Trump előtt, Trump után
Orbán már akkor azt hirdette, hogy nekünk Magyarország az első, amikor még az USA ezerrel amerikanizált és ritkán tapasztalt hévvel erőszakolta ránk az egyedül érvényesnek tekintett világképét.
2018. október 10. 01:23

A huszadik században két világkép birkózott egymással. Százéves háborújukból az Amerikai Egyesült Államok által képviselt „demokratizálási projekt” került ki győztesen. A vele szemben álló, kommunizmust hirdető szovjet modell 1989-re kifulladt. Ettől kezdve egészen 2016-ig, Donald Trump színre lépéséig, e mögött a jövőkép mögött állt a világ vezetéséért harcoló, majd az azt megszerző amerikai politika. Ezt a célt osztották szövetségesei, és mindazok, akik lépést akartak tartani a korszellemmel, vagyis a győztes USA-val.

„A világot biztossá tenni a demokráciák számára!”– adta ki a jelszót az első világháborús szerepvállalásra készülő amerikai elnök: Woodrow Wilson, aki magáévá téve külpolitikai doktrínává változtatta H. G. Wells gondolatát. Ennek jegyében született az USA első világháborús győzelmét követően az a békemű, amelynek keretében a vesztesekre rákényszerítették a köztársasági államformát és a demokráciát. Ennek akkor azért volt kiemelt jelentősége, mert Európa még a világ közepének számított, amerikanizálása pedig az USA világméretű terjeszkedésének fontos lépését jelentette. Miután azonban ezzel egyidőben, 1917-ben, a hatalomra kerülő szovjet kommunisták is világforradalmuk terjesztését hirdették, a két modell azonnal szembe került egymással. A két világháború közötti hosszú hétvégének tűnő időszakban egyik modell sem tudott földrészünkön megszilárdulni. Ahhoz egy újabb patthelyzettel záruló világháború kellett, aminek eredményeként sor kerülhetett Európa nyugati felének amerikanizálására, míg a keleti felét szovjetizálták. Majdnem fél évszázad után, 1989-ben, mint említettük, a szovjet modell kimúlt és kezdetét vette Közép- és Kelet-Európa amerikanizálása.

A wilsoni külpolitika érvényessége nem korlátozódott Európára, az egész világra vonatkozott. A demokratizálók váltakozó eredménnyel nyomultak be vele a többi földrészre, sikereket és kudarcokat egyaránt megtapasztalva.

A 21. század második évtizedére azonban alaposan megváltozott a világ. Az USA maradt az egyetlen szuperhatalom, miután világméretű győzelmet aratott a Szovjetunió felett. Ez hatalmas felelősséget és egyben újabb erőpróbákat jelentett a számára. Különösen annak fényében, hogy addigra olyan újabb nagyjátékosok is felléptek a térképre, akik, bár dicsőséges birodalmi múlttal rendelkeztek, késleltetett modernizációjuk miatt az utóbbi századokban geopolitikai tekintetben alárendelt szerepbe szorultak. Mára azonban újra megkerülhetetlen erőközpontokká, sőt versenytársakká váltak. Mindebből Trump elnök azt a következtetést vonta le, hogy az USA-nak szakítania kell a wilsoni doktrínából következő aktivista külpolitikával, le kell mondania a világ amerikanizálásáról, mert a 21. század kihívásainak csak akkor tud megfelelni, ha saját magára koncentrál és összeszedi az erejét. Erre szorítja őt az a tapasztalat, amit a Szovjetunió sorsából vont le, hiszen azt birodalma megtartása és állandó terjeszkedése annyi túlvállalásra ösztönözte, hogy végül, akár a kisgömböc, kipukkant.

Trump USA-ja tehát új külpolitikai doktrína mellett döntött. Ez pedig: az USA az első! Számunkra ez azzal a következménnyel jár, hogy mi is, vagyis Európa is új doktrínára szorul! Ugyanis, ha ezen túl nem kötelező mindenben leképezni az amerikai mintát, akkor érdemes új megoldásokon is elgondolkozni. Vagyis, ha az új irány az, hogy az USA-nak az USA az első, akkor mindenkinek megengedett, sőt előnyös is, ha a saját érdekeit tekinti a legfontosabbnak. Nem mintha eddig nem így lett volna, a különbség azonban mégiscsak óriási, mert az álszentségi világbajnokságot mindig magabiztosan, utcahosszal nyerő USA ezúttal szabaddá tette a pályát másoknak is.

Ez a hirtelen visszanyert szabadság mindenki számára nagy felelősséget jelent. Száz év óta először érvényes vízió, érvényes világmagyarázat nélkül maradtunk. Ez általános elbizonytalanodáshoz vezet, vezetett. Ha Amerika nem akarja a világot a saját képére formálni, és nem fog újabb háborúkat indítani azzal az ürüggyel, hogy demokratizálja a világot, akkor ki fogja a világot vezetni és merre? Ebben az új, önvezetői világban mi lesz, mi lehet, mi legyen Európa szerepe? Milyen irányba mozduljunk? Milyen jövőre számíthatunk, az USA gyámkodása, nyomása, irányítása, kényszerei és főleg védernyője nélkül? Itt tartunk már? Van még időnk? Mire kell készülnünk?

Részlet az Alternate Future of Europe című kisfilmből

Európa válsága, vezetői politikusainak megingott helyzete a fentiekre vezethető vissza. Az emberek iránymutatásra, helyzetértékelésre és jövőképre vágynak. És ezt nem kapják meg sem Merkeltől, sem Junckertől, sem Tusktól, sem a többi még hivatalban lévő nagyhatalmútól. Ez az oka annak, hogy Merkel körül elfogyott a levegő. Mert a migrációs krízissel kapcsolatban is csak annyira volt képes, hogy: megcsináljuk! Wir schaffen das. A többiek, akiket felsoroltunk, még ennyit sem tudnak. Ez a mondáskényszer értékelte fel és hozta helyzetbe Orbán Viktort és Emmanuel Macront. Orbán, ahogy Steve Bannon mondta: Trump volt Trump előtt. Orbán már akkor azt hirdette, hogy nekünk Magyarország az első, amikor még az USA ezerrel amerikanizált és ritkán tapasztalt hévvel erőszakolta ránk az egyedül érvényesnek tekintett világképét. Orbán ezzel valójában már akkor a 2008 óta érvényét vesztett, liberálisnak mondott diktátummal szállt szembe, amikor Tusványoson meghirdette, hogy illiberális demokráciát akarunk, vagyis ragaszkodunk a kereszténydemokráciához és a szociális piacgazdasághoz. Ez akkor azért keltett akkora visszhangot, mert szembeszállt azzal a kanonizált washingtoni diktátummal, ami akkor még mindenkire nézve kötelező volt. Mára pedig azért vált megkerülhetetlenné, mert egyrészt az vált a vonallá, amit ő képviselt, hiszen maga az USA elnöke is ebbe az irányba mozdult el, másrészt Orbán az egyetlen, aki mond valamit. Állításai vannak, amikhez lehet viszonyulni, amik sokakban rezonálnak, másokat felbosszant, esetleg kiborít. De a többiek még mindig a bakelitlemeznél tartanak, amihez már lejátszót sem árulnak sehol!

Macron minden belső baja ellenére szintén azzal próbálkozik, hogy Orbán ellenpólusaként fogjon magának európai pozíciót. Nehéz lenne megmondani, mit is képvisel valójában, mert hol a nemzetállamok Európája mellett áll ki, hol kétsebességes Európáról vizionál, hol teljes föderalizációt óhajt. De legalább hangosan gondolkozik!

A többitől csak annyi telik, hogy megpróbálja megállítani az órát. A diplomáciából ismert trükk, hogyha lejár a határidő, és még nincs meg a megegyezés, visszatekerik, vagy leállítják az órát, és csak a sikeres dealt követően indítják újra. De Európa jövőjével kapcsolatban ez az út nem járható. Az idő ketyeg, és az Unió azzal szórakozik, hogyan tudna visszatérni a 80-as évekhez, amikor még csak ők, a „fejlettek” voltak az Unióban, az USA védte és pénzelte őket, és mindeközben még erkölcsileg is felsőbbrendűnek érezhették magukat velünk szemben, akiket a szocialista táborba zártak. És persze mindenkivel szemben erkölcsi fölényben voltak, hiszen ők jól éltek, sőt nagyon jól, ami önbizalmat adott nekik, és volt idejük arra, hogy szünet nélkül aggódjanak a világbékért, a bébifókákért és a harmadik világ elnyomottjaiért. És nem szólt nekik be senki. A bakelitlemezhez nincs visszaút, ideje áttérni a podcastra!

Schmidt Mária

történész

latoszogblog.hu
  • Infantilizmus a parlamentben
    A gyönyörű épületet nem bohócoknak tervezte Steindl Imre, az építők, a művészek nem azért formálták csodálatosra, hogy hígvelejűek tombolhassanak benne „szabadon”, brekeghessenek, röföghessenek, nyeríthessenek.
  • Séta egy holland zöldinnel
    Írni, véleményt mondani, okoskodni nem olyan nehéz, de ha itt vagyok kettesben valakivel, akiről és akinek beszélni kellene, óvatosabb az ember.
MTI Hírfelhasználó