Közeleg a Merkel-korszak vége
Megfontolandó tanulságok öt pontban a német politikából Magyarországnak.
2018. november 7. 09:56

Még Angela Merkel Németország kancellárja. De már nem sokáig. Valójában mindenki a távozásának az időpontját mérlegeli, és az általa kinyilvánított vágy teljesülésének, hogy még három évig hivatalban maradjon, ma már alig akad, aki esélyt ad. A találgatások a decemberi, új pártelnököt választó CDU-kongresszus utáni lemondástól, a május 26-i EP-választásokig felbomló „nagy”, keresztény- és szociáldemokrata koalíció miatt posztvesztésen át a ciklus felezőjén, 2019 őszén valószínűsített kancellárcseréig húzódnak.

Ráadásul a politikatörténeti álmoskönyvek nem jósolnak semmi jót a pártelnökségről lemondott kancellárok jövőjének. Gerhard Schröder alig egy évvel az SPD-vezérség feladása után előre hozott választás kiírását kezdeményezte 2005-ben, Konrad Adenauernek és Helmut Kohlnak pedig soha nem jutott volna eszébe a két hivatal szétválasztása.

Jelenleg három személy verseng a pártelnöki posztért. Annegret Kramp-Karren­bauer volt Saar-vidéki miniszterelnök asszony, jelenleg a CDU főtitkára egyfajta új Merkel lehetne. Ő is a szebb napokban kereszténynek nevezett uniópárt liberális örökségét képviseli, s egyértelműen a személyes szimpátia és a továbbkormányzás esélye miatt ő Merkel kedvenc jelöltje. Beszédes, hogy ma már ezt titkolni kell. Kettőjük politikájában legfeljebb annyi különbség lehetne, amennyire a „lét meghatározza a tudatot”. A kancellárral szemben a főtitkár katolikus és három gyermek édesanyja.

Régóta nyílt titok, hogy pártelnök és kancellár szeretne lenni Jens Spahn is, akit elsősorban a konzervatív körök és a fiatal párttagok támogatnak. Éles kancellárkritikája ­miatt tekinthetjük őt poszt-Merkelnek. Kérdés azonban, hogy a személyes ambíciókon túl valóban szeretne-e változást hozni a párt életében, s hogy képes-e a fogyatkozóban lévő szavazóbázis visszaépítésére. Pártelnöki aspirációját bejelentő cikkében egyrészt a migrációs politika kormányzati kudarcát ostorozza, másrészt azonban az „európai liberális társadalom” feltételeinek védelméről beszél. Értékrendje, életmódja és üzenetei alapján úgy tűnik, hogy Merkel a kereszténységet centrizmusra cserélő politikájával ő sem szakítana.

Végül a harmadik, jelen pillanatban legesélyesebbek tűnő jelölt Friedrich Merz, egy igazi anti-Merkel, akinek volna mit megbosszulnia a kancellárral szemben, de alighanem bölcs annyira, hogy nem a revans vezérli ambícióját. 2002-ben, Merkel hatalma kiépítésekor kiparancsolta a frakcióvezetői székből, s 2009-ben ott is hagyta a Bundestagot, de most mégis mindenhol azt hangsúlyozza, hogy képes együttműködni a kancellárral. Mégis, a különbség tagadhatatlan.

Katolikus értékrendje, évtizedes migrációkritikája (ő beszélt először az átalakuló német társadalomban a keresztény etikán alapuló vezérlő kultúra szükségességéről), családos volta és a német sikermodell, a „szociális piacgazdaság”, azaz az erős állam és az erős gazdaság szövetségének megújítása melletti kiállása mind-mind a pre-merkeli CDU fényére emlékeztetnek.

Bármi is lesz a december 8-i pártelnökválasztás végkimenetele, kockázat nélkül kijelenthető, hogy a Merkel-korszak vége már nincs messze. A kancellár valójában már régen megbukott, de most távozhat is a posztjáról. Éppen ezért, közel a fordulóponthoz, érdemes összefoglalni, hogy magyar szemmel mit tanulhatunk Merkel kudarcából.

1. Elsőként rögzíthető, hogy a kulturális liberalizmus dominanciája tovább gyengül Merkel távozásával. Aki ma liberális, nem korszerű. Moszkvában, Pekingben, Ankarában vagy éppen Tel-Avivban eddig sem liberális vezetők voltak hatalmon, de most az Obama elnök által a szabad világ vezetőjének nevezett Merkel is távozhat. Liberálisnak megmarad még a francia elnök és néhány híve Európában, de közülük is az őszintébbek láthatják, hogy a „francia Gyurcsány” ugyanolyan megbízható, higgadt és sikeres, mint magyar előképe. A kulturális liberalizmus közelgő bukása azonban nem jelenti a gazdasági liberalizmus eltemetését, a német gazdaság exportközpontú marad, s lét­érdeke a szabadkereskedelem. Tegyük hozzá, hogy a német tőke meghatározó szerepe
miatt, ez közvetetten magyar érdek is.

2. A második tanulság éppen az, hogy sehol, de különösen Németországban nem lehet sikeres az a politikai vezető, aki a gazdaság érdekével szemben kormányoz, akár ideo­lógiai, akár taktikai okokból. Angela Merkel tizenhárom éves kormányfősége alatt egyrészt kiszámíthatatlannak bizonyult a gazdasági szereplők számára, másrészt számos alkalommal sértette a német ipar érdekeit. Elég a dízelbotrányban megtépázott tekintélyű német autóiparral szembeni hűvös távolságtartására gondolni vagy eszünkbe juthat az orosz szankciók miatt komoly veszteséget elkönyvelő összes ágazat, a villámcsapásszerűen bejelentett atomenergia-kiszállás, a német hadiipar exportjának korlátozása a baloldali sajtó nyomására, vagy a digitális korra való felkészülés elmulasztása. Félreértés ne essék, Németországnak gazdaságilag és pénzügyileg is jól megy, német közbeszerzést ritkán nyernek francia, angol vagy közép-európai cégek, de az út szélén sok a sértett, károsult és elégedetlen gazdasági szereplő. A magyar országvezetés tanult ebből. A magyar tulajdon kiterjedésével, a munkaerőpiac élénkítésével és gazdaságbarát adóztatás révén a magyar vállalatok aligha haragudhatnak az Orbán-kormányra.

3. Merkellel a migrációs politikája is együtt bukik. Az új CDU-vezető kicsit, nagyon vagy teljesen mást fog képviselni a migráció ügyé­ben, mint Merkel. Régóta tudható, hogy a migráció ügyében elfoglalt álláspont nemcsak a migránsok megítéléséről szól, hanem a világképről, a jövőtervről és az értékrendről is, s a pártelnökutód kilététől függően ezért várható a fordulat. Idehaza sokszor elhangzott az ellenzéki szereplőktől, hogy mivel kevesebb migráns érkezik aktuálisan Európába, ezért a krízis megoldódott, téved, aki erről beszél még mindig. Ezt 2018 áprilisában is sejtettük, hogy csacsiság, mára azonban tudjuk is. Az amerikai félidős választásokon, Bajorországban, Svédországban és az olaszoknál is ez volt a választás legfontosabb kérdése. Merkel bukásából azonban még egy dolgot érdemes megtanulni. Elvi kérdésekben nem lehet csupán retorikai fordulattal feledtetni a korábbi álláspontot. A német kancellár ugyan három év után már az Európai Unió külső határainak védelméről és az illegális migráció megfékezéséről beszél, sőt – itt nem árt egy jó adag humorérzék – a magyar határzár túl kései megépítése miatt bírálja hazánkat. Mindezt saját hibái beismerése, a károsultaktól való elnézéskérés és a szimbolikus fordulat, például a kötelező betelepítési kvóta nyilvános elvetése nélkül teszi. Így azonban megkopott hitelességét nem tudja helyreállítani, legfeljebb szalad az események után. Ezt a rossz példát másolja idehaza az ellenzék is. Mert – a nyilvános fogadkozások ellenére – ki hiszi el az MSZP-nek, hogy nem bontaná le a kerítést a határon, és ki bízik abban, hogy a megzavarodott Jobbik ne egyezne bele a migránskvótába, ha ez lenne a hatalomszerzés ára?

4. A hitelesség a politikában nehezen építhető fel, de könnyen elveszíthető. Merkelnek egész karrierje alatt volt több-kevesebb hitelességi deficitje, pártjának szavazói nehezen tudták megérteni modernizációs kurzusát a sorkötelezettség megszüntetésétől a melegházasság legalizálásáig, azokat legfeljebb taktikai húzásként könyvelték el. Valójában ezek az ügyek a kereszténydemokrata közösség identitását érintették. Máig megválaszolatlan kérdés, hogy Merkelnek ehhez a valóságdimenzióhoz nem volt érzéke és ezért inkább a pragmatizmus jegyében politizált, vagy – ami rosszabb – a gyakorlatiasságával csak el akarta fedni, hogy tudatosan liberalizálja a CDU-t. Az identitás kérdését éppen most értékeli fel a politikatudomány, s érdemes a magyar politikára is ezzel a szemmel nézni. Vajon mi az egykor Vona Gábor által nyilvánosan elvett identitása most a Jobbiknak? Vajon mi a szociális a szocialistákban s mi a „más politika” az LMP-ben? Az az igazság, hogy Magyarországon csak a Fidesznek van világos identitása, a nemzeti függetlenség és a keresztény kultúra védelme, valamint a széles középosztály építésének küldetése.

5. Végül figyelmet érdemel, hogy Merkel bukása mögött a stratégiájának a kudarca is áll. Mindig azt hangoztatta, hogy nem kell foglalkozni az AfD-vel, nem igaz, hogy a CDU-tól jobbra ne lehetne másik párt, mert a jobbról elvesztett szavazóit balról pótolni tudja. Furcsa, de egyfajta centrális erőteret épített, amelynek két végletében valóban egymással együttműködni képtelen erők voltak, így a CDU ellenében sokáig nem lehetett kormányt alakítani. Ugyanakkor a Merkel által elfoglalt centrum – a hitelesség hiánya és az identitásválság miatt – az utóbbi időben összezsugorodott. Jobboldalról sok választót veszített, legutóbb a bajorok és a hesseniek 10-13 százaléka szavazott az AfD-re, a baloldalon viszont semmit nem nyert, a Zöldek sikeresebben szólították meg a városi jómódú szavazókat. A tanulság az, hogy a centrális erőtér csak akkor működik, ha a centrum erős, hiteles, s egyszerre tudja a társadalom és a gazdaság problémáit kezelni. Nem elég, ha egy kereszténydemokrata párt politikája látszólag modern, de a keresztény elveket is képviselnie kell, és a démosz támogatását is el kell nyernie. Magyarországon ez sikerült a Fidesznek, vajon sikerül Merkel utódjának is?

Mráz Ágoston Sámuel

A szerző a Nézőpont-csoport elnöke

magyaridok.hu
  • Vakulástól látásig
    Mondom, 1998-ban a világ még boldog (?) volt. De eltelt harminc év és most nem vagyunk annyira boldogok. És talán azért nem, mert felébredtünk. Azt nem mondanám, hogy buták voltunk, de mégsem láttunk semmit.
  • Rágalmazás mint politikai művelet
    Egy jelöltet undorító rágalmakkal illetni – ez a „demokrácia” része.
MTI Hírfelhasználó