékonyabban tud előállítani egy bizonyos terméket, mint a másik. A magyar jobboldalnak politikai értelemben van komparatív előnye más, nyugat-európai országok konzervatív erőihez képest, hiszen mi testközelből tapasztalhattuk, hogyan működik – milyen manipulációs technikákat és gazdasági manővereket használ – a neoliberalizmus a kulisszák mögött.

Orbán Viktor – ahogy ezt a mostani kritikusai nem győzik a szemére vetni – is liberálisként indult. Mindezek után premier plánban nézhette végig, milyen pusztítást végeznek ezek az erők Magyarországon a posztkommunista nómenklatúrával szövetkezve. Láthatta, ahogy a „szabad piac” hangzatos jelszavával takarózva szabályosan letarolták az ország iparát, privatizáltak a stratégiai ágazatokat, óriási terheket róva ezzel a lakosságra – nem is beszélve a gazdasági dereguláció egyenes következményeként előállt devizahitel-válságról. Az egészségügyet csak azért nem tudták privatizálni, mert a 2004-es szociális népszavazás meghátrálására késztette őket. Az oktatásban és a kultúrában teljesen a saját elképzeléseiket érvényesítették, az ideológiai gyarmatosítás ellen fellépőket médiafölényük révén elhallgattatták. A jogok egyoldalú hangoztatásával a kötelességek rovására elmélyítették a cigány-magyar konfliktust, egymásnak ugrasztották a határon túli és határon inneni magyarokat, súlyosbították a demográfiai problémákat, aláásták a magyar családok társadalmi kohézióját.

A sérelemlista még hosszan folytatható lenne, de ennek az írásnak nem ez a célja. Csak ízelítőt szerettünk volna adni abból, ami miatt a magyar jobboldal, és ennek vezére, Orbán Viktor szempontjából teljesen érthető és jogos döntés volt szembehelyezkedni a globális neoliberalizmussal. (A neo- előtag jelentőségét nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hiszen a klasszikus, 19. századi liberalizmus, amit nálunk például Eötvös József vagy Kemény Zsigmond képviselt, a magyar jobboldalnak is fontos hagyománya).

 

Orbán Viktor másfél évvel a legutóbbi választások előtt a Terminátorhoz hasonlította a - globalista pénzügyi és politikai elittel szövetkezett - magyar szocialistákat, akik „néhány szétesett törmelékből is képesek újraéledni.” Ezt a hasonlatot továbbgondolva nyilván ő maga lenne a politika John Connorja, aki megmutatta a magyar társadalom nem-(neo)liberális többségének, hogyan tudják politikailag megszervezni magukat. A magyar miniszterelnök amolyan modern Szent Györgyként (tisztelt balliberális kollégák, lehet sivalkodni!) nyesegeti a globalista pénzügyi és politikai elit sárkányfejeit: minden mondatával és tettével tévedhetetlenül rátapint a liberálisok és a velük szövetkezett baloldal legérzékenyebb pontjaira. Ellenfelei ezért próbálják nemzetközileg teljesen elszigetelni, miközben azt hazudják, hogy Európára semmi nem jelent nagyobb veszélyt, mint a „nacionalizmus” (értsd: patriotizmus) újjáéledése. Nekünk nem szabad elhinni ezt a mesét. A kölcsönös egyetértésen alapuló, fair nemzetközi kapcsolatok soha nem vezettek fegyveres konfliktusokhoz: épp ennek hiánya volt az, ami a kontinensről kiindulva már két világégést okozott. Az erőltetett föderalizmus és globalizáció híveinek erről kellene egyszer elgondolkodniuk két nácizás/putyinozás között. Mindez teljesen ellentétes a Robert Schuman, Konrad Adenauer, Alcide de Gasperi vagy éppen Helmut Kohl nevével fémjelzett kereszténydemokrata hagyományokkal is. Ugyanígy az sem igaz, hogy a második világháború előtti patrióta fellendülés Magyarországon kulturális befelé fordulást eredményezett volna: ebben az időszakban készültek el például világirodalmi klasszikusok modern magyar fordításai Babits Mihály, Szerb Antal, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós és mások értő tolmácsolásában.

 

Mi, magyar patrióták átlátunk ezen a szitán, mert a félúton megtorpant rendszerváltozás után már végigéltük egyszer azt, amit például a brexitet megszavazó angol, a lassan ébredő francia, német vagy olasz választópolgár most a saját bőrén is tapasztal. A saját történelmünk révén nekünk van első kézből vett tapasztalatunk a hódító iszlámmal való együttéléséről is (még ha ennek jelenleg nem is a fegyveres, hanem a „puha” ideológiai változata zajlik Nyugat-Európában – terrortámadásokkal és tömeges nemi erőszakkal, meg terjedő antiszemitizmussal fűszerezve). Mi tudjuk azt, hogy bár „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”, az integrációnak vannak természetes korlátai, szerves és szervetlen kifutási lehetőségei. Végül, de nem utolsósorban: vagyunk annyira bölcsek, hogy elfogadjuk azt is, hogy más országok a történelmük különbözősége miatt esetleg másként látják ezeket a folyamatokat (legalábbis egy részüket); horribile dictu, számukra a neoliberalizmus sok tekintetben kívánatos alternatívának tűnik fel (például a német ipar vagy a francia jakobinus és '68-as ideológia világméretű térhódítása). Mindez azonban nem jelenti azt, hogy nekünk idomított pincsiként fel kellene adnunk a saját érdekeinket és a történelmi hagyományainkat, ahogy azt a rendszerváltozás után sokan és sokáig próbálták elhitetni velünk („így gondozd a magyarodat...”).

 

Komparatív előnyünk van tehát a mai európai politikában, hiszen mi már sok mindent átéltünk, amivel a nyugati választópolgárok csak most szembesülnek – ők viszont jószerével semmit sem tudnak Magyarországról (hello, Miss Sargentini!). Ez teszi különösen veszélyessé az Orbán Viktor nevével fémjelzett magyar (és általában kelet-európai) patriotizmust a globalista, liberális pénzügyi és politikai elit szemében.

 

hog

gondola
MTI Hírfelhasználó