„Hogy magyar ne ölje többé a magyart...” 1.
Győri 56-unk, 56-om emlékezete három ütemben
Akkor átélhettük a történelemre is érvényes nagy igazságot: „Isten még görbe betűkkel is egyenesen ír!”. Amikor a kettő, haza és ország végre ugyanazt jelentette pár históriás pillanatig csaknem mindenkinek, az abszolút többségnek egészen bizonyosan, amikor jó volt magyarnak lenni, ehhez a nemzetközösséghez tartozni.
2018. október 21. 21:43

1956. OKTÓBER 23. AMIKOR EGGYÉ VÁLT A HAZA ÉS AZ ORSZÁG

Nehéz, nagyon nehéz írnom azokról a napokról. Beleremegek, olyan elevenen idéződnek fel lelkemben a pergő emlékképek, azoknak az óráknak és napoknak az izgalma: félelem, remény, izgalom az utcákon, meg az éteren át, a Szabad Európa Rádió és a Magyar Rádió hangja, Nagy Imre beszéde nyomán, meg a szózat és a himnusz recsegve átszűrődő akkordjai. Később a Tartsatok ki! minden felől hangzó biztatásai. Aztán apám ideges, de szótlan rohanásai el otthonról a Városháza elé, majd a Városházára, aztán lelkesült hazatérései, s amint remegő kézzel rágyújt, és halkan ezt mondja: Már halottja is van a forradalomnak. Ez nem játék! 

Akkor nyolc éves voltam. A kíváncsi gyermekszem sok mindenre rátekintett, rácsodálkozott. Az emlékképekkel még tele nem rajzolt lélek mohón fogadta be a képeket a külvilágról, s olyan mélyre tárolta, hogy onnan csak a halál törölheti ki. Mire emlékszem, amikor a lélek mélyén rögzített képsorokat elkezdem pergetni? Szeretném részletesen, ám a töredékesség tudatában a lehető legpontosabban leríni az én győri 56-omat, amit és ahogyan a nagy történelmi forgatagból, ma már tudjuk, történelemfordító napokból láttam, megőriztem. 62 év múltával megpróbálom valamennyire kiírni magamból a hangulatot, mert akkor az összefüggéseket még nem is sejthettem. Tiszteletadásom ez felnevelő városom, otthonom, a vizek városa hősei előtt, leginkább a mártír Tihanyi Árpád előtt, akinek nevét többször is hallottam édesapám ajkán, meg Szigethy neve előtt. És egykori általános iskolás osztályfőnököm, Magyar Vilmos tanár úrnak a forradalom eltiprása után is igazságkimondó protestáló kiállása, megalkuvásmentes gerincessége előtt. És azok előtt, akik sokan voltak, meg édesapám előtt, aki a hazugságokkal győztes kommunista hatalom ellen mindhalálig protestáló keresztyén kisgazda példáját hagyta rám. S azok előtt, akikről akkor még nem tudhattam, nem tudtam, csak később olvastam, hallottam: szűkebb pátriám, Győr és környéke mártírjai ők… Ma már így fogalmazok azokról a hetekről: végre egyszer összeölelkezett, eggyé lett az eseményekben – még látszólagos kaotikusságuk ellenére, sőt között is a HAZA ÉS AZ ORSZÁG. Akkor átélhettük a történelemre is érvényes nagy igazságot: „Isten még görbe betűkkel is egyenesen ír!”. Amikor a kettő, haza és ország végre ugyanazt jelentette pár históriás pillanatig csaknem mindenkinek, az abszolút többségnek egészen bizonyosan, amikor jó volt magyarnak lenni, ehhez a nemzetközösséghez tartozni.

SZABADSÁGKÓSTOLÓ. 1956. OKTÓBER 23. KORA DÉLUTÁN. A SZABADSÁG HATALMÁNAK KÜLÖNÖS MÁMORA

Piszkos börtönszürke volt minden azon a különös délutánon. A főút, a Lenin út, meg a mai Révai Gimnázium mögötti rövid, szűk utcácska, amelynek egyik oldalát a börtönépület félelmetes szürke tömbje határolta. És szürke volt a fenti képen látható győri városháza épülete, legfőképpen az a nyomasztó palaszürke ég fölöttünk feledhetetlen. Valahogy mindig az volt az érzésem akkortájt, s még évtizedeken át, hogy nagyon szürke országban élünk. És fáradt szürke volt a melósok arca is, akik azon a kora délutánon a műszak után kiözönlöttek a Vagon-gyár kapuin, s csapatostul jöttek a vasútállomás felé. Már terjedt a hír, kiabálták egyre többen és hangosabban: Pesten kitört a forradalom. Azt sem tudtam, miről kiabálnak. Csak a nyugtalanságot, feszültséget, a tömeglendületet érzékeltem, ez ragadott, sodort magával. Szervezetlen tolongás, ötletszerű rohangálás töltötte be az utcát a városháza előtt, a Baross hídnál. Nem véletlenül özönlött ide a felbolydult tömeg. A híd lábánál volt a szovjet hősi emlékmű, először azt akarták ledönteni. Nem nagyon engedett az erőnek. De a csillagot le tudták feszíteni. A nagy esemény akkor mégis az volt, amikor a városháza homlokzatán „trónoló”, majdhogynem pöffeszkedő hatalmas vörös csillagot sikerült eltávolítani és a földre hajítani. Diadalmámor, diadalordítás töltötte be a teret. Közben nem percek, órák teltek el. Valakik azt kiabálták, szerezzünk fegyvert. Mások: vigyázzatok, mert az ÁVO jönni fog. Valami akkor megindult Győrben. A város felbolydult népe kezdte érezni, hogy itt az óra, amikor valamit lehet tenni. Most vagy soha! Végre nem ők az elszenvedői a dolgoknak, hanem kezükbe vehetik az irányítást. Az egyre inkább nekibátorodó hangulatban a cselekvés szabadságának az addig még nem tapasztalt mámora kezdte hatalmába keríteni az embereket. A szabadság mámoros hatalma volt ez, a hatalom zsarnokságával szemben. Valóban különös, nagy és még nem ízlelt lehetőség. Szabadságkóstoló órák.

A szürke győri városháza 1956 elején

BÖRTÖNVILÁG GYERMEKSZEMMEL

Hogy, hogy nem, ma sem tudom összeállítani magamban a lépéseket, de egyszer csak a börtön előtt találtam magam. A tömeg „vitte magával” a kisfiút. Nem is gondoltam arra, hol lehet édesapám, édesanyám. Most valahogyan nem hiányoztak. Hiszen valami történik itt, s ha ennyi felnőtt ilyen izgalommal jár-kel, akkor az mégis csak valami! És az is volt. A történések fősodrába keveredtem. „Nyissátok ki a börtönkaput! Engedjétek ki a politikai foglyokat! Feszítsétek fel a zárkaajtókat! Bontsátok ki a falakat, mert vannak, akiket nem csak berácsoztak, hanem be is falaztak! Siessetek, mielőtt eldördülnek a lövések!”. Ilyen és hasonló mondatok szólalnak meg bennem még ma is. (És az is, ami az akkori rendszer hosszú időn át megmaradt jelszava, munkamódszere volt, a gyűlöleté, hiszen ezt is olvashatták a rabok, s a smasszerek: Ne csak őrizzétek, de gyűlöljétek is őket!). És lássunk csodát, egyszer csak kinyílt a magas, széles vaskapu a szögesdrótos fal közepén, s megjelent a legkülönösebb szürke sereg, amit addig életemben láttam. Rabok jöttek bizonytalan vagy éppen sietős léptekkel kifele a kapun. Egy szürke világ szürke áldozatai. Öt, tíz, húsz… számoltam előbb őket, aztán abbahagytam a számolást. Megdöbbentem öltözékükön. Ilyen a rabruha? Felülről lefele szürke, meg piszkosfehér csíkok váltogatják egymást. Durva felső, szürke nadrág. Szürke katonasapka. Bakancs. Olyanok voltak, mint a felöltöztetett madárijesztők: soványak, összezuhantak, lötyögött rajtuk a rabruha. De izgatottak, s valahogy nem találták sehogy sem a helyüket a „szabad utcán”. Micsoda abszurd fokozatai a szabadságnak! Amikor a külső zsarnokság is szabadnak tűnik a rácsok mögötti világhoz képest! S amikor olyan nehéz valamit kezdeni a hirtelen rájuk szakadt szabadsággal. Alig hittek a szemüknek! Én sem a magaménak. Ilyet még soha sem láttam. Ők sem. A szabadult rabok sem hitték el, mi történik velük. Csak úgy ki lehet sétálni a börtönvilágból? Szédelegtek a nem várt szabadulástól! Aztán a Lenin úton, az utcasarkon régi Csepel busz, meg teherautó várt rájuk. Kiabálás hallatszott: Gyorsan, gyorsan, szálljatok fel, indulunk Bécs fele. Valaki még visszakiáltott: Ne hagyjátok benn a befalazottakat!

MAGYAR ÖLI A MAGYART?

A mai Révai Gimnázium oldalán, a börtönnel szemben utcahosszat mély árkot ástak, vízvezetéket vagy elektromos vezetéket fektettek le. Miközben e különös „szabadítás” zajlott, hirtelen távolról lövések remegtették meg a levegőt. Ilyet sem hallottam még. Beleremegtem. A tömeg meglódult, ki rohanni kezdett, ki beleugrált a kiásott gödörbe. Kicsi gyerek lévén, engem löktek be először, fölém nehéz testek hasaltak. „Vigyázzatok, feküdjetek le, jön az ÁVO!”. Erre milyen a gyerek? A kíváncsiságtól kipréseltem valahogyan a fejemet a felnőttek testei között, s láttam, a főútról tényleg befordul egy sötétzöld Csepel teherautó, a sofőrfülke tetején rém nagy gépfegyvert láttam, mögötte marcona képű, durva ballonkabátba öltözött férfit, amint a dobtárat igazítja a fegyver tetején. És egyszer csak elkezdte ő is remegtetni a levegőt: majd kiesett a szívem. Levegőbe lőtt, adott le sorozatot. Iszonyatos dübörgés, ratatata remegtette a levegőt. Aztán eltűnt az állomás előtt a teherautó. Csend lett. Nagy csend. A döbbenetes lövéssorozat utáni átlőtt csönd. S bennem egy életre mélyen bevésődött ott a döbbenet csöndjében az izzó félelem-fájdalom közben megszülető kérdés: „Magyar öli a magyart? Magyar lövi a magyart?”. (Vagy magyar egyenruhában idegen ország katonái?)…

dr. Békefy Lajos

(Folytatjuk)

gondola
  • Infantilizmus a parlamentben
    A gyönyörű épületet nem bohócoknak tervezte Steindl Imre, az építők, a művészek nem azért formálták csodálatosra, hogy hígvelejűek tombolhassanak benne „szabadon”, brekeghessenek, röföghessenek, nyeríthessenek.
  • Séta egy holland zöldinnel
    Írni, véleményt mondani, okoskodni nem olyan nehéz, de ha itt vagyok kettesben valakivel, akiről és akinek beszélni kellene, óvatosabb az ember.
MTI Hírfelhasználó