„Hogy magyar ne ölje többé a magyart...” 1.
Győri 56-unk, 56-om emlékezete három ütemben
Akkor átélhettük a történelemre is érvényes nagy igazságot: „Isten még görbe betűkkel is egyenesen ír!”. Amikor a kettő, haza és ország végre ugyanazt jelentette pár históriás pillanatig csaknem mindenkinek, az abszolút többségnek egészen bizonyosan, amikor jó volt magyarnak lenni, ehhez a nemzetközösséghez tartozni.
2018. október 21. 21:43

1956. OKTÓBER 23. AMIKOR EGGYÉ VÁLT A HAZA ÉS AZ ORSZÁG

Nehéz, nagyon nehéz írnom azokról a napokról. Beleremegek, olyan elevenen idéződnek fel lelkemben a pergő emlékképek, azoknak az óráknak és napoknak az izgalma: félelem, remény, izgalom az utcákon, meg az éteren át, a Szabad Európa Rádió és a Magyar Rádió hangja, Nagy Imre beszéde nyomán, meg a szózat és a himnusz recsegve átszűrődő akkordjai. Később a Tartsatok ki! minden felől hangzó biztatásai. Aztán apám ideges, de szótlan rohanásai el otthonról a Városháza elé, majd a Városházára, aztán lelkesült hazatérései, s amint remegő kézzel rágyújt, és halkan ezt mondja: Már halottja is van a forradalomnak. Ez nem játék! 

Akkor nyolc éves voltam. A kíváncsi gyermekszem sok mindenre rátekintett, rácsodálkozott. Az emlékképekkel még tele nem rajzolt lélek mohón fogadta be a képeket a külvilágról, s olyan mélyre tárolta, hogy onnan csak a halál törölheti ki. Mire emlékszem, amikor a lélek mélyén rögzített képsorokat elkezdem pergetni? Szeretném részletesen, ám a töredékesség tudatában a lehető legpontosabban leríni az én győri 56-omat, amit és ahogyan a nagy történelmi forgatagból, ma már tudjuk, történelemfordító napokból láttam, megőriztem. 62 év múltával megpróbálom valamennyire kiírni magamból a hangulatot, mert akkor az összefüggéseket még nem is sejthettem. Tiszteletadásom ez felnevelő városom, otthonom, a vizek városa hősei előtt, leginkább a mártír Tihanyi Árpád előtt, akinek nevét többször is hallottam édesapám ajkán, meg Szigethy neve előtt. És egykori általános iskolás osztályfőnököm, Magyar Vilmos tanár úrnak a forradalom eltiprása után is igazságkimondó protestáló kiállása, megalkuvásmentes gerincessége előtt. És azok előtt, akik sokan voltak, meg édesapám előtt, aki a hazugságokkal győztes kommunista hatalom ellen mindhalálig protestáló keresztyén kisgazda példáját hagyta rám. S azok előtt, akikről akkor még nem tudhattam, nem tudtam, csak később olvastam, hallottam: szűkebb pátriám, Győr és környéke mártírjai ők… Ma már így fogalmazok azokról a hetekről: végre egyszer összeölelkezett, eggyé lett az eseményekben – még látszólagos kaotikusságuk ellenére, sőt között is a HAZA ÉS AZ ORSZÁG. Akkor átélhettük a történelemre is érvényes nagy igazságot: „Isten még görbe betűkkel is egyenesen ír!”. Amikor a kettő, haza és ország végre ugyanazt jelentette pár históriás pillanatig csaknem mindenkinek, az abszolút többségnek egészen bizonyosan, amikor jó volt magyarnak lenni, ehhez a nemzetközösséghez tartozni.

SZABADSÁGKÓSTOLÓ. 1956. OKTÓBER 23. KORA DÉLUTÁN. A SZABADSÁG HATALMÁNAK KÜLÖNÖS MÁMORA

Piszkos börtönszürke volt minden azon a különös délutánon. A főút, a Lenin út, meg a mai Révai Gimnázium mögötti rövid, szűk utcácska, amelynek egyik oldalát a börtönépület félelmetes szürke tömbje határolta. És szürke volt a fenti képen látható győri városháza épülete, legfőképpen az a nyomasztó palaszürke ég fölöttünk feledhetetlen. Valahogy mindig az volt az érzésem akkortájt, s még évtizedeken át, hogy nagyon szürke országban élünk. És fáradt szürke volt a melósok arca is, akik azon a kora délutánon a műszak után kiözönlöttek a Vagon-gyár kapuin, s csapatostul jöttek a vasútállomás felé. Már terjedt a hír, kiabálták egyre többen és hangosabban: Pesten kitört a forradalom. Azt sem tudtam, miről kiabálnak. Csak a nyugtalanságot, feszültséget, a tömeglendületet érzékeltem, ez ragadott, sodort magával. Szervezetlen tolongás, ötletszerű rohangálás töltötte be az utcát a városháza előtt, a Baross hídnál. Nem véletlenül özönlött ide a felbolydult tömeg. A híd lábánál volt a szovjet hősi emlékmű, először azt akarták ledönteni. Nem nagyon engedett az erőnek. De a csillagot le tudták feszíteni. A nagy esemény akkor mégis az volt, amikor a városháza homlokzatán „trónoló”, majdhogynem pöffeszkedő hatalmas vörös csillagot sikerült eltávolítani és a földre hajítani. Diadalmámor, diadalordítás töltötte be a teret. Közben nem percek, órák teltek el. Valakik azt kiabálták, szerezzünk fegyvert. Mások: vigyázzatok, mert az ÁVO jönni fog. Valami akkor megindult Győrben. A város felbolydult népe kezdte érezni, hogy itt az óra, amikor valamit lehet tenni. Most vagy soha! Végre nem ők az elszenvedői a dolgoknak, hanem kezükbe vehetik az irányítást. Az egyre inkább nekibátorodó hangulatban a cselekvés szabadságának az addig még nem tapasztalt mámora kezdte hatalmába keríteni az embereket. A szabadság mámoros hatalma volt ez, a hatalom zsarnokságával szemben. Valóban különös, nagy és még nem ízlelt lehetőség. Szabadságkóstoló órák.

A szürke győri városháza 1956 elején

BÖRTÖNVILÁG GYERMEKSZEMMEL

Hogy, hogy nem, ma sem tudom összeállítani magamban a lépéseket, de egyszer csak a börtön előtt találtam magam. A tömeg „vitte magával” a kisfiút. Nem is gondoltam arra, hol lehet édesapám, édesanyám. Most valahogyan nem hiányoztak. Hiszen valami történik itt, s ha ennyi felnőtt ilyen izgalommal jár-kel, akkor az mégis csak valami! És az is volt. A történések fősodrába keveredtem. „Nyissátok ki a börtönkaput! Engedjétek ki a politikai foglyokat! Feszítsétek fel a zárkaajtókat! Bontsátok ki a falakat, mert vannak, akiket nem csak berácsoztak, hanem be is falaztak! Siessetek, mielőtt eldördülnek a lövések!”. Ilyen és hasonló mondatok szólalnak meg bennem még ma is. (És az is, ami az akkori rendszer hosszú időn át megmaradt jelszava, munkamódszere volt, a gyűlöleté, hiszen ezt is olvashatták a rabok, s a smasszerek: Ne csak őrizzétek, de gyűlöljétek is őket!). És lássunk csodát, egyszer csak kinyílt a magas, széles vaskapu a szögesdrótos fal közepén, s megjelent a legkülönösebb szürke sereg, amit addig életemben láttam. Rabok jöttek bizonytalan vagy éppen sietős léptekkel kifele a kapun. Egy szürke világ szürke áldozatai. Öt, tíz, húsz… számoltam előbb őket, aztán abbahagytam a számolást. Megdöbbentem öltözékükön. Ilyen a rabruha? Felülről lefele szürke, meg piszkosfehér csíkok váltogatják egymást. Durva felső, szürke nadrág. Szürke katonasapka. Bakancs. Olyanok voltak, mint a felöltöztetett madárijesztők: soványak, összezuhantak, lötyögött rajtuk a rabruha. De izgatottak, s valahogy nem találták sehogy sem a helyüket a „szabad utcán”. Micsoda abszurd fokozatai a szabadságnak! Amikor a külső zsarnokság is szabadnak tűnik a rácsok mögötti világhoz képest! S amikor olyan nehéz valamit kezdeni a hirtelen rájuk szakadt szabadsággal. Alig hittek a szemüknek! Én sem a magaménak. Ilyet még soha sem láttam. Ők sem. A szabadult rabok sem hitték el, mi történik velük. Csak úgy ki lehet sétálni a börtönvilágból? Szédelegtek a nem várt szabadulástól! Aztán a Lenin úton, az utcasarkon régi Csepel busz, meg teherautó várt rájuk. Kiabálás hallatszott: Gyorsan, gyorsan, szálljatok fel, indulunk Bécs fele. Valaki még visszakiáltott: Ne hagyjátok benn a befalazottakat!

MAGYAR ÖLI A MAGYART?

A mai Révai Gimnázium oldalán, a börtönnel szemben utcahosszat mély árkot ástak, vízvezetéket vagy elektromos vezetéket fektettek le. Miközben e különös „szabadítás” zajlott, hirtelen távolról lövések remegtették meg a levegőt. Ilyet sem hallottam még. Beleremegtem. A tömeg meglódult, ki rohanni kezdett, ki beleugrált a kiásott gödörbe. Kicsi gyerek lévén, engem löktek be először, fölém nehéz testek hasaltak. „Vigyázzatok, feküdjetek le, jön az ÁVO!”. Erre milyen a gyerek? A kíváncsiságtól kipréseltem valahogyan a fejemet a felnőttek testei között, s láttam, a főútról tényleg befordul egy sötétzöld Csepel teherautó, a sofőrfülke tetején rém nagy gépfegyvert láttam, mögötte marcona képű, durva ballonkabátba öltözött férfit, amint a dobtárat igazítja a fegyver tetején. És egyszer csak elkezdte ő is remegtetni a levegőt: majd kiesett a szívem. Levegőbe lőtt, adott le sorozatot. Iszonyatos dübörgés, ratatata remegtette a levegőt. Aztán eltűnt az állomás előtt a teherautó. Csend lett. Nagy csend. A döbbenetes lövéssorozat utáni átlőtt csönd. S bennem egy életre mélyen bevésődött ott a döbbenet csöndjében az izzó félelem-fájdalom közben megszülető kérdés: „Magyar öli a magyart? Magyar lövi a magyart?”. (Vagy magyar egyenruhában idegen ország katonái?)…

dr. Békefy Lajos

(Folytatjuk)

gondola
  • Az EU-hadsereg ötlete visszafelé sülhet el
    Aligha véletlen, hogy minden Európa Birodalom létrehozására irányuló kísérlet kudarcba fulladt, és ennek alapvető oka az, hogy nincs közös európai identitás. Elvileg létezhetne ilyen, pontosabban létre lehetne hozni ilyen önazonosságot, de ahhoz előbb meg kellene nyílni annak a beszédtérnek, amely egységes narratívára építve elbeszélhetővé és megbeszélhetővé tenné mindezt.
  • Magyar templomfelújítás a Felvidéken
    A hit erősítése a magyarság megőrzését is szolgálja, mert ahol a hit megmarad, ott a közösség is megmarad - jelentette ki Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára a felvidéki Révkomáromban kedden.
  • Nagy eredmény a védettségi igazolvány kölcsönös elismerése
    Orbán Viktor miniszterelnök kedden a Karmelita kolostorban fogadta Milo Dukanovic montenegrói államfőt. A megbeszélés fő témái közül kiemelt a vakcinaigazolványok kölcsönös elismerése, amely nagyban hozzájárul majd a mindkét ország számára kulcsfontosságú turizmus ismételt fellendüléséhez.
MTI Hírfelhasználó