Bolgárgyörgy, a történész
2018. november 3. 23:49

A történelemről és annak tanulságairól merengett ezen a héten Orbán Viktor, és szokása szerint világosságot varázsolt nekünk a sötétségbe. A felújított Szépművészeti Múzeum átadásán mondott beszédében kijelentette: „Mi a saját nagyságunkat sohasem abban láttuk, hogy el tudunk venni valamit másoktól, hanem abban, amit hozzá tudunk tenni az egyetemes tudományhoz és kultúrához. Mi olyan nép vagyunk, amely mindig többet adott a világnak, mint amennyit kapott tőle.”

Igaz, Szent László 1091-ben elfoglalta Horvátországot, de nyilvánvalóan nekik is adni szeretett volna, nem elvenni tőlük. Károly Róbert és Nagy Lajos ugyancsak nem a hódítás szándékával akarta megszerezni a nápolyi királyságot, elvégre a magyaroknak soha nem jutna eszükbe ilyesmi. És bár Kölcsey még úgy emlékezett, hogy „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”, feltehetően csak egy kis magyar tudományt és kultúrát vitt volna a barbár Bécsbe. 
 
Hogy aztán mi mindig többet adtunk-e a világnak, mint amennyit kaptunk? Bár az ilyen világfelfogás tökéletesen értelmetlen, azt azért talán még a magyarság örök áldozati szerepét hangoztató miniszterelnök is tudja, hogy a kereszténységet nem Szent István és az ő Magyarországa adta a világnak, hanem kapta. Nem ártana emlékezni rá, amikor ismételten át akarja írni a történelmet.
 
Mert át akarja, még a legkisebb részleteiben is. Tisza István halálának századik évfordulója alkalmából mondott beszédében (mert természetesen erről emlékezett meg, és nem az őszirózsás, polgári demokratikus forradalomról meg a köztársaságról, amelyet „szocialista operett-köztársaságnak” titulált) azt mondta a meggyilkolt egykori miniszterelnökről: „Felismeri a feladatot, amit egy tősgyökeres magyar család sarjának magára kell vállalnia.” Tősgyökér? Tisza István édesanyját Degenfeld-Schonburg Ilonának hívták. Erre szokták azt mondani, hogy a kevesebb több lenne.
 
A miniszterelnöki példát mások is követték. A Parlamentben konferenciát rendeztek a Tisza-évforduló alkalmából, és ezen az Orbán-kormány sokáig második számú embere, a dohányzásügyi biztossá lefokozott Lázár János szónokolt. Imígyen: Tisza példakép kell, hogy legyen a jelen és a közeljövő politikusai számára, ha az országot újra azzá a nagy állammá akarjuk tenni, amely ezer éven át, a miniszterelnök meggyilkolásáig létezett.
 
Jó, tudjuk, hogy a kormánypárti sajtóban Ady már nem számít példaképnek, ezért aztán fogjuk fel csupán az ő írói munkássága részeként, amit Tiszáról írt: „Minden a Sorsé, szeressétek, / Őt is, a vad, geszti bolondot, / A gyújtogató, csóvás embert, / Úrnak, magyarnak egyként rongyot.” Végtére is Ady nem volt történész, pláne nem politikus, úgyhogy az Ady-Lázár vitában nem foglalok állást. De azt kénytelen vagyok cáfolni, hogy az a bizonyos „nagy állam” ezer éven át létezett. Erdogan barátsága miatt már a 150 éves török uralomról is elfelejtkezünk? És a Habsburg-birodalomról, amellyel csak 1867-ben egyeztünk ki? Egy történelmi gyorstalpaló nem ártana Orbánéknak.
 
Bolgár György: A történelem hete
Népszava
Címkék:
  • Vakulástól látásig
    Mondom, 1998-ban a világ még boldog (?) volt. De eltelt harminc év és most nem vagyunk annyira boldogok. És talán azért nem, mert felébredtünk. Azt nem mondanám, hogy buták voltunk, de mégsem láttunk semmit.
  • Rágalmazás mint politikai művelet
    Egy jelöltet undorító rágalmakkal illetni – ez a „demokrácia” része.
MTI Hírfelhasználó