Értelmetlen megfelelési kényszer
A CEU egy liberális kirakatintézmény, a magyarországi liberális térfoglalás szimbóluma, a liberálisok legfontosabb janicsárképzője.
2018. október 2. 10:12

A folyamatos hideg- vagy polgárháborús hangulat ellenére a jobboldali kormányzat az elmúlt nyolc évben rengeteg gesztust tett a liberális ideológia képviselőinek. Minden ellenkező híreszteléssel szemben a jogrendszer alapvető logikáját továbbra is a liberalizmus határozza meg. 1990 után a „szocialista törvényességet” a „liberális törvényesség” váltotta, tegyük hozzá: sokunk helyeslésével.

Alapvetően bíztunk abban, hogy a szabadság kiterjesztésének az értelem lesz a korlátja, és a liberalizmus mint ideológia megengedi az ideológiamentességet, illetve az egyedi döntésekben végre az alapvető emberi és közösségi igazságérzet is jelentős szerepet fog játszani.

A végtelen liberális arrogancia azonban nemcsak az SZDSZ határtalan nagyképűségé­ben nyilvánult meg, hanem olyan jogi döntésekben, amelyek örökre megmérgezték a rendszerváltást, lehetővé téve az ország újbóli és többszöri kirablását, újabb évtizedeket véve el a magyar emberek életéből.

De önmagában az, hogy a jogi liberalizmus megakadályozta a diktatúra vezetőinek és egyéb valóságos bűnözőinek megbüntetését, illetve lehetővé tette a kommunisták második vonalának meggazdagodását és totális térfoglalását a politikai, gazdasági, tudományos és médiaelitben, megalapozza kétkedésünket a liberális ideológia használhatóságát illetően a társadalom működtetésében.

Amikor a liberalizmus gyakorlata megmutatta, hogy jogi és államszervezeti működése során a „szabadság” milyen mértékben kerül ellentétbe a józan értelem szerinti igazságossággal, nem volt már elég erőnk ellenállni a totális liberális diktatúra kialakításának.

2010-ben Magyarországon egy liberális ideo­lógián alapuló, formálisan alkotmányos, de valójában a bukott kommunista rendszer haszonélvezőinek külföldről támogatott összeesküvésén alapuló diktatúra bukott meg.

1990-től 2010-ig gyakorlatilag banánköztársaság voltunk, amelyet – sokszor nem is közvetve – külföldről irányítottak, és csak annyi, a lakosság érdekeit figyelembe vevő kormányzati döntést engedtek meg, amennyi megakadályozta az elégedetlenség közvetlen kirobbanását. Soha ne feledjük, hogy ebben a húsz évben szinte teljesen elveszett a nemzeti vagyon.

A négyéves Fidesz-kormányzás csak lassította és elodázta, hogy az ország gazdasága jogszerűnek álcázott módon kerüljön külföldi irányítás alá. Nagyon kevesen mérték fel akkoriban, hogy a liberális jog és kormányzati rend milyen hihetetlen hatalmat ad a gazdasági és kulturális elitnek, hogy mennyire befolyásolhatóvá teszi a politikai rendszert, továbbá hogy a balliberális médiatúlsúly gyakorlatilag zárójelbe teszi a demokráciát.

A 2006-os válság kezelése megmutatta, hogy sem az MSZP, sem az SZDSZ nem gondolja magát demokratikus politikai erőnek. Pszicho­lógiai értelemben nyilvánvalóvá tette, hogy ezek az emberek, akik maoistából, sztálinistából, kommunistából, lelketlen karrieristából váltak harcos liberálissá, semmiféle lelkiismerettel nem rendelkeznek.

A liberálisok semmiféle lelkiismeret-furdalást nem éreznek azért, amit az elmúlt harminc évben csináltak. Még azért sem furdalja őket a lelkiismeret, hogy a saját rendszerükön belül is kudarcot vallottak, és engedtek hatalomra kerülni egy nemzeti kormányzatot.

Utóvédharcuk most arra irányul, hogy legalább részleteiben megmentsék a liberális jogállamot, hogy tovább rombolhassanak a „szabadság kis köreiben”, vagyis végleg megmérgezhessék az ifjúságot az oktatási rendszer uralásával, a még megmaradt kultúrafogyasztókat a „magaskultúra” szélsőliberális értelmezésével, az átlagembereket a kereskedelmi televíziózás által sugallt világképpel.

De a leghatékonyabbak a politikai rendszerben, mert folyamatosan számonkérik rajtunk a legszélsőségesebb liberális program megvalósítását, amivel arra kényszerítenek bennünket, hogy ne egy egészséges, önreflexív, konzervatív mentalitású politikai és kulturális rendszer felépítésére koncentráljunk, hanem az ő polgárháborújukra.

Ők nem konkrét társadalmi, közösségi célokra koncentrálnak, hanem háborúznak. Ne áltassuk magunkat, a liberalizmus nem része a magyar kultúrának és politikatörténetnek. Ennek a liberalizmusnak a nevét is lopták, semmi köze a liberalizmus fogalmának 1945 előtti használatához.
Soha semmi nem volt nekik elég, és soha nem is lesz nekik semmi elég.

Soha nem lesz béke. Minden erőforrás, amit a liberálisok kapnak, csak arra jó, hogy meghosszabbítsuk ezt a háborút. Minden liberális színházi előadással, megfinanszírozott filmmel, állami pénzből kiadott liberális könyvvel a halálos ellenségeinket támogatjuk.

Ez nem túlzás. Ők soha egyetlen gesztust nem tettek nekünk, egyetlenegyet sem. Ha az ő idejükben egy nem liberális pénzt, támogatást, figyelmet, „tiszteletet” kapott tőlük, az mindig vesztegetés volt, soha nem valóságos elfogadás.

Vegyük már észre, hogy soha nem akartak békés egymás mellett élést, békét, csak totális győzelmet akartak. Szerintük nekünk nem is kellene itt lennünk.

Ha nyolcvan-, ha kilencvenszázalékos fölényben vannak egy területen, akkor is százszázalékos ellenőrzést akarnak, akármilyen tehetséges, hasznos, becsületes, kompromisszumkész nem liberálist kell is lecserélniük egy huszadrangú brancsbélire.

Mindig mindenütt olyan légkört, helyzetet teremtenek, hogy nekünk kelljen hozzájuk alkalmazkodnunk. Igazi bolsevizmus ez, amikor egy számszerűleg jelentéktelen kisebbség uralkodó többségként viselkedik.

Vegyük már észre, hogy nem is ismerik el az olyan típusú kritika létezésének lehetőségét, amely a megoldások, a fejlődés, a javulás, a kibontakozás irányába mutat. Mindig destruktívan, pusztítóan és főleg ellenségesen kritizálnak. Nem érdekük, hogy mi bármit is jobban csináljunk. Az az érdekük, hogy mindent rosszabbul csináljunk. Csak a lelketlen, érzéketlen brutalitást, a lenézést, a megingathatatlan gyűlöletet tanulhatjuk el tőlük, semmi mást.

Mégis, időről időre felmerül a mi oldalunkon a kompromisszumkészség, a béke igénye, az, hogy tegyünk látványos gesztusokat az irányukba. Rendkívül veszélyes út ez.

Ha a nemzeti nagyjainkról, sorsfordító történelmi eseményeinkről szóló filmeket szélsőliberális rendezőkre, forgatókönyvírókra bízzuk, akkor vajon a döntéshozók mit remélnek? Amikor egyezkedik a kormány a CEU-val kapcsolatban, akkor vajon milyen együttműködést vagy jóakaratot remélhet?

Szimptomatikus az, amit a CEU rektora saját maga szerint is művel egy a Science Busi­ness weboldalnak adott nyilatkozata szerint. Még a cikket szemléző liberális HVG is kommentár nélkül, kutyafuttában intézi el a „neves” intézmény vezetőjének pszichológiai jelenségeit.

Michael Ignatieff nemcsak azt hangoztatja, hogy Orbán Viktor buldózerként kidönti a magyar demokrácia tartópilléreit, hanem nemes egyszerűséggel arról fecseg: ő elvárná, hogy az EU nagy vezetői felhívják a kisebb államok vezetőit, hogy az EU költségvetésével megzsarolják őket a liberális „értékek” maradéktalan érvényesülése érdekében.

Panaszkodik, hogy Brüsszel ­valamiért nem exponálja jobban magát CEU-ügyben. Ezt, megmondom őszintén, én sem értem, szerintem is megalapozna legalább egy katonai beavatkozást, hogy egy Magyarországon működő egyetemnek meg kell felelnie a magyar törvényeknek.

A CEU egy liberális kirakatintézmény, a magyarországi liberális térfoglalás szimbóluma, a liberálisok legfontosabb janicsárképzője. A vezetőjének demokráciáról és szuverenitásról alkotott fogalmai pedig egy KGB-ezredes ideológiai szintjén mozognak.

És nem is titkolja ezt ez az ember, mert azt gondolja, hogy ezt szabadon, retorziómentesen kimondhatja. És igaza van. Tényleg mondhat ilyet, mert szólásszabadság van. De ezzel nemcsak magát buktatja le, hanem a ­támogatóit és a ­gazdáit is. De ez nem zavarja sem őt, sem a HVG-t, hiszen azért megírja a lényeget.

Michael Ignatieff úrral tárgyalni is olyan lehet, mint egy KGB-ezredessel, hiszen a kompromisszumkészsége is olyan, úgy tudja, az erő pozíciójából tárgyal, nem kell megértőnek tettetnie magát, úgyis az lesz, amit ő akar végül. Jellemző erre az alakra, hogy nem találja problémásnak nyilvánosságra hozni azt, hogy nehezményezi, csapatok nélkül kell „tárgyalnia” a vadkeleti végeken.

A mi szempontunkból az a probléma, hogy egy olyan uniónak vagyunk a tagjai, ahol egy ilyen figura, sok tízezer hasonszőrű liberálbolsevistával együtt persze, megtarthatja a hivatalát a gazdái szerint, miután ilyen látványosan nekiront a demokráciának és Magyarország szuverenitásának.

Sem Ignatieff, sem a CEU, sem a liberálisok általában és egyenként sem érdemelnek semmiféle gesztust, kompromisszumkészséget. Ebben a háborúban, a kultúrharcban nem lesz döntetlen, békekötés. Semmiféle belátást, empátiát nem remélhetünk tőlük. Törődjünk már bele ebbe.

Botond Bálint

A szerző szociológus

magyaridok.hu
  • Szomorú séta ezzel a Gergővel
    Azt, hogy máris zöldebb és szabadabb lett a főváros, szép szülővárosom, nem kérdés, azt csak a hülye nem érzi.
  • Karácsony Kommün
    Hát igen, nagy pártokhoz, vagy egy fővároshoz azért komoly vezetők is kellenek, kellenének. S ha nincsenek, jön a szakadék.
  • Trianon mögöttese
    Csak az érti meg Trianont és tudja átélni a jelentőségét, aki ismeri történetét.
  • Horst Seehofer migrációügyi pálfordulása
    Az illegális migráció erősödése nem csupán egy kisiklás, hanem a második világháború és a német újraegyesítés után egy olyan fenyegetés, amely közép- és hosszú távon alapjaiban fenyegeti a német államot.
  • Folytatódik a brüsszeli gyalázat
    Írásbeli pótkérdéseket kap Várhelyi Olivér, ugyanis az európai parlamenti (EP-) frakciók koordinátorai egyelőre nem tudtak megállapodni a csütörtökön meghallgatott magyar biztosjelölt kinevezésének jóváhagyásáról - jelentette be az EP szóvivője.
MTI Hírfelhasználó